Nehéz lehet az újságíróknak ennyi marhaságot kitalálni. Arra gondoltam, hogy segítek. Megkönnyítem a munkájukat, és magam is javaslok néhány nagyszerű címet! Íme:

és a kedvencem:

Nagy várakozással tekintettem a lemez elé. Dóra-rajongó vagyok, amióta csak ismerem - vagyis kislány kora óta. Hangja szép, egyénisége pedig még ennél is több: magával ragadó és bájos (mily ritkaság, ó, vajon hova tűnt e kegyetlen világból a női báj?). Színpadi jelenléte - mert ne feledjük, musical-énekesnőről van szó - nehezen felejthető. Gyermekeimmel énekelve rongyosra nyúztam a tűzpiros autó szalagját ócska rádiómagnómon, majd együtt bukdácsoltam vele Nyilas Misiként, sírtam Gavroche halálán és megkönnyeztem Kim nyomorúságát. Fájt érte a szívem, amikor élete megbicsaklott, s átéreztem boldogságát, amikor megtalálta párját, ezt a szimpatikus és nagyszerűen daloló Bereczki Zolit.

Ettől a lemeztől is csodát vártam.

A csoda azonban elmaradt.

Pedig bíztató jelekkel indul a produkció. Már az első hangokból kiderül, hogy a kíséret kiváló. Ami az elektronikából ebben a stílusban kihozható, az itt mind megvan. Talán csak a fúvósok szólnak kissé ernyedtebben - különösen a rezek fénye hiányzik néha -, de ne legyünk telhetetlenek, végül is nem nagyzenekarról van szó.

A páros pedig csodálatosan énekel. A szövegkiejtés (helyenként már csaknem kínosan) precíz, a tempók pontosak, a hajlítások hibátlanok, a két hang pedig valami elképesztően összecsiszoltan és egyszerre szól - ilyet még jól kidolgozott duetteknél is ritkán hallani.

Nem kétséges, hogy ilyen szakmai erények bármely kiadványt a mennybe emelnének. A fenti hírből kiderül, hogy ezt a lemezt is oda juttatták.

Hazai általános zenei elszegényesedésünket tükrözi ez az eredmény. Mert persze ahhoz képest, ami a rádiókból ma fülfakasztó mennyiségben özönlik, ez a produkció kétségtelenül nagyszerű. Mégsem lehet elvonatkoztatni attól, amit ez a lemez felvállalt.

Mert a CD címe: Musical duett.

A musical sajátos műfaj. Nem egyszerűen zene - sokkal több annál. Színpadi zene. Amelynek minden egyes dala a darab történésének kifejezője. Sorsok és érzelmek zenei ecsetje.

Sajnos éppen ezzel a drámai többlettel marad adós a lemez. Részben azért, mert a dalokból elvész a dinamika. Persze divatos dolog összenyomni a hangzást, hogy kényelmesen lehessen hallgatni kocsiban vagy otthon a karosszékben ülve. Ám sorsokat és érzelmeket nem lehet babgulyást kanalazgató kerti partivá szelídíteni. Hitelét veszti a hangzás és eltűnik a dráma. A musical kellemes szalonzenévé csendesül.

"Egy új élmény" - így kezdődik a lemez. Kezdetben még gyanútlanul el is hiszem, hogy "minket vár a világ" de ahogy előrébb halad a dal, már egyre kevésbé érzem a megénekelt "átcikázó élmény"-t, mert a hangok levegőtlenné válnak, és sorsával megbékélő finomkodásba fullad az előadás.

Ez a tetszelgő, lagymatag hangzás jellemző az egész zenei anyagra. Egyfajta romantikus, művi szépelgés. Néha ugyan támad olyan érzésem, mintha az énekesek megpróbálnák átküzdeni magukat ezen a gyatra jelenléten, de a stúdió szakemberei könyörtelenül lefejezik a próbálkozásokat. Szóljanak csak azok a hangok egyforma hangerővel!

A West Side Story "Miénk az éj" (Tonight) című dala olyan bágyadt, hogy el sem hinnénk: ezt bizony Rómeó és Júlia énekli, egymás iránti olthatatlan vágytól tüzelve. Sokkal inkább érezzük úgy, hogy egy aranylakodalmát ünneplő éltes pár hálaimáját halljuk.

A Jézus Krisztus Szupersztár előadása énekest próbáló feladat. Minden dal dráma és szenvedés a javából. Az "Én hogy szeresem őt, mondd?", amelyet Mária Magdolna énekel (itt Jézussal együtt - bár a dal eredetileg szólószám), gyönyörű, kínokkal teli gyötrődés. De nem ezen a lemezen. Itt is szépen szól: csodásan dallamos és andalító. Csak éppen semmi köze a darab érzelemvilágához.

A "Miss Saigon" egyik legfelejthetetlenebb, szívhez szóló dala a "Szóló szaxofon". A lemez duettjét hallgatva azonban felmerül-e valakiben is, hogy a fiatal szerelmesek Vietnam égő poklából kiáltanak felénk, miközben "széthull a világ"? Sokkal inkább egy kávéházi ölelkezés andalító hangjait halljuk, a közelgő tragikus elszakadás előérzete nélkül. Sajnos a szaxofon hangja is éppen ilyen vérszegény, s a dal záróakkordjai is fájón nélkülözik az igazi rézfúvósok drámaiságát. (A dal angol címe: The Last Night Of The World - A világ utolsó éjszakája. A szövegben az eredeti "solo saxophon" a magyar fordítás során "árva szaxofon" lett. Mindezek után a magyar cím vajon miért mégis "Szóló szaxofon"?)

Szövegíróink és fordítóink elkényeztettek bennünket jól énekelhető, színvonalas verseikkel. Éppen ezért feltűnő az Oroszlánkirály agyba markolóan bárgyú szövege ("nekünk szárnyaló/rosszon győz a jó/és ez így való"). Nem mentség, hogy az angol eredeti se sokkal jobb. Erről persze nem az énekesek tehetnek, de a lemezen mégiscsak rajta van - s hiába minden erőfeszítés, az élve eltemetés kínja uralkodik el rajtam, amikor a "ha kész vagy már, tedd, amit bírsz" alulmúlhatatlan megfogalmazás a fülembe hatol. S még az sem vígasztal - amit pedig egészen meggyőző erővel hirdet a páros -, hogy "az élet az úr".

A "Valaki mondja meg" jellegtelen prezentálása nem lep meg. Annyi rossz és gyenge próbálkozást ért már meg ez a válaszokat követelő és visszafogott erőtől duzzadó dal, hogy gyorsan beletörődöm: ez a semmit sem akaró, az eredetit éppen csak hangjegyeiben megidéző változat is csak egy a sok közül.

Az első ingatag hangokat Az Operaház Fantomjában fedezhetjük fel. Christine belépése kissé bizonytalan, ám gyorsan helyreáll a rend. Bereczki vallomása hiteltelenül lagymatag, Dóra mégis némi erőt és érzelmet visz a dalba. Ennek köszönhetően a szám vége már egészen meggyőzően szólna, ha lelhetnénk még benne valami tartalék hangerőt. (Szinetár Dóra más dalokban is meg-megcsillogtatja drámai tehetségét - Elizabeth, Valahol Európában -, Bereczki és a szigorú hangmérnök azonban ilyenkor sem tudnak lépést tartani vele.)

Eponine szerepe nem ismeretlen Dóra számára, hiszen már színpadon is játszotta. Érezni is a kezdésen. Az első hangoknál még a reménytelenül szerelmes, haldokló lány gyötrődését halljuk. Marius és Eponine párbeszéde azonban gyorsan belefullad a szépelgésbe. Ismét csak tetszetősen megénekelt dallamokat hallhatunk. De hol marad Eponine fájdalmasan gyönyörű, halálba feledkező öröme, hogy végre a szeretett férfiú karjában nyugodhat? Hová tűnik Marius könyörgésének hiábavalósága a lány életéért? S amikor az utolsó előtti lehelet ("a virág szirmot") keserves szünete után az egybecsengő, búgó hangot ("bont") a haldokló lány és a tehetetlenség fájdalmától sújtott férfi kínosan ügyelve, pedánsan egyszerre énekli ki - hosszan, szépen és gyönyörűen -, illúziónk, ha volt is, végleg elszáll.

A lemez vége felé erősebbé válik az énekesek jelenléte. Nő a dinamika: a Rómeó és Júlia vége már csaknem olyan, mint amit egy musicaltől elvárunk, a Fame (Hírnév) dala pedig még a pop-rock stíluseszközeit is felvonultatja a hallgatók felrázására.

Mégis, ha a lemez háttérzeneként szól, könnyen olyan érzésünk támadhat, hogy ugyanazt a dalt halljuk, egymás után többször. Mert mindegyik hasonlóan dallamos, gyönyörűen megszólaltatott, kellemes és szép. Csak éppen a dráma hiányzik belőlük. Hogy - mint a lemez egyik dalában - egymásra találjon "a Szépség és a Szörny".

Ez a lemez csak a szépségről szól.

Éppen ezért sokaknak fog örömet okozni.

De hát egy ideje tudjuk már, hogy mindenkinek joga van hülyének lenni.

A szavazás törölve...

Csak dörmögök itten a rádió- és tévéműsorokat figyelve, anélkül, hogy bármi változásban reménykednék. Hiszen mit számít egy hangya köhögése a dzsungelben... És tessék! Nem meghallgatásra került egyszer a szó?
Juventus Rádió, 2006. március 2.

Fejtörő

Az ember csak ül a tévé előtt és kapcsolgat. Néha belebotlik egy-egy fejtörőbe, amelyen rendszerint olyan embert próbáló kérdéssel kell szembenéznie, mint például hogy „Elmegy-e Julcsi a moziba Bélával vagy inkább teleülteti a kertet videómagnóval?”. Ilyenkor természetesen a válaszok sem kevésbé elgondolkodtatók:
„a./ Elmegy b./ Villamosgyártó gépsor”. Az a kevés szerencsés, aki rájön a rejtett megoldásra, akár 100 ezer forintot is nyerhet! típusú elavult és unalmas eredményközléssel! Lejárt lemez!
m1, 2006. február 5.

Szavazás az egész élet!

Juventus Rádió, 2006. január 25.

Reggeli gyors

Az elmúlt években stílusváltás következett be a rádiókban. Egyre-másra tűntek fel az új, ifjú műsorvezetők, akik friss, fiatalos nyelvezetet, "haveri" stílust honosítottak meg. Egy időben más sem ömlött a rádióból, mint a "hű, de király csávók és baromira jópofák vagyunk"-életérzés.

Klub Rádió, 2005. február 24.

12+

Örülök, ha fiatalokat látok a tévében, hallok a rádióban. Sokszor frissek, újak, érdekesek, levetkőzik azokat a beidegződéseket, amelyekbe az idősebb korosztály már belekövesedett.
mtv1, 2005. február 24.

Taiko

Rövid felvezetés után (japán taiko dob-együttés lép fel ma mittudoménhol és mittudoménhányórakor Budapesten) egy rövid beszélgetés következik a rádióban. Még csak föl se kapom a fejem. A taikoról csak annyit tudok, hogy dob, de hát ezen kívül mi érdekes lehet benne? Aztán a riportban egy fiatalember elmagyarázza, hogy a dobolás a japánoknak olyan,  mint az együtténekelés volt nekünk valaha a fonóban. Japánban azonban ma is minden faluban van ilyen taiko-együttes, nagyon népszerű - él a néphagyomány. Ez a ma fellépő együttes viszont show-elemekkel tarkítja a műsorát, látványos, érdekes - no és persze igazi zene a javából.
Juventus Rádió, 2005. február 07.

Jaj, csak nehogy reklám legyen!

Tudjuk, hogy a tévé- és rádióműsorokban nem szabad reklámnak minősülő megjegyzéseket tenni reklámidőn kívül, mert azt az ORTT szigorúan bünteti. Így fordulhat elő, hogy hosszú beszélgetéseket hallhatunk meg nem nevezett dolgokról, pl. "az egyik színház kiváló előadásáról, melyet az ismert rendező állított színre". A résztvevők még véletlenül sem említenek neveket, nehogy a műsor az előadás reklámjának minősüljön. Inkább kikacsintanak a nézőre, miszerint "tudjuk, hogy tudja, miről beszélünk, s azt is tudjuk, hogy Ön tudja, hogy mi tudjuk".

"Hamarosan új filmstúdió épül az ország egyik frekventált részén - jelentette be az illetékes miniszter."

"A munkaszüneti napon megrendezett választáson az egyik esélyes párt nyert - újságolta az ezzel foglalkozó bizottság vezetője."

Bartók Rádió, 2004. 05. 17.

Riporter kerestetik, de nagyon!

Újra indul a régi, népszerű vetélkedő, a Riporter kerestetik. Nem is értem, minek. Hiszen lassan már mindenki vezethet műsort: újságírók, producerek, sportolók, színészek vagy éppen a valóságshow-k beszélni is alig tudó üdvöskéi. Ha eddig jók voltak nekünk, akkor miért kell olyanokat keresni, akik még rátermettek is?



A baráti beszélgetés módszere

A műsorvezető baráti közvetlenséggel viszonyul sosem látott beszélgetőtársához. Mintha csak tegnap váltak volna el a vacsoránál. Kedvesen vállonveregeti, és úgy közli vele (és egyenes adásban persze velünk is):

A bírósági tárgyalás módszere

A rögtönítélő bíróságok és koncepciós perek módszereit összegyúró műsorvezető egy személyben ügyész, bíró és riporter. A tényekkel (úgy gondolja) tisztában van, ezért feljogosítva érzi magát, hogy ítéletét már a "tárgyalás" előtt meghozza. Semmilyen egyéb, újonnan felmerülő körülmény nem érdekli, hiszen az csak megzavarná tisztánlátását. Ennek megfelelően az általa fontosnak ítélt vonalon irányítja a beszélgetést. Kőkeményen, vasszigorral. Esélyt sem adva a "vádlottnak" arra, hogy mentőkörülményt találjon.

Az egyszerűség módszere

A jól felkészült műsorvezető egyetlen, ám annál elmésebb kérdésnek szenteli az egész beszélgetést. Ha már egyszer abból készült fel. Méghozzá jól!

Lehetne még folytatni a sort, de minek...
Inkább hozzátok szólok, fiatalok! Előttetek a lehetőség! Hiszen riporter kerestetik.
De nagyon!

mtv1, 2003 november

A világ, ami való

Bizony nem tudtam eddig, hogy milyen is az igazi, a való világ. Ahol a tét nem más, mint a fennmaradás. A küzdelem a mindennapi túlélésért.