"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső  



"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak.

Boldizsár Ildikó  

Öné lett rajz Könyvek Mesék Abszurdok Feldolgozások Ezt írták Galéria
Részlet a

Pamuhihőke és Sámsemék

című mesekönyvből


Benő és bigyója



Élt egyszer egy szegény ember, akinek volt hét fia. A legidősebb fiú akkora volt, mint egy sudár fenyő, a középső, mint egy délceg tölgy, a legfiatalabb fiú viszont olyan kicsi volt, hogy már befelé nőtt a földbe.
Ez is lett a neve: Benő.
Az egyik nap Benő a szülei elé állt.
- Drága édesanyám, édesapám, én elmegyek szerencsét próbálni. Felveszem a harcot a boszorkányokkal, sárkányokkal és más gonosz teremtményekkel. Kardélre hányom, miszlikbe aprítom, darabokra tépem, szitává lyuggatom, lassú tűzön megpirítom, kútba dobom valamennyit! Így majd elnyerem a királylány kezét és a fél királyságot.
Szülei nem tartóztatták, mert tudták, hogy a legkisebb fiúknak bizony ez a sorsuk. Édesanyja Benő vállára akasztotta a tarisznyát, benne hamuba sült pipőkével és útjára engedte.
Ment, mendegélt Benő, mígnem egy sűrű erdőbe ért. Amint ballag az ösvényen, egyszer csak látja ám, hogy nem lát semmit! Rémülten megállt.
- Nyisd ki a szemed! - szólalt meg mellette egy hang. Benő kinyitotta a szemét, és láss csudát, egy kisegeret vett észre, csapdában vergődve. Gyorsan lehajolt és kiszabadította.
- Jótett helyében jót várj - mondta a kisegér -, de ne tőlem! - Azzal elszaladt.
Csalódottan ballagott tovább Benő, hiszen a mesékben ez nem így szokott történni. Ott a jó tett mindig elnyeri méltó jutalmát.
- Ne mérgelődj Benő! - termett előtte hirtelen egy zöld, kis erdei manó. - Jóságod jutalmául fogadd el tőlem ezt a varázsbigyót. Ha bajba kerülsz, csak rikkantsd el magad: "hé, mi a bigyó!" és a bigyóból kiugrik egy bogyó, a bogyóból kiugrik egy golyó, a golyóból kiugrik egy tojó, a tojóból kiugrik egy folyó, s ha azt átúszod, már biztonságban érezheted magad! Ezután minden visszaváltozik bigyóvá, s te folytathatod utadat.
- Köszönöm! - hálálkodott Benő, s mindjárt ki is próbálta új szerzeményét. - Hé, mi a bigyó! - kurjantott.
Ekkor a bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó. Kis idő múlva minden visszaváltozott bigyóvá.
- Ez működik - bólintott elégedetten Benő. - Most már jöhetnek a boszorkányok, sárkányok és más gonosz teremtmények!
- Ugyan már! - nevetett a kis manó. - Hát te nem tudod, hogy boszorkányok és sárkányok csak a mesében léteznek?
- Csak a mesében? - hökkent meg Benő. - Hát akkor meg kivel vegyem fel a harcot? Kit hányjak kardélre, kit aprítsak miszlikbe, kit tépjek darabokra, kit lyuggassak szitává, kit pirítsak lassú tűzön, kit lökjek kútba, meg ilyenek?
- Feladat éppen akadhat - komolyodott el a manó. - Az erdő, amelyben vagyunk, a vályogkányé.
Benő elcsodálkozott. - Vályogkány? Az meg miféle szerzet?
- A vályogkány olyan, mint a mesebeli sárkány, csak nem sárból van, mint a sárkány, hanem vályogból. Ezért hívják vályogkánynak.
- És veszedelmes? Ijesztő? Borzalmas?
- Az. Veszedelmes, ijesztő, borzalmas. És hatalmas.
- Akkor jó! - kiáltott Benő elszántan. - Akkor kardélre hányom, miszlikbe aprítom, darabokra tépem, szitává lyuggatom, lassú tűzön megpirítom, kútba dobom és ehhez hasonlók!
- Sok sikert - szólt a kis erdei manó. - Csak kövesd a jelzést a fákon, amelyekre ez van írva: "Turistaút a vályogkányhoz", s nem tévesztheted el az utat. Járj szerencsével!
Azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Benő határozott léptekkel folytatta útját. Hamarosan megtalálta az első jelzést az egyik fa törzsén, majd az ösvény mentén sorban a többit is. A nagy, kék színű táblákon arany betűkkel virított: "Turistaút a vályogkányhoz".
Benő három nap és három éjjel követte a jelzéseket, míg végül egy kis tisztásra ért. A tisztás közepén egy ház állt, rajta hatalmas, fekete betűkkel: FOGADÓ A VÁLYOGKÁNYHOZ.
A kerthelyiségben, az asztal mellett pedig ott ült a vályogkány. Veszedelmes volt, ijesztő, borzalmas és hatalmas. A hangja mennydörgésként csapott le a fogadósra, aki körülötte serénykedett.
- Rántott királylánycombot ide! De gyorsan! Szaporán szedd a lábad! - és a nyomaték kedvéért akkorát csapott az asztalra, hogy az szilánkokra hasadt az ökle alatt.
Benő ekkor eléje perdült.
- Ütött az utolsó órád vályogkány! Küzdj meg velem, ha van hozzá bátorságod!
A vályogkány megrökönyödve fordult felé.
- Te kis töpörtyű! Te akarsz velem megküzdeni? Eltaposlak, mint egy férget! - és megindult, hogy eltapossa Benőt, mint egy férget.
Benő azonban nem ijedt meg. Kardélre hányta, miszlikbe aprította, darabokra tépte, szitává lyuggatta, lassú tűzön megpirította, majd kútba dobta a vályogkányt.
Másnap büszkén jelentkezett a királynál.
- Felséges királyom, életem kezedbe ajánlom. Mindenesetre azonban tájékoztatlak, hogy véremet nem kímélve hatalmas hőstettet hajtottam végre. Kardélre hánytam, miszlikbe aprítottam, darabokra téptem, szitává lyuggattam, lassú tűzön megpirítottam, majd kútba dobtam a félelmetes vályogkányt! Nincs miért rettegni hát a palotában többé!
A bejelentés hatása nem maradt el. A király mellett ülő vézna és sápadt királykisasszony még jobban elsápadt és sírva kiáltotta a hős Benőnek.
- Te alávaló szörnyeteg! Megölted az én drága vályogkányomat, akit pici kora óta neveltem!
- De drága királykisasszony - hebegett értetlenül Benő -, az a vályogkány királylánycombot evett ebédre...
- Mit számít az! - dörrent rá a király. - Azok műcombok voltak, melyeket kizárólag az ő számára készíttettünk. Ezért a szörnyű tettedért bitó vár rád! Fogjátok! - intett az ajtó mellett álló őröknek.
Benő látta, hogy ennek a fele sem tréfa. Gyorsan előkapta a varázsbigyót és elkiáltotta magát.
- Hé, mi a bigyó!
A bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó. Benő átúszta a folyót, s mikor a túlsó partra ért, annak rendje-módja szerint minden visszaváltozott bigyóvá.
Benő ekkor döbbenten látta, hogy az őrök nemhogy távolodtak volna tőle, de még közelebb jutottak. Míg ő a folyó átúszásával bajlódott, a két megtermett ajtónálló hatalmas léptekkel rohant felé.
Benő kétségbeesetten kapta elő újra a bigyót és kiáltotta el a varázsigét. - Hé, mi a bigyó!
A bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó, s mikor az őrök már csaknem utolérték, Benő belevetette magát a habokba. A túlsó partra érve, mikor ismét kezében termett a bigyó, látta, hogy a veszedelem nem csökkent. Az őrök még mindig a sarkában voltak.
- Hé, mi a bigyó! - kiáltotta rémületében Benő a varázsigét...
Azóta is kergetik az őrök a hős Benőt.
Amikor az erdőben jártok, magatok is láthatjátok a folyót, ami eltűnik, hogy kis idő múlva néhány méterrel odébb jelenjen meg újra. De ti már tudjátok, hogy az nem is igazi folyó, hanem Benő és bigyója.