A búvárszivattyú szerepének összehasonlítása
Petőfi Sándor és József Attila költészetében

a Föltámadott a tenger és A Dunánál című versekre alapozva
a történelmi időtávlatok komplex kezelésének metódusával

Petőfi Sándor és József Attila költészetében mélyen gyökerező különbözőségeket fedezhetünk fel, melyekre a nevükben fellelhető eltérések rejtett összefüggéseinek vizsgálata is ráirányítja a figyelmet. Az a tény, hogy József Attilának két keresztneve is volt, míg vezetékneve egy sem, sejtelmes utalást hordoz a mélyből felkapaszkodni próbáló nincstelen proletár kilátástalan küzdelmére, mely végül az ordas világ véres fogai közt vergődő tehetetlenségtől determináltan torkollik az elkerülhetetlen, önpusztító tragédiába.

A két költő verseiben megmutatkozó formai, tartalmi és kifejezésbeli különbségeket életútjuk is nagyszerűen demonstrálja.

Petőfi Sándor költészetében a születés jövőbe vetített ígéretét a halál létezésének bizonytalansága koronázza meg azzal, hogy a költő életútjának vége mind az idő, mind a hely szempontjából az ismeretlenség homályába vész, egyedülálló utalással Petőfi költészetének időtlenségére és végtelenségére. Nem véletlen tehát, hogy míg József Attila az önnyakával véget vetett élet megnyilvánulásait lezárt módon hordozza verseinek véges sorában, addig Petőfi költészete a jövőbe tekintő elme ragyogásának fényéből sugárzó vég nélküli hömpöly, mely diffúz módon issza be magát a lélek szövetébe.

Petőfi és József Attila költészetében a fenti különbözőségek ellenére is hasonlóan nagy jelentőséget kap a létezés egyes elemeinek metaforikus megjelenítése. Ezek között is kitüntetett helyen áll a búvárszivattyú, mely alakilag ugyan egyáltalán nem fordul elő sem Petőfi, sem József Attila verseiben, de gondolati és tartalmi síkon megközelítve már méltó helyén értékelhetjük e rendkívüli kifejezés szerepét.

Értelmezés szempontjából először is meg kell különböztetnünk a búvárszivattyú működésének statikus és dinamikus megnyilvánulásait.

A búvárszivattyúval felszínre hozott víz folyamatos visszajutása a természetbe az élet és a halál körforgásának szimbólumát ülteti át a költészetbe, melynek dinamizmusára, az állandó mozgásra és körforgásra kiváló példát kínál József Attila A Dunánál című verse.

Már az első sorokban érzékelhetjük az élet és a halál közötti küszöb átlépésének fájdalmát, az önbeteljesítő sorstragédia előszelét, midőn a költő - nem találván helyet máshol a társadalom piramisán, csak a rakodópart „alsó kövén" - szerencsétlenül („sorsomba merülten") üldögél a víz mellett. „Mintha szívemből folyt volna tova" - mondja József Attila, s ekkor érthetjük meg igazán a Duna metaforikus jelentését, melynek hullámai az elcsordogáló vért jelképezve, mint „sírköves, dülöngő temetők" vízionálják a költő életét elkerülhetetlenül fenyegető megsemmisülés drámai beteljesülését. Az egész versen átívelő „ez az elmúlás" -motívum magával ragadja az olvasót, és nem engedi feledtetni, hogy „egy pillanat és kész az idő egésze". Nem véletlen, hogy Hitchcock, a thriller nagymestere sokáig gondolkodott A Dunánál megfilmesítésén a Madarak elkészítése helyett. József Attila a teljes rezignáció állapotába jutva az elemzők által alaposan félreértett és félremagyarázott utolsó sorokban így összegez: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk". Ám a kilátástalan életet rendező, azaz végérvényesen lezáró végrendelkezés feladatát is erejét meghaladónak érezve végül megfáradt lélekkel, lemondón így sóhajt fel: „és nem is kevés".

A búvárszivattyú metaforájának statikus értelmezését az eszköz működésének jellemzőiből vezethetjük le. A búvárszivattyú ugyanis a víz alá merülve fejti ki hatását a víz felszínre pumpálásával. E sajátos környezeti szembenállás szimbolikus megfelelőjét, a látható (víz feletti) világ, és a homályba burkolózó (víz alatti) mélység antagonisztikus ellentétének statikus ábrázolását számtalan helyen fellelhetjük a két költő életművében.

„Fecseg a felszín, hallgat a mély" írja például József Attila A Dunánál című versének első néhány sorában. Ez a megfigyelés azonban még nem több a felszínes kommunikációs megnyilvánulások vizualitásának egyszerű ábrázolásánál. Ezt a fajta statikus megjelenítést Petőfinél is megfigyelhetjük - „mutasd mélységes medred, S dobáld a fellegekre" -, ám ennél sokkal mélyebb társadalmi összefüggéseket tár fel a Föltámadott a tenger… című versének záró soraiban: „Habár fölűl a gálya, s alúl a víznek árja, Azért a víz az úr!". A költemény a hatalmi kérdések boncolgatása közben próféciai módon vetíti elénk a jövő fenyegető rémét, a létezés nagy paradoxonát, mellyel a gálya víz alá merülésében az életet (a víz örökkévalóságát) és a halált (a gálya pusztulását) állítja szembe egymással oly briliáns módon, hogy közben mindvégig a búvárszivattyú jár az eszünkben. Teszi mindezt olyan szittya ős-Magor-vérrel áztatott rekettyebús nőszmagány héroszelődök nyomán, mint Búvár Kund, aki szintaktikailag már évszázadokkal korábban előrevetítette Petőfi fikcióit.

És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Nem könnyű ugyanis kimutatni azokat a tartalmi kapcsolatokat, melyek bizonyos történelmi események és az idősíkon tőlük jelentős távolságban megszületett művészeti alkotások között lelhetők föl. Az ilyen időben széttagozódott mély összefüggések feltárására a történelmi időtávlatok komplex kezelésének metódusa szolgál, melytől Petőfi és József Attila más verseinek vizsgálatában is nagy segítséget kapunk.

A fenti költeményt elemezve megállapíthattuk, hogy Búvár Kund cselekedete már évszázadokkal korábban megjósolta Petőfi művének megszületését. Fordított a helyzet a „Reszket a bokor, Mert madárka szállott rá" kezdetű versben. Ha a történelmi időtávlatok komplex metódusának alkalmazásával élünk, azonnal felfedezhetjük a következő évszázad első világégésére történő rejtett figyelmeztetést. A bokor reszketése kétségtelenül azt a világrengető rémséget vetíti elénk, melynek sorstragédiáját az apró madár példázza, ami nem más, mint a trianoni békediktátum által megnyomorított Magyarország, „a nagy világnak Legnagyobb gyémántja". Petőfi már ebben a versében is használja a búvárszivattyú szimbolikáját, mintegy a Föltámadott a tenger… előfutáraként. „Teli van a Duna, Tán még ki is szalad" - írja. E sorok azonban csak gondolatkísérletként értékelhetők, mert a záró részben Petőfi mindjárt vissza is tér fő témájához a haza iránti féltés emelkedettségével: „Az isten áldjon meg... Ezerszer áldjon meg!".

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg József Attila Reménytelenül című versében. A háborúra („Vasszínű égboltban forog") és a megcsonkított Magyarországra figyelmeztető sorok („Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér") után A Dunánál című versében is megfogalmazott nihilvárás reményvesztettsége bukkan elő „A semmi ágán ül szívem" ködös megfogalmazásában. Mindezen előjelzések lezárásaként a teljes lemondást, az önrontó, pusztulást-igéző motívumot, mint a vég közelségét jeleníti meg ismételten így: „Fáj a szívem, a szó kihűl". József Attila az élet közelgő befejezésére utal már a Vonatfütty címével is, míg Petőfi az „Ej, mi a kő!…, kend A szobában lakik itt bent?" soraival a szabad levegőn történő elhalálozás előnyeire hívja fel a figyelmet már csaknem egy évszázaddal korábban, mely összefüggés felfedezése szintén csak a történelmi időtávlatok komplex kezelésének metódusával születhetett meg.

Az élet-halál és a felszín-mély kettősség párhuzama, vagyis a búvárszivattyú kitüntetett szerepének méltatása tehát jelentős szerepet játszik a két költő művészetében. Ám míg József Attila inkább a dinamikus jelentések oldaláról, addig Petőfi a statikus megfogalmazásban alkot maradandót, bizonyítván a búvárszivattyúban rejlő költőiség és emelkedettség gyémántfényének sokszínűségét.