Péntek, csúcsforgalom. Az ébredező tavasz az utakra csalja azokat az autókat
is,
melyek eddig garázsban aludták téli álmukat. Az autópályán tömött sorokban
halad a forgalom. A szélső sávban csak araszolnak a kocsik, a belsőben már akár
nyolcvannal is
lehet száguldozni. Sorsommal megbékélve, békésen sütkérezem a szélvédőn
átragyogó napsütésben, s kényelmesen hátradőlve nézegetem az előttem lézengő
Audi fenekét.
Egyszer csak egy szürke BMW nyomul mögém valahonnan. Villogó indexszel,
folyamatos fényjelekkel ad nyomatékot előzési szándékának. Hiszen az
autópályán
130 a megengedett sebesség, mit akarok én itt a csigatempómmal?
Most mit csináljak veled? - sóhajtok rezignáltan. Hát nem látod, hogy mennék
én? De nem tudok! Olyan szívesen elmagyaráznám ennek az agresszív vaddisznónak
- mert csak az lehet, nem vitás -, hogy milyen értelmetlen a tülekedése! Lelki
szemeimmel már látom is, ahogy egy kávéház teraszán üldögélünk, előttünk
szikrázik az abrosz a napsütésben.
- Nézze! – mondom neki igazi meggyőző erővel. – Ezer autó sorjázik előttem is,
mögöttem is. Mind nyolcvannal vánszorognak, hát természetes, hogy én sem tudok
gyorsabban menni! Pedig higgye el, szeretnék! De még mennyire szeretnék!
Az agresszív vaddisznó csak ül a szemközti karosszékben, és fakó, vizenyős
szemekkel kifejezéstelenül néz. Előtte hívogatón gyöngyözik a sör, ujjai
türelmetlenül dobolnak a poháron.
- Persze, akár el is engedhetném – sóhajtok fel megadóan -, de akkor meg
negyedórát is várhatnék, hogy visszaengedjenek a belső sávba megint! Nem
kívánhatja tőlem, hogy lehúzódjak, és hosszú perceket veszítsek csak azért,
hogy maga egyetlen autónyi helyet nyerjen vele! Mert ennyire türelmetlen!
Az agresszív vaddisznó csak ül tovább, és bámul rám némán. Béketűrésemet
elvesztve hangnemet váltok.
- Azt hiszi, én nem szeretnék gyorsabban menni? – kiáltok rá drámaian.
Kicsit fel is emelkedem a székről, hogy fokozzam a hatást. – Hiszen én se
szeretek
nyolcvannal vánszorogni! De ha nem lehet! Vegye végre tudomásul, hogy nem
lehet! Ez van, tessék türelmesebbnek lenni!
Na, most jól megmondtam neki! Most aztán ő is láthatja, hogy mi a helyzet! Ha
már eddig
nem vette észre, ugye.
Kifakadásom láthatóan nagy hatást gyakorol rá. Dülledt szemei összeszűkülnek,
ujjai
elfehérednek a poháron. Aztán csak azt veszem észre, hogy a földön fekszem, az
agresszív vaddisznó meg fölém magasodva, habzó szájjal üvölt.
- Takarodj az utamból, te pondró! Lesöpörlek, eltaposlak, széttiporlak, te kis
senki! – rettenetes öklével az arcomba vág, az orrom vére szétspriccel. Még a
fehér
abroszra is jut belőle. Rettegve nézem, hogy újra emeli a karját, testével
eltakarja a napot. Behunyom a szemem, s megadón várom a következő
csapást…
Mikor nem történik semmi, értetlenül pillantok fel. Megdöbbenve látom, hogy egy
mező közepén állok. A BMW oldalának egy másik férfi támaszkodik, vállára
borulva asszonya kapkodja a levegőt.
- Gyereket vár, nem látja? – néz rám szelíd szemrehányással a férfi. -
Igyekeznünk kell, orvoshoz viszem!
Elszégyellem magam. Hát persze! Ezért olyan sietős neki! Zavartan magyarázkodni
kezdenék, de már nincs kinek. A kormány szinte összeroppan a kezem szorítása
alatt, s én lassan eszmélve, kábán bámulom az Audi hátsó lámpáit.
A BMW még mindig mögöttem liheg. Nagyot sóhajtva rálépek a fékre, kiteszem az
indexet, és begyömöszölöm magam a külső sávba.
A BMW diadalmasan elhúz mellettem, s mint őz után rohanó éhes farkasok,
özönlenek utána a többiek. Kutató szemekkel megpróbálok áthatolni a távolodó,
sötétített
ablaküvegen, de nem látok mást, csak a vezetőülésről magasodó fekete sziluettet.
Lehet, hogy mégis az agresszív vaddisznó volt?
