Szorgos látogatója vagyok a Shell-kutaknak. Még Smart-kártyám is van, bizony. Kapom a társaság lapját is, küldik szorgalmasan. Történt egyszer, hogy pályázatot írtak ki benne: Egy saját Smart-kaland címen. Írjon meg egy megtörtént esetet - bíztattak. Persze azért érezni lehetett, hogy valami, vidám, felhőtlen bohóságra számítanak. Hiszen végülis egy család vagyunk, ugye. Megírtam hát a saját esetemet, ami éppen a felhívás előtt történt velem, de valahogy úgy éreztem, nem igazán erre számítanak. Sokáig vajúdtam...
Végül győzött az értelem (vagy a gyávaság?), s az írás maradt a számítógépben.
Egészen mostanáig...

Egy saját Smart-kaland

- Tessék mondani, Domino-kártyát árulnak? - kérdeztem félénken a pultnál álló, tekintélyt sugárzó, méretes hölgyet, kissé restellve, hogy zavarni merészelek, pedig már szinte itt a vasárnap.

- Csak kilencezeres van - vetette oda foghegyről. Igaz, legalább nem köpött le.

- És azt lehet Smart-pontokért kapni? - firtattam tovább minden bátorságomat összeszedve.

- Pontokért? - kacagott fel gúnyosan együgyű kérdésemen, és már csaknem leköpött. - Hogy lehetne! Ha vásárol, akkor azért jóváírunk pontot a kártyáján. De nem adunk!

- Hát… nem baj… akkor is kérnék egyet - leheltem bocsánatkérőn, és odanyújtottam egy tízezrest.

- Kérem a kártyáját! - mordult rám a hölgy, és berakta a pénzt a kasszába.

Reszkető kezekkel elővettem a tárcámat, és átnyújtottam a kártyát.

- Négyezerhatszáztíz pont. Egész szép! - dícsért meg.

- Igen... hehe - válaszoltam megörülve, hogy már szinte társalgunk.

- Tessék! - rakta elém a Smart-kártyát és a vásárolt Dominót. Elvettem, és vártam a visszajárót. Éreztem, hogy arcomon pirul a bőr a szégyentől. Mégis... csak szólok érte... Még ha le is köp.

- Ööö... izé... tízezrest adtam, ugye?

- Igen - vonta meg a vállát. Elém lökött egy ezrest és elfordult, jelezvén, hogy az eszmecsere a részéről véget ért.

Elvettem a pultról a pénzt, és megszégyenülten kisurrantam az üzletből.

De legalább megúsztam. Nem köpött le!