"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső  



"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak.

Boldizsár Ildikó  

Öné lett rajz Könyvek Mesék Abszurdok Feldolgozások Ezt írták Galéria
Megjelent

Az állat én vagyok

című könyvben




Lakkapadra



Lakkapadra a város szélén élt egy pici kunyhóban.
Igen különös kis teremtés volt ez a Lakkapadra. A füle akkorára nőtt, mint másnak a lába, s mivel Lakkapadra nagyon észszerűen gondolkodó teremtés volt, úgy döntött, hogy ezzel fog járni. A lába viszont olyan pöttöm volt, mint egy gyufásskatulya, de igen jól hallott vele. Ezért Lakkapadra ezt használta a füle helyett. A fentiekből következően Lakkapadrának minden dolgot fejjel lefelé kellett volna látnia, mivel mint mondtam, a fülén járt. Csakhogy Lakkapadrának nem volt szeme. Ezért aztán nem is látott semmit, se normálisan, se fejjel lefelé.
Egyszóval fura kis emberke volt ez a Lakkapadra. De a legérdekesebb azért az volt benne, hogy nem volt szája sem. Ezért aztán az emberek szerették Lakkapadrát. Nem volt ugyanis véleménye semmiről. Nem beszélt vissza. Nem okvetetlenkedett, nem mondott ellent senkinek. Igaz, hogy ha akart volna se tudott volna visszabeszélni, hiszen nem volt mivel. Mert - ha elfelejtettem volna mondani -, Lakkapadrának nem volt szája.
A haja viszont csuda jól működött! Erős, drótkefeszerű sörte ékesítette a fejét, s mivel Lakkapadra a fülén járt, a haja lefelé csüngött a földre. Ez pedig igen hasznos volt akkor, amikor például a járdát kellett söpörni. Vagy télen, amikor nagy hó esett. Az emberek csak hívták Lakkapadrát, aki végiggyalogolt a fülével a járdán, s a havat hipp-hopp, összesöpörte nagy halomba. Az emberek meg örültek, hogy nem kell havat hányniuk. Mert azt igencsak utálták. Igazából nem tudom, hogy miért, hiszen az is csak ugyanolyan munka, mint a többi. De állíthatom: az emberek nem szerettek havat söpörni.
Lakkapadrát viszont szerették, és becsülték is nagyon. Így történhetett meg, hogy egy szép napon megválasztották a város polgármesterének. Ez pedig, mint tudjuk, nagy dolog. Attól kezdve Lakkapadra a város első számú embere lett.
És ekkor kezdődött el szegény Lakkapadra kálváriája.
- A mi polgármesterünk már csak nem lakhat holmi vacak kunyhóban a város szélén! - mondogatták a város polgárai. - Hát hogyan nézzünk mi az idelátogatók szemébe! Ha nekünk még arra sem telik, hogy a város első emberének rendes lakást biztosítsunk! Lakkapadrának egy lakást kell adni. Lakást? Házat! Sőt! Palotát!
Így aztán Lakkapadrát erőnek erejével beköltöztették egy gyönyörű, százholdas kert közepén díszelgő palotába. Pedig hát dehogy akarta ő elhagyni rozoga, városszéli kunyhóját! Szegény Lakkapadra az első napokban csak kétségbeesetten kószált az óriási, százszobás palotában, alig találta meg esténként az ágyát.
- Ez eddig rendben is volna - dörzsölgették a tenyerüket elégedetten az emberek. - Most már csak valami rendes ruhát kell erre a Lakkapadrára adni! - mert bizony Lakkapadra gúnyája elég szakadt és viseltes volt már, ami nem is csoda, hiszen azt hordta, mióta csak megszületett.
Nosza, szalajtottak a város szabójáért. Az meg méricskélt, cérnát fűzött, szabott és varrt, s hipp-hopp, készen lett Lakkapadra gyönyörű, új ruhája. Fidres-fodros, gimbes-gombos, kényes-selymes frakk-költemény.
Örültek is az emberek! Csak szegény Lakkapadra nem örült, mert nem érezte magát jól az új ruhában.
Aztán cipőt csináltattak Lakkapadrának, meg kalapot, meg nadrágszíjat, meg zsebkendőt, kiskendőt, nagykendőt, fejkendőt meg beretvát, borotvát, kis tükröt, nagytükröt, zsebórát, toronyórát, meg láncot hozzá, meg ki tudja még, hogy mi mindent.
Szegény Lakkapadra pedig csak tűrte, tűrte. És szomorkodott. Siratta régi gúnyáját, régi kunyhóját és életét. Ilyenkor aztán félrevonult a palota legmagasabb tornyába és hegedült.
Mert elfelejtettem mondani, hogy Lakkapadrának szárnyai is voltak ám! Igaz, repülésre nem voltak jók, merthogy két, apró, csökött kis szárnya volt csak, viszont nagyszerűen tudott velük hegedülni. Hegedült is órák hosszat, nap mint nap. A város lakói meg elborzadtak.
- Mi ez? - kérdezgették. - Ez a nyivákolás! - mert az igazságnak tartozunk azzal, hogy elmondjuk: Lakkapadra borzalmasan hegedült. Ami nem is csoda, ha belegondolunk abba, hogy milyen vacak kis szárnyai voltak csak a hegedüléshez. A város polgárait azonban ez nem hatotta meg.
- Csinálnunk kell valamit! - mondogatták. - Hát az nem lehet, hogy minden nap ezt a vinnyogást meg recsegést hallgassuk!
Néhány hét elteltével úgy tűnt, hogy Lakkapadrát elzavarják a város éléről. Hogy odalesz a kert, a palota és minden. Mehet vissza rozoga kis kunyhójába.
Ekkor jelent meg a város falai alatt Hejrepupu, a hadvezér. Óriási sereggel közeledett a város felé, jöttét harminchárom harsona morcona fúvása jelezte. Szaladtak is a városlakók rögtön Lakkapadrához, a polgármesterhez.
- Baj van, Lakkapadra! - sikoltozták. - Hejrepupu megtámadja a várost! Tenni kell valamit!
Lakkapadra azonban rá se hederített a polgárok bajára. Nem törődött ő senkivel és semmivel. Így volt ez akkor is, mikor még pici kunyhójában éldegélt, hát miért lett volna most másképp? Csak azért, mert ő a polgármester? Ugyan már! Majd akkor szóljanak, ha söpörni kell! És csak hegedült a szárnyaival, mit se törődve a világgal.
Ezt hallotta meg aztán Hejrepupu és zordon serege.
- Mi ez? - kérdezgették a katonák mélységes borzadállyal. - Ez a rettenet! Hiszen ezt csak egy zenedúvad csinálhatja! - és nem győzték befogni fülüket.
Nem is bírták sokáig. Egyszer csak hátat fordítottak a városnak, és hanyatt-homlok menekültek. A híres-neves Hejrepupu és rettegett serege.
Attól kezdve a város lakói megbocsátottak Lakkapadrának mindent. Inkább befogták a fülüket, de hagyták, hogy hegedüljön Lakkapadra amennyit csak akar. Azzal a két ványadt szárnyával.
Lakkapadra pedig boldogan élt, míg meg nem halt.
Illetve - ha pontos akarok lenni -, nem is tudom igazán, hogy meghalt-e. Erről ugyanis nem beszélnek a krónikák.
És bizony, hébe-korba még magam is hallok olyan hegedűszót, amit akár Lakkapadra is játszhatna.
Lehet, hogy Lakkapadra még ma is él?