- Játsszunk királyosat! - ragyogott fel Andris szeme. - Én leszek Csobánc, az ifjú király!

- Nem bánom - bólintottam -, de hadd legyek én a király!

- Hogyisne! - nézett rám megütközve. - Én szoktam a király lenni!

- Hát éppen ez az! Hogy mindig te vagy a király! Most az egyszer hadd legyek én!

- De te nem lehetsz - nyögte, és látszott rajta, hogy kétségbeesetten keresi a kifogásokat -, mert én… sokkal jobb király lennék!

- Ugyan már! - biggyesztettem a számat. - Mitől lennél jobb, mint én?

- Mert… én nem sanyargatnám a népemet! - jelentette ki önérzetesen.

- Nagy dolog! - legyintettem lekicsinylőn. - Én sem!

- És igazságos is lennék! - tette hozzá gyorsan.

- Nálam aztán senki sem lenne bölcsebb és igazságosabb! - forgattam a szemem.

- És nem szednék be adót! - vágta ki büszkén a végső érvet, és tekintete úgy csillogott, mint folyócsiszolta kavics a napsütésben.

Ez megrendítette magabiztosságomat. Csak álltam tétován.

- Én pedig még ajándékokat is adnék a népemnek! - böktem ki végül.

- Ajándékokat? - merevedett meg Andris. Az ajándékozást láthatóan nem a királyi tevékenységek között tartotta számon.

- Minden nap adnék valamit az embereknek! - ütöttem tovább a vasat. Éreztem, hogy máris jobban állok a trónért folytatott küzdelemben.

- De mit?

- Bármit. Mindent, amim csak van! A kincseim, az ékszereim, a ruháim, mindenem!

- De akkor egyre szegényebb leszel!

- Bizony. És a végén én leszek a legszegényebb király a világon!

Andris eltűnődött. A legszegényebb király szerepe nem tűnt túl vonzónak.

- Meg aztán azért sem lehetsz király - magyaráztam egyre határozottabban -, mert a királyok mind szakállasak. Nekem van szakállam. Neked nincs. Tehát csak én lehetek a király!

- Nem is mind szakállasok - morogta Andris kedvetlenül. Kicsit vívódott, majd lemondóan legyintett. - Akkor legyél te a király! Mi lesz a neved?

- Gáborján - bukott ki belőlem egy hajdú-bihari község neve, amely közvetlenül a mesékben megénekelt Hencida mellett fekszik.

- És nekem?

- Bezedek - vágtam rá. Miért is ne hívhatnák úgy, mint egy baranya megyei helységet, ha már úgyis a földrajzi neveknél tartunk… - Te leszel az udvarmesterem!

- És ez itt a palotád - mutatott körbe Andris. Azaz Bezedek, az udvarmester.

- Nekem nincs palotám - ingattam a fejem.

Az udvarmester meghökkent.

- Miért nincs?

- Mert elajándékoztam. Tudod, minden nap adok valamit a népemnek.

- És akkor hol laksz? Vagyis lakunk…

- Itt, ebben a szegényes kis viskóban. De ez sem az enyém. Már ez is az alattvalóimé, csak megengedik, hogy benne lakjunk…

Miután tisztáztuk a körülményeket, Andris úgy döntött, hogy ideje elkezdeni a játékot.

- Felséges Gábor…

- Gáborján - segítettem ki.

- Felséges Gáborján király! Milyen mulatságot tervez mára? Kilovagol vadászni? Vagy…

- Nincs mivel vadásznom - csóválta a fejét a király. - Nincs lovam, fegyverem. De erdőm, vadam, kíséretem sincs. Mindet elajándékoztam.

Az udvarmester nem örült a hírnek.

- És akkor mi tervez mára uram, királyom?

- Ki kell találnom, hogy ma mivel ajándékozom meg a népemet.

Bezedek bosszúsan felmordult.

- Mindig csak ez az ajándékozás! Mást nem is tudunk csinálni?

- Ez a legfontosabb! - emelte fel az ujját a király. - Boldoggá tenni a népet!

- És azt csak ajándékokkal lehet?

- Hát… nem - bizonytalanodott el Gáborján. - De most… éppen nincs jobb ötletem.

- Akkor ajándékozzunk - törődött bele Bezedek.

- De az a bökkenő, hogy nincs mit!

- Ott van felséged ruhája…

- Sajnos már az sem az enyém… csak éppen viselhetem.

- És a berendezés? A bútorok, a tányérok, a poharak?

- Már azokat is a népemnek adtam… Az a helyzet, hogy semmim sincs már… Semmim és senkim. No persze rajtad kívül!

Az udvarmester gyanakodva nézett a királyra.

- De... ugye, engem nem akar elajándékozni felséged?

Gáborján király széttárta a karját.

- Most, hogy belegondolok, azt hiszem, nincs más választásom… Ha már egyszer megígértem, hogy minden nap adok valami ajándékot…

- De éppen engem! - háborodott fel Bezedek. Szemében hirtelen összegyűltek a megbántottság könnyei.

A király elszégyellte magát.

- Igazad van… Végül is te mindig hű voltál hozzám. Nem dobhatlak prédául az embereknek! De akkor mi legyen az ajándék?

Rövid csönd ült a kunyhóra. A király és az udvarmester némán gubbasztottak szegényes lakhelyük lócáin.

- Megvan! - rikkantott fel Gáborján. - Megvan! Elbocsátalak a szolgálatomból!

Az udvarmester szeme elkerekedett a döbbenettől.

- Micsoda? Elkergetsz?

- Dehogy kergetlek el! Elbocsátalak! Ez azt jelenti, hogy nem kell szolgálnod többé!

- De… akkor mit csináljak ezután? - kérdezte kétségbeesetten az udvarmester. - Nem lesz semmi dolgom!

- Ajándékba kapod a szabadságod! - győzködte a király. - Azt csinálhatsz, amit csak akarsz!

- De én semmi máshoz nem értek! Csak az udvarmesterkedéshez!

- Hát ez igaz - ismerte el Gáborján. - Akkor ez sem jó megoldás… Maradj csak udvarmester… Esetleg szolgálhatnál az új királynál…

- Milyen új királynál? Hiszen te vagy a király!

Gáborján széttárta a kezét.

- Nem nagyon marad más lehetőségem, mint visszaadni a hatalmam a népnek. Hiszen már semmi mást nem tudok adni nekik… csak a koronám.

Bezedek értetlenül bámult a nyilvánvalóan megháborodott uralkodóra.

- És ki lesz az új király?

- Nem tudom… de majd csak találnak valakit!

- És ha az új király gonosz lesz…?

- Miért lenne?

- … igazságtalan, aki sanyargatja a népet? Aki mindenféle adókkal nyomorgatja a szegényeket?

- Arról én nem tehetek.

- De igenis tehetsz! Ha egyszer másnak adod a királyságod!

- De elfogyott mindenem! - erősködött Gáborján. - Már semmit sem tudok adni a népemnek! És én azt ígértem nekik, hogy minden nap kapnak tőlem valamit! És ha nem tudom teljesíteni az ígéretemet… le kell mondanom.

- Ez nem igazság! Én akartam a király lenni, de te nem engedted! - esett ki a szerepéből Andris. - Most meg visszaadod a koronát… csak úgy, egyszerűen! Akkor meg miért nem lehettem én a király?

Restelkedve meredtem magam elé.

- Jól van, hát legyél te a király...

- Egy udvarmester nem lehet király - szögezte le keserűen Andris, aki láthatóan tisztában volt az udvar hatalmi szabályaival.

- Néha lehet… - bíztattam. - Ha forradalom tör ki, és elzavarják a királyt…

- De én nem akarom elzavarni a királyt… felségedet - tért vissza szerepéhez Bezedek.

- Akkor most mit tegyünk?

- Nem tudom.

Újra tanácstalan csönd ült a szobára. Nem is gondoltam, hogy ilyen átkozottul nehéz dolog királynak lenni.

- Mi lenne, ha én magam választanám ki az új királyt? - próbálkoztam. - Az utódomat.

- Miért, azt lehet? - kerekedett el az udvarmester szeme.

- Miért ne lehetne? Én vagyok a király, azt teszek, amit akarok! És én másik uralkodót akarok! - Egyre jobban fellelkesültem a frissen jött ötlettől. - Tulajdonképpen ez is egy ajándék! Új királyt ajándékozok a népnek!

Bezedek azonban ettől sem lett boldogabb.

- És velem mi lesz? Lehet, hogy az új királynak nem is kellek…

Magabiztosan mosolyogtam.

- Dehogynem! Mert arra gondoltam, hogy te lennél az új király… akit kiválasztok!

Bezedek azonban továbbra is mélabúsan meredt maga elé.

- Ááá… nem hiszem, hogy elfogadnának engem… egy udvarmestert…

- Te igazából nem is udvarmester vagy! - bizonygattam lelkesen. - Hanem az én egyetlen gyermekem! Akit egészen idáig titokban neveltem, nehogy a gonosz ellenfeleim eltegyék láb alól!

- A gyereked? - nézett tágra nyílt szemmel Bezedek. - A királyfi?

- Bizony!

Az udvarmester elgondolkodott. Miután alaposan átrágta magában a hallottakat, beleegyezőn bólintott.

- Akkor tényleg lehetek király!

- Na ugye! - dörzsöltem a tenyerem. - Akkor el is kezdhetjük a szertartást! A királlyá koronázásodat. Térdelj ide elém!

Lekaptam az ágyról a takarót, és Bezedek vállára terítettem:

- A királyi palást.

Az egyik kezébe belenyomtam reggelről megmaradt almámat:

- Az országalma.

A másik kezébe egy vonalzót:

- A királyi jogar.

Leemeltem fejemről a láthatatlan koronát - óvatosan fogtam, nehogy a földre essen, és kár keletkezzen a körbefutó, gyönyörű ékkövekben -, és az ifjú királyfi fejére helyeztem.

- Így! - szuszogtam elégedetten. - Ezennel a birodalom királyává koronázlak! Légy erős, jóságos és igazságos ura népednek, s akkor mindig szeretni és követni fog!

- Úgy lesz! - lehelte áhítattal Bezedek. Felállt, kihúzta magát, és megigazította a fején a koronát. Arca csak úgy ragyogott az örömtől.

- Én vagyok a király! - dülleszkedett.

Megkönnyebbülten mosolyogtam.

A királyság egéről elvonultak a viszály fellegei.