A váza
Volt egy gyönyörű szép padlóvázám. Zsolnay.
Imádtam.
Nem kellett folyton bámulnom, elég volt annyi is, hogy a szemem sarkából
láttam. Hogy ott volt a sarokban. Velem.
Aztán egy óvatlan pillanatban összetört.
Órákig rakosgattam a szilánkokat, hogy újra összeálljon. Illesztgettem,
ragasztottam. A lelkét próbáltam megfoltozni. De hiába. Nem lett olyan, mint a
régi.
Hamarosan kikerült a sarokból. Valami kevésbé látható helyre.
Néhány hét alatt csendesen kikopott a lakásból.
Az emberi kapcsolatok is olyanok, mint ez a váza. Ha összetörnek, hiába a
ragasztó.
Vigyázz a vázáidra!
Szereted a gyerekeket?
A fenti kérdést sokszor hallottam már. Persze felnőttektől, felnőttekhez
címezve. És elgondolkoztam rajta...
A gyerekeket szeretni könnyű. Hiszen milyen bájosan butácskák. Ügyetlenkék.
Aranyosak. Mi pedig, a magabiztos, okos és ügyes felnőttek nagylelkűen
elnézzük e kis emberpalánták minden hibáját és esendőségét. Hát
nem vagyunk nagyszerű emberek? Dehogynem! Lám, hogy szeretjük őket! Válogatás
nélkül. Ha rosszak, ha jók, ha megeszik a spenótot, ha nem.
A gyerekeket szeretni könnyű.
De vajon miért csak a gyerekeket szeretjük? Miért csak akkor szeretjük őket,
amikor életük kezdetén járnak?
Ha már felnőttek, akkor miért nem? Talán mert már nem ügyetlenek, nem
buták és nem esetlenek?
Ne adj isten, ügyesebbek és okosabbak, mint mi? Vagy mert más a véleményük a
dolgokról, mint nekünk?
A szeretet miért csak a gyerekeknek jár?
Ugyanazt az embert a keblünkre öleljük, amikor még gyerek, és
ellökjük magunktól, amikor felnő.
Nem az embert szerettük benne,
hanem a korát?
Lehet, hogy nem is őt szerettük, hanem saját magunkat... Hiszen milyen
nagyszerű emberek vagyunk.
Lám, még a gyerekeket is imádjuk!
Isten látja lelkem
Nem vagyok vallásos, de azt szoktam mondani: hívő ember vagyok. Kicsit
leegyszerűsítve: abban hiszek, hogy nincs Isten. Abban viszont nagyon erősen.
Mit tegyek, ésszel nem látom be, hogy lennie kell. Számomra a dolgokra nem
elfogadható magyarázat egy mindenható felső hatalom léte. Ugyanolyan
megfoghatatlan és hihetetlen, mint az, hogy a világ magától működik, olyan
törvények alapján, melyekről szinte semmit sem tudunk. S amit nem tudunk, arról
valóban csak a hit adhat útmutatást. Ezért mondom, hogy nem vagyok hitetlen.
Hívő vagyok. Igaz, nem Istenben hiszek, hanem abban, hogy ez az egész világ
csak úgy öröktől fogva van, és valahogy működik.
Ám mivel nem vagyok felvértezve a tudás hatalmával, ezen sosem vitatkozom.
Tisztelem mások hitét. (Éppen ezért zavar, ha a „másik oldalon” állók nem így
tesznek az enyémmel, hanem megpróbálnak „megtéríteni”.) Több barátom is van,
akik vallásosak. Irigylem őket. Kis (ön)iróniával úgy is mondhatnám: Isten
látja lelkem, szeretnék én is az lenni. De mit tegyek, nem tudok: ilyen a
beállítottságom (gondolkodásom?, neveltetésem?).
Pedig jobb lenne. A hittel élők élete sok fogódzót kínál.
-
Van például miért küzdeni. Nem kérdés az élet értelme, hiszen a mennyben
öröklétre talál az, aki Istennek tetszőn él. De miben reménykedjek én? A halál
számomra örök vég.
-
Baj ér? Isten akarta így. Nyilván Ő tudja miért, nekem bele kell törődnöm (és
persze hinnem a jutalmamban).
-
Meghal egy szerettem? Már Isten jobbján ül: vagyis jó neki. De miben
vigasztalódjon az, aki nem vallásos? Marad az elhunyt keserű elsiratása.
-
Vétkezem? Majd meggyónom, és ha megkaptam a feloldozást, nem gyötör tovább a
lelkiismeret. (Bevallom, ezt a feloldozás-dolgot azért nehezen emésztem meg.
Szép-szép a megbocsátás, de ennyivel letudhatók a bűnök?)
-
Összetartozom másokkal, együtt élhetünk szeretetben és megbocsátásban. Velem ki
érez közösséget? A vallásos emberek nem. Sőt, inkább azt érzem sokszor, hogy
kiközösítenek maguk közül, a papok meg ontják rám rémisztő átkaikat. Ilyenkor
valahogy nem hallok megértésről, megbocsátásról... (Közbevetőleg: szerintem, ha
létezik Isten, meg fog bocsátani azért, hogy nem hiszek benne. Hiszen ez nem
akarat kérdése. Nem tehetek róla, hogy nincs (isten)hitem. Ettől még lehetek jó
ember, nem? Pokolba kell kerülnöm csak azért, mert nem hiszek a létezésében?
Szerintem Ő nem lehet ennyire hiú... Ő megértő és jóságos. No, persze ha
létezik...)
„Hitetlen” vagyok ugyan, de tisztelem a vallás erkölcsi tanításait. Jók azok:
bárcsak mindenki azok szerint élne! Tisztelem a vallásos embereket is. Szép
dolog, ha valaki a vallás tanításai szerint cselekszik.
De tényleg úgy cselekszenek?
Nem egyszer csóválom meg a fejem vallásos emberek tettei láttán. Mintha közénk,
istentelenek közé tartoznának... Éppúgy lopnak. Hazudnak. Tele vannak
gyűlölettel. Nem kenyérrel dobálóznak, hanem sárral. Ilyenkor nem igazán értem
a dolgot.
Persze, nem ez az egyetlen, amit nem értek. Még több dologban várok a
megvilágosodásra.
A vákuum
Már a szó is nagyon érdekes:
vákuum.
Két u-val. Annyira hatalmas és
nagyszerűséges dolog ez a vákuum, hogy az egy u-val már ki sem fejezhető…
A barátom éppen a kerti csap működését magyarázta a minap, amikor szóba jött ez
a bizonyos vákuum.
- Ha megnyomod a kart, akkor feljön a víz - mondta -, mert vákuum van benne.
- Hol?
- Ott lent. Illetve most éppen hogy nincs benne vákuum, ezért nem is működik a
csap.
- Miért, hova lett a vákuum?
- Elszökött.
Ezen mélyen elgondolkoztam.
Hova szökhetett a vákuum? És vajon hol lehet most? Valahol a levegőben? Aztán ha
ez a mi vákuumunk el tudott kóborolni, akkor ezt nyilván más vákuumok is
megtehették! Azok vajon mit csinálnak? Itt császkálnak körülöttünk? Netán
összegyűltek valahol, és készülnek valamire?
Hiába töprengtem, nem találtam meg a választ. Egészen addig, míg az egyik nap
le nem ültem a tévé elé. Éppen parlamenti közvetítés volt.
És akkor rájöttem, hogy hol van az a sok fránya, elbitangolt vákuum.
A fejekben.
Jobb vagy bal?
A csatár rohan a kapu felé, kicselezi az ellenfél védőit, majd a tizenegyes
pontról lő. A labda elindul jobbra felfelé, és kipipálja a felső sarkot. Gól!
Nagyszerű! A lelkes kommentátor diadalmas hangon közli velünk: a labda betalált
a bal felső sarokba.
Hogy is van ez? A labda elindul középről jobbra, és mégis a bal felső sarokban
köt ki?
Persze mindannyian tudjuk, hogy a kapu jobb és a baloldala csak nézőpont
kérdése. Mert ha a kapus szemszögéből nézzük, akkor az előbb említett esetben a
labda valóban a bal felső sarkot találta meg.
De miért kell hirtelen nézőpontot váltanunk? Ha eddig a csatár háta mögül
szemléltük az eseményt, miért kell átrohanni a gólvonalon, megfordulni, hogy
aztán mire a labda a hálóba ér, már a kapus szemével lássuk a világot?
Talán ezt is azért tesszük, mert pesszimista beállítottságú nép vagyunk? Talán
a gólnál sem az eredményt, hanem a keservet látjuk? Nem a csatár örömét, hanem
a kapus bosszúságát? Nem hiszem…
De akkor meg mi indokolja, hogy egyazon támadásnál előre-hátra forgolódjunk a
pályán? Szerintem semmi.
Kommentátor Urak! Az a labda, ami jobbra megy, kössön már ki a kapu jobb
sarkában!
A teremtésről
Szállnak a napok. Pedig nincsenek is szárnyai nekik, mégis tudnak repülni. Az
ember meg mióta vágyakozik erre a képességre, hiába. Csak mindenféle
pótmegoldások jutnak nekünk, mint a helikopter, meg az, hogy néha úgy kirúgnak,
hogy elszállunk. Akit kirúgnak, annak meg marad a berúgás. Nem úgy, mint a
motornál. Ami issza a benzint, állandóan berúgják, mégse részeg sohasem.
Különben is, mit jelent az, hogy sohasem?
A Dzsungel könyvében Ká azt mondja: ami van, az volt is.
Elgondolkodtató. És hajlamos vagyok elhinni, hogy igaz. Hiszen ami van, annak
egy tizedmásodperccel ezelőtt is lennie kellett. És még egy tizedmásodperccel
azelőtt is. És így vissza az idők végezetéig... Akkor pedig minden öröktől
fogva létezik!
Vagy mégsem?
Ha Ká állítása nem igaz, akkor a dolgok folyamatosan a szemünk előtt jönnek
létre, vagyis a teremtés (teremtődés?) csodáit magunk is megélhetjük nap, mint
nap! De akkor meg miért vagyunk úgy oda a világ teremtésétől? Miért keresünk rá
annyiféle magyarázatot?
Hiszen csak oda kellene figyelnünk arra, hogyan történik a teremtés az orrunk
előtt percről percre!
A Napról
A Nap sütkérezik az égen, élvezi, hogy milyen szép meleg van…
Megfigyelted már, hogy amikor jó az idő, akkor a Napocska is milyen boldog?
Ragyog, és ujjongva fényeskedik a képe. Bezzeg, ha sötét hidegség borúja
ráncolja az eget, akkor ő is elbújik, és összehúzza magát kicsire. Félősen
tekintget félig zárt szemhéja alól a földre, és komorkodik mélabúsan, epekedve,
hogy végre kitáruljon az ég. Hogy végre élvezhesse ő is a szívet simogató
meleget. Ám ha eljön a várva várt fény és derű, akkor bezzeg csak úgy izzik az
orcája a gyönyörtől!
Bizony, ilyen érzékeny lélek ez a Nap.
Nem is csoda. Gondold csak el, milyen rossz lehet neki. Üldögél ott fenn a
magasban, távol a földiektől, egyedül, magányosan. Láthat mindent, de részt
mégsem vehet benne. Nincsen barátja, testvére, rokona, ismerőse. Csak a vágyai
maradnak. Álmok, melyek sosem valósulhatnak meg. Hogy egyszer, csak egyszer,
álruhában leszállhasson a földre, és bóklászhasson az emberek között. Hogy
végre beszélgethessen velük. Hogy nevethessen, ha nevetnek, hogy együtt sírjon
a bánatukkal, és szelíd szóval vigasztalja a keseredetteket.
Ehelyett csak csücsül az ég neki rendelt pontján, és álmodozik. Tűnődik arról,
hogy meglesi egyszer az éjszakát. A Holdat, a csillagokat, a földön pislákoló
fényeket. Mert nem látta még sohasem, hiszen saját fényével eltakarja őket.
És közben titkon tudja, hogy ez örökre csak álom marad.
Mégsem búsul. Csak kacag bele a világba, mint egy gondtalan, tiszta szívű, mit
sem sejtő gyermek.
…miért nem tudunk néha mi is olyanok lenni, mint a Nap?
