Zalapács egy kopott padon üldögélt, és a park színeit bámulta. Olyan volt a
táj, mint életük első báljára készülő kislányok izgatott csapata. Elköltöző
társaikat búcsúztató madarak éneke szólt a lombokon, és a levelek az elmúló
nyár emlékének integettek.
Merengése közepette Zalapács egy kislányra lett figyelmes, aki néhány lépéssel
odébb álldogált. Félrehajtott fejéről két hosszú, vörös copf lógott alá, pisze
kis orrát rikító szeplők övezték. Apró kék szemével Zalapácsot fürkészte.
- Te most szomorú vagy? - kérdezte a csöpp leány.
Zalapács meglepődött. - Szomorú? Miért lennék szomorú?
- Mert olyan egyedül vagy. Biztosan nincsenek barátaid. - mondta a kislány.
- Miből gondolod, hogy nincsenek barátaim?
- Mert ha lennének, akkor nem üldögélnél ilyen szomorúan itt a padon, hanem
velük lennél - magyarázta a kislány és kicsit közelebb lépett Zalapácshoz.
Zalapács elmosolyodott. - Én mindig valamelyik barátommal vagyok - mondta és az
ölébe emelte a kislányt.
- Nem is igaz, hogy mindig a barátaiddal vagy - szögezte le határozottan
Pattibaba.
- Miért nem?
- Mert itt nincs is senki rajtunk kívül.
- De bizony van - mondta Zalapács sejtelmesen. - Az egyik barátom most is itt
lebzsel... Mert több barátom is van ám! Akarod, hogy meséljek róluk?
- Igen... De csak mese lesz ugye? Nem is igazi barátaid!
- Dehogy mese - csóválta meg a fejét Zalapács. - Nekem igazi barátaim vannak.
Gyakran meg is látogatnak. Nem kérdezik jöhetnek-e, szívesen látom-e őket,
egyszer csak hipp-hopp itt vannak. Nem is bánom, jöjjenek csak. Legalább nem
telik olyan magányosan a napom. De sohasem együtt jönnek ám, dehogy. Szépen,
sorban egymás után, egyszerre mindig csak egy.
Nem is maradnak sokáig, csak amíg a következő meg nem érkezik. Jól is néznénk
ki, ha egyszerre lennének nálam egy hétig. Vagy egy hónapig. Kis szobámban alig
férnénk, csak lökdösnénk egymást a könyökünkkel. Meg piszkálódnánk veszekedve,
hogy menj már odébb, ne lógj a tányéromba. De ilyesmiről szó sincs, mert egy
idő után illedelmesen elköszön mind. Vagy nem köszön el. De az biztos, hogy
egyszer csak se híre, se hamva. Jó vendég az ilyen, nem kell se marasztalni, se
kiebrudalni, hogy menj már el végre, nem látod, mennyire útban vagy?
Elsőnek mindig a Tavasz keres fel. Könnyű léptű, halk beszédű, szelíd lelkű
tündérlány. Néha szinte észre sem veszem, hogy megérkezett, olyan szerény,
csöndeske. Pedig napsugárral dalolva jön, és kibomló szirmokat szór a világra.
Érintésére madárének születik. De kedvesen kell ám szólni hozzá, nem csak úgy
durván, lelketlenül, oda se figyelve. Akkor hipp-hopp megsértődik, s
félrevonulva sírdogál. Olyankor aztán nem lehet mit tenni, várni kell míg
megbékél. Hamvas orcája szégyenlősen pironkodik ha ujjongva üdvözlöm, s ha
mennie kell, meghatottan könnyezve búcsúzkodik.
A Nyár vidám, léha fiú. Szőke üstökét búzamezők selymes kalászaival fésüli,
orcáját frissen buzgó patakok szilaj kékjében fürdeti. Bohó, megbízhatatlan,
csapodár, s ha mulatni kezd, hát oda a nyugalom. Mint a démon. Fergetegen
dalol, táncol, s úgy kirúg a hámból néha, hogy alig tudom megfékezni.
Legközelebb az Őszt látom vendégül. Álmosan, szemét dörgölve, kedvetlenül
érkezik. Mi az, hogy már megint itt vagyok, kérdezi, és csak durcásan
morgolódik. Máskor meg kicsattan a vidámságtól. Soha nem lehet tudni. Ha búval
bélelt, jobb nem szólni hozzá, ha meg jó kedve van, hát együtt rúgjuk ki a ház
oldalát. Olykor komoly, megfontolt, s nem lehet viccelődni vele. Máskor szép,
színes álmokat álmodik, és csodálatos meséket mesél. De aztán odahagy mindent,
az álmokat, a színeket, a meséket, s messzi távolba merengő szemekkel, rőt
köntösébe burkolózva távozik.
A Tél egy lusta, kényelmes alak. Csak ül vagy fekszik egy helytében, tohonyán.
Ne adj Isten, hogy kimozdítsam, szóra bírjam, társalogjak vele. Szigorú
tekintettel bírál mindent, s távolságtartó, méltóságteljes képpel mered maga
elé, komoran. Néha mégis játékos kedvét leli, s olyankor vidáman táncolva
szórja fehéren szikrázó gyöngyeit a földre.
Ők az én barátaim. És néha, ha nagy ritkán összetalálkoznak, festenek egy
csodás képet. No nem sokat vacakolnak, mindegyik csak egy-két csíkot mázol az
égre. A Tavasz a nyíló virágok pompás vörösét és a fák lombjának harsány
zöldjét, a Nyár a búzatáblák sárga aranyát és a patakokban mártózó ég kékjét,
az Ősz búcsúpalástjának ibolya csíkjait, a Tél a búskomorság fekete gyászát. S
amikor befejezték művüket, az égen ott tündöklik a legszebb festmény, amit
valaha is láttam: a szivárvány.
Zalapács elhallgatott. Pattibaba mozdulatlanul ült az ölében, áhítattal teli,
tágra nyíló kék szemekkel.
- Szeretem őket, a barátom mind - folytatta Zalapács. - Ha elmennek, hiányukat
érzem, hiszen életem egy kis darabját viszik magukkal. Igaz, mindegyik itt is
hagy valamit. Egy képet, egy hangulatot, a tegnap emlékét. Így aztán nem is
bánkódom, búslakodom egyik után sem, különben is ott kopogtat már rögtön a
következő. Vagy nem kopogtat. Egyszerűen csak arra ébredek, hogy nicsak, már
itt is van, ágyamba bújt, kenyeremet falja. Ilyenkor öröm tölt el, hogy ma sem
vagyok egyedül.
- És most az Ősz van itt, ugye? - kérdezte Pattibaba.
Zalapács bólintott.
- És nálad lakik?
- Igen. Meg nálad is... vagy bárkinél, akit a barátjává fogad. Nem kér mást,
csak hogy szeressék... És ha szereted, akkor neked is a barátod lesz.
Pattibaba elgondolkodott. - És barátom lehet a Tavasz, meg a Nyár és a Tél is?
- Persze. Ha szereted őket.
- Én szeretem őket! - mondta határozottan Pattibaba. - Igaz, mindegyiket másért.
- Ez így is van rendjén. Hiszen a barátaink sosem egyformák. Mindegyiket
önmagáért szeretjük. - Zalapács elmosolyodott. - No, még mindig úgy gondolod,
hogy szomorkodnom kell, mert nincsenek barátaim?
- Nem - mondta Pattibaba. Kicsit elgondolkodott, majd hozzátette. - És most már
nekem is van négy új barátom! - Hirtelen lepattant Zalapács öléből és
futkározni kezdett a pad körül. - Van négy barátom! Van négy barátom! -
kántálta, és hosszú copfja csak úgy repkedett körülötte.
Zalapács mosolyogva nézte a csöpp leányt, és arra gondolt, hogy olyan, mintha a
négy évszakot látná együtt. A Tavaszt szelíd lelkével, a Nyarat bohóságával, az
Őszt színes meséivel, a Telet komolyságával.
Pattibaba futkározott egy kicsit még, majd kifulladva megállt Zalapács előtt.
- Odanézz! - mutatott lelkesen az égre. - Szivárvány!