Hol volt, hol nem volt, de azért inkább volt egyszer egy fiú, Jankó. Igazán
derék gyerek volt Jankó, nem is volt nála különb legény hat üres faluban sem.
Az egyik nap azt mondta az anyjának, aki mellesleg nagyon jó asszony volt.
- Édesanyám, én elmegyek! - és úgy is tett.
Az úton mendegélve egyszer csak látja ám, hogy jön vele szemben Vasgyúró,
akiről még nem tudta, hogy ő a Vasgyúró, pedig hát a vak is láthatta. Azt
mondta neki Jankó.
- Nosza, lássuk, melyikünk az erősebb! - azzal földhöz vágta szegény Vasgyúrót,
hogy csak úgy döngött.
Vasgyúró mérgesen feltápászkodott, és így szólt.
- Tudod mit? Legyünk barátok!
- Jól van - mondta Jankó. - Én Jankó vagyok. Te ki vagy?
- Én vagyok Vasgyúró - szólt Vasgyúró.
- Sebaj - mondta Jankó -, most már úgyis együtt megyünk tovább.
És innentől fogva együtt mentek tovább.
Amint mennek, mendegélnek, szembejön velük Fanyűvő.
- Nosza, lássuk melyikünk az erősebb! - kiáltott Jankó, és jól a földhöz
teremtette Fanyűvőt is, hogy csak úgy nyekkent.
- Én Jankó vagyok - mondta Jankó, mikor Fanyűvő feltápászkodott.
- Én Vasgyúró vagyok - mondta Vasgyúró.
- Én Fanyűvő vagyok - szólt Fanyűvő.
- Hát, ezen nem tudunk segíteni - mondta Jankó -, de azért csatlakozhatsz
hozzánk.
Így történt, hogy Fanyűvő csatlakozott hozzájuk.
Ettől fogva együtt bandukoltak tovább. Amint így bindikelnek-bandukolnak, kéz a
kézben, vállt a vállnak vetve, egyszer csak egy sűrű erdőbe értek. Egész álló
nap folytatták útjukat az erdő fái és bokrai között, mígnem rájuk esteledett.
- Nicsak, ott van egy kis kunyhó! - kiáltott ekkor Fanyűvő. Fanyűvőnek igen jó
szeme volt. Mindig időben észre vette a vadonban megbúvó apró, kis kunyhókat.
- Talán kopogtassunk be! - javasolta Jankó, aki nagyon jártas volt abban, hogy
az ilyen esetekben mi is a követendő eljárás.
Alighogy bekopogtak, kinyílt az ajtó, s egy éktelenül rút, vén banya állt a
keretben, girbe-gurba botjára támaszkodva.
- Szerencsétek, hogy jókedvemben találtok - reccsent rájuk a banya -, ha már
nem öreganyámnak szólítottatok! - Hangja olyan volt, mintha egy ócska, repedt
fazék kongott volna.
- Jó estét, öreganyám! - jutott hirtelen eszébe Vasgyúrónak a megfelelő
köszönés.
- Öreganyád a térgyed kalácsa! - csattant fel a banya. - Azt a rontotta,
teremtette tiszteletlen népséget! Hát olyan öreg vagyok én?
- Nem, nem dehogy! - tiltakozott kétségbeesetten Vasgyúró.
- Ennek semmi sem jó - súgta oda neki Jankó. - Jó lesz óvatosnak lenni. Még a
szeme sem áll jól a vén banyának!
- Aztán halljam, kik vagytok?
- Jankó vagyok - mondta Jankó.
- Vasgyúró vagyok - mondta Vasgyúró.
- Fanyűvő vagyok - mondta Fanyűvő.
- Állj, állj, állj! - kiabált ócska, repedt fazék hangján az öregasszony. - Ne
karattyoljatok itt nekem össze-vissza! Azt mondjátok meg, hogy melyikőtök a
Juliska, és melyikőtök a Jancsi!
- Jancsi? - csodálkozott Jankó. - Nem Jancsi, hanem Jankó!
- Ne Jankózzál itt nekem, te pernahajder! - ordította magából kikelve a banya,
és dühödten hadonászott görbe botjával. - Nem Jankó vagy te, hanem fajankó! Még
a nevedet sem tudod rendesen! Jancsi! J-a-n-c-s-i ! Érted? Jancsi! Ez a te
rendes neved!
Azzal mérgesen fejbe vágta Jankót göcsörtös botjával. A bot suhogva lendült a
levegőben, majd mikor Jankó fejéhez ért, hirtelen virágcsokorrá változott.
Piros, fehér, sárga színű, apró szirmú mezei virágok hajladoztak a banya
kezében.
- A ragya verje meg! - átkozódott az öregasszony, és messzire hajította a
virággá változott botot. A virágok szálltak, repültek, a kis ház melletti réten
lehullottak, majd a földhöz tapadva rögtön gyökeret eresztettek. Egy pillanat
múlva már meg sem lehetett különböztetni őket a rét többi virágjától.
- Ez már a százhúszadik botom! - mérgelődött a banya. - Most vehetek elő egy
másikat.
Égnek emelte kezét, és a ruhájának ujjából egy ugyanolyan göcsörtös,
girbe-gurba bot suhant ki, egy röpke szemvillanás alatt.
- Még szerencse, hogy jókedvében találtuk - súgta oda eközben Fanyűvő
Vasgyúrónak. - Milyen lehet, ha rosszkedvű?
- Ne sugdolózz itt nekem, te neveletlen tuskóvágó!
- Fanyűvő - javította ki Fanyűvő.
- Csönd legyen!!! - üvöltötte magából kikelve a banya. - Csööööööönd!!!
- Te, ezt mindjárt megüti a guta - suttogta Vasgyúró.
És tényleg, hirtelen észrevették, hogy pici zöld palástjában ott repdes a guta
az öregasszony feje körül, kezében egy irgalmatlanul nagy bunkóval. Már
lendítette a guta a bunkót, mikor a banya az egyik pillanatról a másikra
lecsillapodott.
- Na! - mondta, és nagyot sóhajtott. A guta ekkor úgy eltűnt, mintha elfújták
volna. - Szóval, akkor ti nem a Jancsi és Juliska vagytok?
- Nem hát!
- Mindjárt gondoltam. Már az is gyanús volt, hogy hárman vagytok, a Jancsi meg
a Juliska pedig, akárhogy is számolom, csak ketten. A Jancsi, meg a Juliska.
Vagy ez három? - bizonytalanodott el a banya egy pillanatra.
- Nem, ez kettő - nyugtatta meg Jankó.
- De ha ti nem a Jancsi vagytok, meg a Juliska, akkor meg mi a csudát kerestek
itt? - kérdezte a banya, és égnek emelte mindkét kezét. Ruhája ujjából hirtelen
csak úgy röpködtek ki a görbe botok.
- Állj, állj, állj! - ordította a banya, és gyorsan leeresztette kezét. A botok
meg kopp-kipp-kopp, visszapotyogtak az öregasszony fejére.
- Ne merészelj itt röhögni nekem! - üvöltött a banya Vasgyúróra, akinek a
látványtól vigyorra húzódott a szája. - Ne röhööööögj!!!
A banya feje fölött ekkor hirtelen ismét megjelent a kis, zöld palástjában
repkedő guta.
- Neeee! Neeee! - kiabált a banya, de most nem volt kegyelem. A guta már
lendítette is ménkű nagy bunkóját, és puff, lecsapott a banya fejére.
A rút banya arca eltorzult, szeme alatt a barázdák elmélyültek, és lassan
olyanok lettek, mint az útszéli árok. Szeme kiguvadt, füle megnyúlt, orra
akkora lett, mint egy jókora lila karalábé. Teste pedig nőtt, nőtt, puffadt,
mintha csak egy luftballon lenne. Majd később pedig, mint egy léghajó. Aztán
egyszer csak nagy durranással kipukkadt a banya óriásra dagadt teste, s
belsejéből zöld füst áradt ki, beborítva mindent.
Jankó, Vasgyúró és Fanyűvő csak ácsingóztak a füst közepén, és meresztgették
szemüket, de nem láttak semmit. A füst csak lassan oszlott el, s mikor végre
sejtelmesen derengeni kezdett az eltakart világ, a három legény nem akart hinni
a szemének.
Előttük egy csodaszép, kedves arcú, mosolygós tekintetű tündér álldogált.
- Na, húzzatok el innen! - förmedt rájuk váratlanul rút, rekedt hangon a
tündér. Majd kicsit megrázta magát, krákogott egyet, és ismét megszólalt. -
Khm... elnézést fiúk... - a hangja már kevésbé volt rekedt, s mintha vékonyabb,
lágyabb is lett volna. - Ez a varázslat kicsit nehezen múlik - mondta végül
egészen tündérhez illő, kedves hangon, majd hozzá tette - Jó, hogy erre
jártatok... és köszönöm, hogy megmentettek!
- Hát, nincs mit... - nyögte Jankó, aki még nem egészen tért magához a váratlan
átváltozástól.
- Mit mondtatok, kik is vagytok? - kérdezte a tündér. - Tudjátok, a rontás
miatt kicsit rossz a memóriám. De elmúlik majd, s minden olyan lesz, mint régen.
- Én Jankó vagyok - mondta Jankó.
- Én Vasgyúró vagyok - mondta Vasgyúró.
- Én Fanyűvő vagyok - mondta Fanyűvő. - És téged hogy hívnak? Biztosan nem
gonosz banyának!
- Nem, nem - nevetett a tündér. - Én Jancsiés Juliska vagyok.
- Jancsi és Juliska?
- Nem, dehogyis! Jancsiés Juliska! A vezetéknevem Jancsiés, a keresztnevem
pedig Juliska. De ti mit kerestek itt? Persze jó, hogy erre jártatok, mert
nélkületek sosem szabadultam volna meg a rontástól. De szerintem nektek nem
ebben a mesében lenne a helyetek!
- Nem ebben a mesében? - csodálkozott Vasgyúró. - Hát melyik mesében?
- Azt nem tudhatom - vonta meg a vállát Jancsiés Juliska, az átváltozott
tündér. - Mindenesetre ebben a mesében nincs helyetek, az biztos. Úgyhogy jól
tennétek, ha gyorsan megkeresnétek a sajátotokat, mielőtt késő lenne. Mert
aztán csak bolyonghattok más mesékben, míg világ a világ. És bizony sehol sem
látják szívesen a betolakodókat, hiszen mindenhol csak felborítanátok a
megszokott rendet.
- Na, jól nézünk ki! - háborgott Jankó. - Hát honnan találjuk ki, hogy miként
juthatunk el a saját mesénkbe!
- Ide is csak véletlenül csöppentünk, s ha megyünk, amerre látunk, aligha
sikerül éppen a jó mesébe kerülnünk! - tette hozzá sóhajtva Vasgyúró.
A három legény reménytelenül nézett egymásra. Jankó Vasgyúróra, Vasgyúró
Fanyűvőre, Fanyűvő pedig Jankóra. Majd Jankó Fanyűvőre, Fanyűvő Vasgyúróra,
Vasgyúró pedig Jankóra. Majd Vasgyúró Fanyűvőre, Fanyűvő Vasgyúróra, Jankó meg
csak meredt maga elé. Végül mindnyájan a tündérre függesztették kétségbeesett
tekintetüket.
- Nem kell ennyire elkeseredni - nevetett a tündér - segítek nektek. Meg kell
keresnetek Minden Mese Őrzőjét, azaz a mimeőr-t. Ő pedig nem más, mint a Vénlaj
Csibácsi. Csak ő segíthet nektek eljutni a megfelelő mesébe.
- És hogy találhatjuk meg őt? - kérdezte Jankó.
- Először is, keresnetek kell az erdőben egy csőrős boszorkányt.
- Mit? - kotyogott bele Fanyűvő.
- Ne kotyogj bele! - förmedt rá Vasgyúró.
- Te kotyogsz bele, nem én!
- Maradjatok már nyugton! - kiáltott rájuk Jankó. - Egyikőtök se kotyogjon bele!
- De nem én kotyogok bele, hanem ő! - mutatott Fanyűvő Vasgyúróra.
- Nem is igaz! - kiabált Vasgyúró. - Hiszen Fanyűvő kotyog bele mindenbe,
láthatjátok!
- Szóval keressetek egy csőrös boszorkányt - szakította félbe a veszekedést a
tündér -, és kérjétek meg, hogy repítsen el benneteket Vénlaj Csibácsihoz. Az
utat ugyanis csak a csőrös boszorkányok tudják. Én sajnos nem.
- De mik azok a csőrös boszorkányok? - kérdezte Fanyűvő.
- Na ugye, hogy ő kotyog bele mindenbe! - mutatott Vasgyúró vádlón Fanyűvőre. -
És még azt mondjátok, hogy én kotyogok bele mindenbe!
- Mert most is belekotyogsz mindenbe! - mondta Fanyűvő.
- Csönd legyen! - rivallt rájuk Jankó. - Így nem jutunk semmire! - és egy
pillanatra megjelent a zöld guta Jankó feje fölött. De szerencsére el is tűnt
gyorsan.
- Jó, jó, de mik azok a csőrös boszorkányok? - kérdezte ismét Fanyűvő.
- A csőrös boszorkányok félig boszorkányok, félig pedig madarak - magyarázta
Jancsiés Juliska. - Boszorkány testük van, szárnyuk, és szájuk helyén csőrt
viselnek. Akkorák, mint egy jól megtermett madár. De óvatosan kell ám bánni
velük, mert tudnak gonoszak, és tudnak jók is lenni!
- Ajjaj! - mondta Jankó. - És ha éppen rossz napja van annak a csőrös
boszorkánynak, akivel találkozunk? Akkor hogyan jutunk el Vénlaj Csibácsihoz?
- Bizony! - tódította Vasgyúró. - Mi van, ha rossz napja van?
- Na ugye, hogy ő kotyog... - kezdte Fanyűvő.
- Csönd! - ripakodott rá Jankó.
- De mi van, ha rossz napja van? - folytatta zavartalanul Fanyűvő, mintha éppen
ezt akarta volna mondani.
- Nem a kedélyétől függ, hogy jó-e vagy gonosz - magyarázta a tündér -, hanem
attól, hogyan beszéltek vele.
- Akkor szépen fogunk beszélni vele! - jelentette ki Jankó.
- Nem éppen így áll a dolog - mondta a tündér. - Valami rémlik, hogy nem
szokványos módon kell bánni a csőrös boszorkányokkal, de már nem emlékszem,
hogy miként... Sajnos a memóriám még nem tért egészen vissza a rontás után...
- Talán reggelig eszedbe jut a titok - vigasztalta Jankó. - Gyerünk, tegyük el
magunkat holnapra, hogy frissen ébredjünk!
- Nem, nem! - tiltakozott a tündér. - Még ma este el kell indulnotok! A csőrös
boszorkányokat ugyanis csak éjjel találhatjátok meg, nappal a fák lombjába
rejtőzve alszanak.
- Akkor indulás! - adta ki Jankó a jelszót.
- Indulás! - mondta lelkesen Vasgyúró is.
Fanyűvő nem szólt semmit, csak jelentőségteljesen Vasgyúróra mutatott, mintha
azt mondaná: ki is kotyog itt bele mindenbe?
Elbúcsúztak hát Jancsiés Juliskától, a kedves tündértől, és elindultak a sötét
rengeteg legsötétebb zuga felé.
Alig léptek kettőt-hármat - de lehet tán hogy négy is volt az -, rögtön
belebotlottak egy csőrös boszorkányba. Az egyik fa tetején üldögélt, és
hárfázott. A fa ugyanis amin ült, egy hárfa volt. Ágai a húrok, s azokon
pengetett lágyan a csőrös boszorkány. Szállt a dallam gyönyörűen, szívhez
szólóan. Megrezgette a fák lombját, bozótok levelét, Jankóék lelkét. Fanyűvő
egy kicsit el is pityeredett, olyannyira elérzékenyült.
- Ez csodálatos! - sóhajtott fel önfeledten.
- Szórakozz a jó édes barátoddal! - süvöltött le ekkor váratlanul a csőrös
boszorkány, aki meghallotta a dicséretet. Bőszen felreppent, gyökerestül
kitépte a hárfát, s vadul Fanyűvőhőz vágta. Fanyűvőt se véletlenül hívták
azonban éppen Fanyűvőnek - elkapta a rázúduló fát, és szemkápráztató
gyorsasággal apró darabokra nyűtte. A csőrös boszorkánynak addigra azonban se
híre, se hamva nem volt.
- Hát ezt meg mi lelte? - álmélkodott Fanyűvő.
- Megmondta a tündér, hogy valami titok lappang körülöttük - emlékeztette
Vasgyúró. - Csak valahogy rá kell jönnünk, mi az.
- Jobban kell vigyáznunk! - óvta a többieket Jankó. - Így sohasem jutunk el az
uticélunkhoz!
És jobban vigyázva mendegéltek tovább. De hiába, több csőrös boszorkánnyal az
éjszaka már nem találkoztak. Lassan rájuk reggeledett. A nap komótosan kibújt a
fák lombjai mögül, óvatosan körülnézett, s mikor megpillantotta a három jó
barátot, harsányan felröhögött.
- Ha-ha-ha! Hát ti még mindig itt vagytok?
- Nézz oda! - méltatlankodott Fanyűvő. - Röhög a nap!
- Rá se ránts! - mondta Jankó. - Inkább pihenjünk egyet. Este majd folytatjuk
utunkat!
Erre már a nap sem tudott mit mondani. Végignézte, ahogy Jankó és barátai
kényelmesen megágyaznak, és lefekszenek aludni.
Amikor eljött újra az éj, Jankó szeme kipattant.
- Hétalvók, ébresztő! Itt az éjszaka, mennünk kell!
És folytatták útjukat. Már alaposan benne voltak az éjszakában, mikor végre
ismét megpillantottak egy csőrös boszorkányt. Egy útszéli asztalnál üldögélt,
és egy háromágú vasmacskát simogatott. A vasmacskának minden ágán volt egy
szeme. Az egyik szeme kék volt, mint a tenger, ezzel Jankót nézte. A második
szeme zöld volt, mint a fű, ezzel Vasgyúrót bámulta. A harmadik, éjsötét szemét
pedig Fanyűvőre függesztette. Mit mondjak, elég furcsán nézett ki.
- Jó éjt mindőtöknek! - köszönt a csőrős boszorkány. Egészen barátságosnak
látszott. - Hát ti mit kerestek erre, hol még a madár is gyalog jár?
Tényleg, ahogy körülnéztek, látták, hogy a madarak nem repülnek, hanem csak
sétafikálnak fel, és alá.
- Jó éjszakát neked is! - válaszolt Jankó. - Éppen téged keresünk!
- Ejnye, milyen udvariatlan fickó! - húzta fel az orrát a boszorkány. - Hát nem
tudsz tisztességesen viselkedni?
- Éppen ez az! - hagyta el a béketűrés egy pillanatra Vasgyúrót. - Honnan a
fenéből tudhatnánk, hogyan kell hozzád szólni!
- Na látod, hogy tudsz te illedelmesen is válaszolni! - váltott hangnemet ismét
az apró boszorkány. A három barát tanácstalanul egymásra nézett. Ki a manó érti
ezt?
- Arra szeretnénk kérni, hogy vigyél el minket Vénlaj Csibácsihoz! - kezdte
óvatosan Fanyűvő.
- Kérni? - borzolta fel tollait fenyegetően a csőrös boszorkány. - Kérni?! Mit
nem merészeltek, ti szemtelen útonállók! - Ez legalább részben igaz volt,
hiszen Jankóék tényleg az úton álltak. - Tűnjetek el a szemem elől, de rögtön,
mert megbánjátok!
Azzal mérgesen csapkodva felreppent. Megragadta a vasmacskát, emelkedett vele
egy darabig, majd hirtelen elhajította. De Vasgyúró sem volt ám rest! Elkapta a
feléjük zúgó vasmacskát, és hipp-hopp, összegyúrta. Nem maradt belőle más csak
egy háromszemű vasgombóc. Mindhárom szemével Vasgyúrót bámulta szemrehányóan. A
csőrös boszorkány viszont úgy eltűnt egy pillanat alatt, mintha sosem járt
volna arra.
- Hát most sem jártunk sikerrel! - sóhajtott fel Jankó. - Pedig már azt hittem,
hogy szót értünk vele!
- Valami szöget ütött a fejembe... - töprengett Vasgyúró. Fanyűvő alaposan
megbámulta a fejét. Nem is volt benne szög.
- Amikor olyan mérgesen szóltam hozzá, hirtelen egészen kedves lett... -
folytatta Vasgyúró.
- Ez lenne talán a titok? - csodálkozott Jankó. - Lehet, hogy ha szépen
beszélünk vele, akkor előjön belőle a gonoszság...?
- Ha pedig csúnyán szólunk hozzá, akkor megszelídül, és segítőkész lesz? -
nézett nagyot Fanyűvő is.
- Legközelebb próbáljuk ki! - javasolta Jankó, és ezután kicsit vidámabban
folytatták útjukat. Lehet, hogy végre megtalálták a megoldást?
Nem is kellett sokat menniük, néhány lépés múlva egy újabb csőrös boszorkányt
fedeztek fel. Ez is egy fa tetején üldögélt, mint az első, és egy picike
tükörben nézegette magát.
- Na, mit gondoltok, jól nézek ki? - kérdezte a három barátot, és egy
pillanatra kikukkantott a tükör mögül.
- Ocsmány ronda vagy - próbálkozott Jankó, és a másik kettőre pillantva az
ujját a szája elé tartotta, nehogy megszólaljanak.
- Ugye? - örvendezett a csőrös boszorkány. - És ti mi járatban vagytok itt?
- Azért jöttünk, hogy megmondjuk neked, milyen borzasztóan utálunk. És ha nem
viszel el minket, de azonnal Vénlaj Csibácsihoz, hát nem állunk jót magunkért!
- Rendben van - mosolyodott el a csőrös boszorkány. - Akkor gyertek! - azzal
lerepült a fáról, egyenesen Jankó elé. - Na mi lesz, ugorjatok fel!
Jankó, Vasgyúró és Fanyűvő a hátára kapaszkodott. A boszorkány felreppent, s
szállt, csak szállt egész éjjel. Hosszú órák teltek már el, mikor egyszer csak
hátrafordította fejét, és azt mondta - Hé, fiúk! Megérkeztünk!
- Végre, itt vagyunk! Köszönjük, csőrös boszorkány! - hálálkodott Fanyűvő,
örömében megfeledkezve a rosszmodorról.
- Na, takarodjatok a hátamról, ti hálátlanok! - kiáltott mérgesen a csőrös
boszorkány, azzal lebbentett egyet a szárnyán, s Jankóék sorra lebukfenceztek a
hátáról.
Nagyot puffanva értek földet, egy zöld mező kellős közepén. Tőlük néhány
lépésre egy ősz, töpörödött öregember üldögélt egy apró házikó előtt, egy még
apróbb széken. Hosszú, fehér szakálla többször megkerülte a széket, majd
elkanyargott a házig, ahol elveszett a szoba sötétjében.
- Hát ti kik vagytok? - kérdezte az öregember.
- Jankó vagyok - mondta Jankó.
- Vasgyúró vagyok - mondta Vasgyúró.
- Fanyűvő vagyok - mondta Fanyűvő.
- Úgy - szögezte le az öregember. - És mit kerestek itt? Biztosan nem itt lenne
a helyetek!
- Éppen az a problémánk, hogy nem találjuk a mesénket - mondta Jankó. -
Eltévedtünk. Szeretnénk a segítségedet kérni, hogy ismét megleljük. Mert te
biztosan Vénlaj Csibácsi vagy, a Minden Mesék Őre, ugye?
- Igen, igen. Ezt tudjátok, ti fiatalok! - dohogott az öreg. - Összekeverni
mindent. A múltkor is az a királyfi, akinek Hófehérkét kellett volna
megmentenie, megszökött a gonosz boszorkával! Hová jutunk így, ha mindenki csak
a saját feje után megy!
- Mi nem a saját fejünk után megyünk, csak eltévedtünk - magyarázta Vasgyúró.
- Na jó, akkor lássuk! - legyintett az öreg, és elkezdte tekerni a szakállát. A
három barát izgatottan, lélegzetvisszafojtva nézte. Vénlaj Csibácsi lassan,
mint aki könyvet olvas, ujjai közé fogva követte az egyik ősz szálat. Elindult
az állánál, s szakállát tartva többször körbejárta a széket, végül befordult a
ház belsejébe is. Egy óra elteltével az öregember ismét megjelent.
- Ezen nincs - mondta.
Jankó nem állta meg. - Mi nincs azon? - kérdezte.
- A mesétek - magyarázta a mimeőr. - A meséket ugyanis a szakállamon őrzöm.
Minden szálon több mese is van, így beletelik egy kis időbe, míg megtalálom a
tiéteket.
- Micsoda? - kiáltott kétségbe esetten Jankó. - Hiszen az több évig is
eltarthat!
- Az bizony meglehet - tárta szét kezeit Vénlaj Csibácsi. - De hát mit tegyünk,
másképp nem megy. Van időtök, nem? Addig úgysem tehettek semmit, míg ki nem
derül a sorsotok!
- Arról szó sem lehet! - méltatlankodott Vasgyúró. - Mit csináljunk itt, amíg
meg nem találod a mesénket? Csak üljünk, és lógassuk a lábunkat?
- Mondd csak, Csibácsi! - szólalt meg töprengő arccal Jankó. - Tartalomjegyzék
nincs valahol a szakálladra írva?
- Mit nem mondasz! - csapott a homlokára Vénlaj Csibácsi. - Hát persze, hogy
van! Csak meg kell keresni!
- Na, akkor azt is süthetjük! - legyintett Jankó. - Azt épp annyi idő
megtalálni, mint magát a mesét.
- Nem úgy van az! - mondta az öreg felvillanyozva. - A mesék jegyzéke ugyanis
az egyetlen fekete szakállszálamon rejtőzik!
Nosza, nekilódult a három legény, hogy megkeressék az öreg mimeőr egyetlen
fekete szál szakállát. Vasgyúró kutatta baloldalt, Fanyűvő jobboldalt, Jankó
pedig középen. Az öreg eközben békésen üldögélt. Kis idő múlva el is szunnyadt.
- Megvan! - rikkantott Fanyűvő hirtelen, mire Vénlaj Csibácsi felriadt. - Mi
van? Mi van?
- Megtaláltam! - újságolta Fanyűvő. - Emitt van e! De ezen nincs egy fia írás
sem, csak össze-vissza ákom-bákomok!
- Még hogy ákom-bákomok! - dohogott az öreg. - Hát mit gondolsz te, éppen azért
vagyok én a mesék őre, mert csak én tudom elolvasni, hogy mi van oda írva. No,
hadd nézzem csak!
Azzal ujjai közé fogta az egyetlen fekete szálat, és gondosan bogarászni
kezdte. - Itt van ni! - kiáltott kis idő múlva. - Jankó és a mankó.
- Az nem a mi mesénk - legyintett Jankó. - Legalábbis remélem. Olyat keress,
hogy Jankó és barátai!
- No, nézzük csak... - motyogta az öregember ismét, és ujjaival követte a
szálat tovább. Eltelt vagy egy fertály óra is, mire ráakadt az igazi mesére. -
Jankó és barátai - betűzte. - Bal oldal százhuszonhetedik szál, annak is a
közepe.
A három barát gyorsan leszámolta a százhuszonhetedik szálat, azt is a bal
oldalon, és izgatottan várták, mit talál rajta Vénlaj Csibácsi.
- Megvan! - rikkantott kisvártatva az öreg. - Jankó és barátai. Nézzük csak...
döröbö... hiramo... pikofu... vén banya... tündérke... csőrboszi... mimeőr...
Eeegen.... Ez az! - mondta, majd kuncogva elhallgatott.
- Na, mit találtál? Hol a mi helyünk? - sürgette izgatottan Jankó.
Vénlaj Csibácsi somolyogva Jankóra nézett. - Az a helyzet, hogy éppen jó helyen
vagytok. Ez itt a ti mesétek.
- Hurrá, akkor megérkeztünk! - kiáltott vidáman Vasgyúró, és táncolni kezdett.
- Megérkeztünk! Megérkeztünk! - örömködött Fanyűvő is. Átkarolta Vasgyúró
derekát, és együtt táncoltak tovább. Jobbra-balra karikáztak, csak úgy porzott
lábuk alatt a talaj.
- Na jó, de mi lesz ezután? - kérdezte Jankó.
Vénlaj Csibácsi csendesen mosolygott. - Itt maradtok a meséket őrizni. Én már
úgyis olyan vén vagyok, hogy éppen ideje nyugdíjba mennem. Átadom a helyem
nektek!
Alighogy ezt kimondta, kámforrá változott. Eltűnt. Köddé vált. Egyszerűen nem
volt sehol. A csudálatos azonban nem is ez volt, hanem a meséket hordozó
szakálla!
A bűvös szakáll ugyanis ott maradt a három legénnyel. Az egyik része Jankón
volt, a másik része Vasgyúrón, a harmadik pedig Fanyűvő állán ékeskedett. Csak
azt nem tudták, hogy melyikük viseli a tartalomjegyzéket őrző egyetlen fekete
szálat. Nekiláttak hát keresni, kutatni serényen. Keresték három éjjel és három
nap, de sehogyan sem találták.
- Sebaj! - legyintett végül lemondóan Jankó. - Úgysem tudjuk elolvasni!
Tényleg! Hiszen az öreg mimeőr nem tanította meg őket az ákom-bákomok
megfejtésére.
- Akkor meg mit keresünk itt? - kérdezte Fanyűvő. - Vágjuk le a szakállunkat,
és menjünk vissza Mesélnekre!
- Nem úgy van az! - mondta Jankó. - Ha új mese születik, úgyis újra kinő a
szakállunk. Nem szabadulhatunk meg tőle már soha!
- Nem is baj - vélekedett Vasgyúró. - Most legalább már tudjuk mi a dolgunk:
őrizni a meséket! Nagy dolog ám ez! Mi lettünk a mimeőrök!
És attól fogva őrzi a három legény a meséket.
Nagyobb is lett a rend a mesevilágban! Most már bizony senki se mer könnyelműen
elkószálni saját meséjéből, mert gyorsan elterjedt a híre, hogy a három mimeőr
nem tudja saját szakállát elolvasni.
Másképpen pedig hogyan lehetne megtalálni a visszautat a mesébe, nem igaz?