A jajszárnyú fecskerigó

Tarcsai Szabó Tibor Pamuhihőke és Sámsenék meseregényét folytatja A jajszárnyú fecskerigóval. Ebben a vándor-mesében Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdeje Össze-vissza Erdővé változott. Főhőse egy kislány, Pattibaba, akit Balkati apró-tündér varázsol át a kislány hálószobájából a mese-birodalomba. Legalábbis az Össze-vissza Erdő széléig repíti, hogy aztán dramaturgiai szempontból Pattibabát magára hagyva vándorolna egymaga az erdő közepén lévő tóig, és aztán tovább, kalandról kalandra, ahogy az egy rendes mesehőshöz illik. Nagy veszély igazán (vagy hála isten) végig nem fenyegeti, az erdő és az erdőn túli mesevilág lakói alapvetően kedvesek, barátságosak, még a gonoszokat is beleértve.

Ebből a szempontból nem igazán van tétje a történetnek, mint ahogy komolyan átgondolt cselekményíve sem. Ám ez nem biztos, hogy árt ennek a könyvnek, ami ebből adódóan inkább mesefüzér, mint meseregény. Az éppenséggel egymagukban is megálló történetek aranyosak, átitatja őket az íróból sugárzó kedvesség és szeretet, aminek szimbóluma a címadó mese, „A jajszárnyú fecskerigó", amely madárnak az a tulajdonsága, hogyha érző lény fölé száll, azonképpen okoz annak önfeledt vidámságot, vagy csontszaggató fájdalmat, amiképpen iránta éreznek: aki szereti a fecskerigót, annak boldogságot ad, aki utálja és vadássza, annak fájdalmat.

Kalmár István rajzai legalább olyan szellemesek és szeretni valók, mint az általa illusztrált mesék. A könyvet estére, lámpaoltás előtt szülőknek, gyerekeknek feltétlen ajánlom, ez a világ nem rémálmot hozó. Hiszen a benne szereplő legvészesebb fenevad, aki úgy három fejű, hogy háromszor egy feje van, igazából még ő is szeretni valóan elég hülye. Csak a titka nem ez, ám hogy mi az a titok, azt csak az tudhatja meg, aki túljut a göngyöleg-lerakat Üveghegyen

Schultz Sándor