A falon büszke tábla hirdeti: "gyorskiszolgáló étterem, I. osztály" Vajon mi lehet itt első osztályú? - töprengek magamban. - A rövid pult, az a néhány szék és asztal a folyosón, közvetlenül a bevásárlóközpont bejáratának huzatos torkában?

Persze igazából tudom ám én… Hát az étel! A szigorúan titkos összetételű, 11-féle fűszerrel ízesített bundában rántott csirkefalatok.

Ezt az étket egy Kentucky állambéli ezredes talált ki egykoron. A híres Kentucky Fried Chickent.

Összefut a számban a nyál… A pulthoz lépek.

- Jó napot kívánok. Egy eredeti felső combot, és 3 csípős csirkeszárnyakat kérek!

- Csípős legyen a comb is?

A Kentucky-csirke hazájában az "eredeti" (original) kifejezés azt jelenti: nem csípős. Hiszen a derék ezredes talán már nem is élt akkor, amikor utódai a megváltozott korízlésnek megfelelően kitalálták a csípős ízesítésű változatot. Úgy látszik azonban, hogy hazánkban az "eredeti" kifejezést nem honosították az étellel együtt - tapasztaltam már máskor is, hogy ezzel a szóval kiszolgálóink nem tudnak mit kezdeni. (Csak az angol változattal: az „ori” szót értik és használják is.)

Mivel mindkét ízesítésért egyformán odavagyok, makacsul kitartok.

- Nem csípős combot kérek - válaszolom.

- Sajnos csak mellből van nem csípős. Adhatom helyette?

Felsóhajtok. Mit tegyek, én csak a combot szeretem.

- Azt nem kérek… Akkor inkább legyen a comb is csípős… - Lemondóan legyintek, tudván, hogy az étkezés befejeztével tüzet lehelő szájjal távozom.

Néhány hét múlva ismét az Europark felé van dolgom. Ám most nem délelőtt érkezem, mint a múltkor, hanem ebédidőben. Persze mikor is van ebédidő egy magyar ember számára? Szüleim például pontosan délben ebédelnek, nap, mint nap. Harangszó jelzi, hogy elérkezett a perc. Persze ők nyugdíjasok. A dolgozó ember azonban nem élhet az állandó időbeosztás luxusával - akkor ebédel, amikor éppen tud.

Azon a napon én éppen 1 óra körül tudtam.

Micsoda szerencse, ez aztán tényleg ebédidő! Már előre összefut a számban a nyál, mikor a finom Kentucky-falatokra gondolok.

- Kezit csókolom! Egy nem csípős felső combot és egy 3 darabos csirkeszárnyakat kérek - rendelem meg kedvenceimet felfokozott várakozással.

- Nincs nem csípős felső combunk - közli kurtán az eladóhölgy.

- Akkor jó lesz az alsó is.

- Alsó sincs.

- És mennyi időt kellene várni a combra? - kérdem bosszúsan.

A hölgy kelletlenül hátracammog, majd kisvártatva visszatér. - Húsz perc.

- Húsz perc? - szörnyülködök el.

- Igen. Elromlott az egyik gépünk. Most javítják.

De miért pont az eredeti ízesítésű combokat sütő gép romlott el? Miért nem a másik? Mert csípős comb természetesen most is van.

Úgy érzem magam, mint egy becsapott kisgyerek, akinek biciklit igértek karácsonyra, de csak roller lett belőle.

Harmadik találkozásomra az europarki Kentucky-étteremmel nem kellett sokat várnom. Néhány nappal kélsőbb, délután fél 4-kor érkezem.

- Sajnos nincs nem csípős combunk! - mosolyog együttérzően a hölgy a kérésemre. - De tudok ajánlani helyette farhátat! Azon is van egy darabka comb!

Mit tagadjam, elfogyott a türelmem. - Mondja, hogy lehet az, hogy már harmadszor vagyok itt, különböző napszakokban, de még egyszer sem tudtak nekem nem csípős combot adni! Nem sütnek? Vagy nem képesek felbecsülni, hogy mennyi fogy?

A hölgy kedvesen mosolyogva széttárja a kezét. Mit lehet erre mondani? - sugározza a tekintete.

Valóban nem sokat.

Nekem azonban eszembe jut egy s más.

Például, hogy le kéne venni azt a táblát a falról. Hiszen lehetne valami hasznosabbra is használni! Mondjuk hólapátnak. Már csak egy nyél kell hozzá... Mert minek is I. osztályt hirdetni ott, ahol sorozatosan képtelenek az étlapon szereplő választékot felszolgálni a vendégeknek?

Másik javaslatom is van: változtassanak nevet! Valami találó, beszédes elnevezésre.

Ne törjék fölöslegesen a fejüket, én már kitaláltam!

Legyen az étterem neve: Kentucky No Chicken!