Az utca sarkán tekintélyes méretű felirat hirdeti: TEMETKEZÉS -- ITT!
- Végre megtaláltam! - sóhajtok fel megkönnyebbülten, és elindulok a nyíl
irányába. Hamarosan fel is bukkan a keresett kapu. A falon diszkrét, fekete
felirat fogad, az ajtón belépve az együttérzés nyugalma árad felém.
- Jó napot kívánok! - siet elém egy fekete öltönyös, megértő arcú, negyvenes
férfi.
- Jó napot. Temetkezni szeretnék - közlöm minden bevezetés nélkül, elvégre
úgyis azért vannak itt, minek vacakoljak hosszas magyarázkodással.
- Természetesen - bólint fájdalmas arccal. Visszatér íróasztala mögé, és helyet
mutat a szemközti széken.
- Néhány adatra szükségem lesz - leheli bocsánatkérő hangon, és látszik rajta,
milyen borzasztóan sajnálja, hogy ilyen piszlicsáré ügyekkel kell zavarnia mély
gyászomban, de mit tegyünk, rendnek a halál után is lennie kell.
- Persze, parancsoljon.
- Az elhunyt neve?
- Kis Péter.
- Született?
- 1955. október 1.
- A halálozás időpontja? - néz fel rám meggyötört tekintettel.
- Azt sajnos még nem tudom.
- Hogy? - hökken meg. Felhúzza szemöldökét, és arcáról egy csapásra eltűnik az
együttérzés.
- Nem tudhatom még… Ugyanis rólam lenne szó…
- Ön lenne az… elhunyt?
- Én lennék - bólogatok buzgón.
- De hát… Ön még él! - mondja felindultan, és arca egyértelmű rosszallást
tükröz. Végtére is igaza van, gondolom. Micsoda felháborító dolog, hogy még
élek!
- Valóban, még nem haltam meg - nyugtázom észrevételét egy apró mosoly
kíséretében.
- Akkor… miért akarja eltemettetni magát?
- Mert gondolok a jövőre. Mindenki meghal egyszer!
A férfi leteszi a tollát, és türelmetlenül felsóhajt.
- Nézze, uram! Ez nem fog menni!
- Nem? Azt mondja, én nem fogok meghalni?
- Dehogynem! Természetesen Ön is meg fog halni egyszer. De mi majd csak akkor
jövünk a képbe, ha Önnek már el méltóztatott halálozni. Azt javaslom, jöjjön
vissza majd akk… - zavartan elharapja a szót.
- Na látja! - kiáltok diadalmasan. - Éppen erről van szó! Ha meghalok, már nem
tudok visszajönni!
- Akkor majd visszajön más! A kedves fia, menye vagy egy másik hozzátartozó!
- Persze! - legyintek elégedetlenül. - Majd ők intézkednek a temetésemről, ugye?
- Így szokás!
- Elég rossz szokás! A koporsóban ugyanis én fogok feküdni! Hogy nyugodjak egy
olyan helyen, amit az én ízlésficamos menyem fog kiválasztani? Én magam akarok
dönteni a temetésemről!
- Márpedig nálunk nem fog!
- Miért nem? Hiszen éppen ezt hirdetik!
- Szó sincs róla! Mi nem hirdetünk semmi ilyesmit!
- Dehogynem! Önök azt hirdetik - próbálom átrágni magam a nehéz felfogásán -,
hogy
itt temetkezni lehet. Ez pedig azt jelenti, hogy idejövök, és eltemetkezem.
Megbeszéljük az összes részletet, és nyugodt szívvel távozhatok a másvilágra,
mert tudom, hogy a temetésem minden körülményéről jó előre tájékozódtam!
- Éppen ez az! - csap le rám a férfi. - A temetés, ahogy mondja! Mi itt
temetést szervezünk! Egy elhunyt temetését! Ön pedig, ugyebár, még él!
- Szó sincs róla - csóválom a fejem -, amiről Ön beszél, azt
temetésszervezésnek hívják, Önök pedig temetkezést hirdetnek! Gondolja csak át,
mit jelent ez a kifejezés! - magyarázok türelmesen. - Nem arról van
szó, hogy valakik eltemetkeznek engem! A temetkezés aktív cselekedet! ÉN
temetkezem, nem más, és ezt csak akkor végezhetem, ha élek. Márpedig én,
ugyebár, élek!… Na! - szusszantok elégedetten a megdönthetetlenül logikus
érvelés végére érve -, akkor rátérhetünk a lényegre! Beszéljünk végre a
részletekről is!
Látom, azon tűnődik, hogy mentőt hívjon, vagy egyszerűen csak rúgjon ki.
- És pontosan mit szeretne megbeszélni? - ad tétován egy utolsó lehetőséget.
- Mindent. Először is látni szeretném a koporsó-kínálatot. Ki is próbálnék
egyet-kettőt…
- Kipróbálna? - a fekete ruhás láthatóan meghökken.
- Igen.
- Úgy érti, belefeküdne?
- Úgy. Tudni akarom, hogy milyen a fekvés benne. Gondolja csak meg, hány évig
lesz a nyugvóhelyem!
- Na persze… és természetesen kiválasztaná a zenét, a sírhelyet…
- És a halotti beszéd szövegét is! - vágok közbe büszkén. - Már az is készen
van, nézze meg! - és az orra alá dugom jó előre megírt ragyogó szövegem.
Ez nagy hatást tesz rá. Láthatóan szereti a felkészült embereket.
- Úgy - néz rám elgondolkodva.
Jól van, érzem már, hogy lassan áttöröm a falakat… Most már végre menni fog
minden, mint a karikacsapás.
- Nézze - mondja halkan, aztán elhallgat, és megadóan lehajtja a fejét.
- Nos? - sürgetem izgatottan.
Lassan felemeli a tekintetét, a két sötét szempárban különös parázs izzik.
- Azt ajánlom, húzzon el innen a
büdös francba! De gyorsan!
- Micsoda? - döbbenek meg. - De miért? Én temetkezni akarok!
- De nem nálunk! - A férfi felemelkedik a székről. Most látom csak, hogy milyen
izmos, kigyúrt fazon. - Takarodjon innen, amíg szépen beszélek!
- Szépen? - méltatlankodom önérzetesen. - Ez magának szép?
A fickó nem szól többet, csak megragadja a grabancom, és kilódít az ajtón.
Nagyot huppanok a földön. Nyögve feltápászkodom, és keserűen leporolom a
nadrágomat.
"Temetkezés ITT" - vigyorog velem szemben a felirat.
Mintha azt mondaná: dögölj meg!
