- Nanica! Nanica! - nyitott be Anya kislánya szobájába. - Mindjárt jön a
Jézuska! Merre vagy?
- Itt vagyok! - dugta ki a fejét Nanica egy óriási baba háta mögül. - Megjött
a Jézuska? Jaj, de jó! Megnézhetem a fát? És az ajándékokat? Sokat kaptam?
- A délutáni alvás ideje van itt, nem a Jézuska! - ingatta a fejét mosolyogva
Anya. - Előbb feküdj le szépen az ágyadba! Amíg alszol, a Jézuska feldíszíti a
fát, és meghozza az ajándékokat.
- De én nem vagyok álmos! - pattant a szoba közepére Nanica. - Máris jöhet a
Jézuska!
- Nem úgy van az! A Jézuskának időre van szüksége, hogy feldíszítse a fát,
neked pedig aludnod kell! Mint minden délután.
- Hát jó - sóhajtott megadóan Nanica. - De hogy aludjak, ha nem vagyok álmos?
- Feküdj csak le, és eljön érted az álom hamar, majd meglátod.
- Apa előbb énekeljen nekem egy altatót!
- Jövök már! - nyitott be Apa. - Jól hallottam? Altatódalt szeretnél?
- Igen! - vágta rá Nanica, és már vackolódott is be a paplan alá. - De gitározz
is hozzá!
Apa kezébe vette a gitárt, és leült a kislány mellé az ágyra.
- Csukd be a szemed - mondta -, úgy könnyebben elalszol!
Ujjait eligazgatta az ezüstös húrokon, és megpengette az első akkordot:
Álmodban majd eljövök újra,
bárka leszek, ücsörögsz belebújva.
Hangunk hallgat, a szív, ami csendül,
titkos könnyeiden puha csend ül.
Siklik a víz és csobban a csónak,
csillagcseppeket áldoz a tónak,
így utazunk mi az égi sereggel.
Fárad az éj, betakarja a reggel.
Távol a part, az idő odafordul,
égi csuporból méze kicsordul.
Pirkadat árnyai űzik a holdat,
ránevetünk - és eljön a holnap.
Még el se hallgattak az utolsó hangok, Nanica már álomba is merült. Szülei
csendesen kiosontak a szobából.
A hirtelen támadt csend szinte betöltötte a teret. Még a kislány szuszogása is
alig hallatszott.
A szoba sarkában egyszer csak dülöngélni kezdett a baba, amivel nemrég még
Nanica játszott. Billent jobbra, majd balra, aztán lassan az oldalára feküdt. A
baba teste mögül egy apró emberke bukkant elő - egy amolyan manóféle.
Fura egy szerzet volt, az biztos! A fejét egy hatalmas, kemény, fekete kalap
borította, az orra pedig... Az orra olyan kerek volt, mint egy krumpli!
Keménykalap és krumpliorr - mintha egy apró bohóc lopakodott volna be a
sötétbe.
- Úgy látom, elaludt - bólintott elégedetten. - Bluba! Grimbó! Redeki!
Jöhettek! Ideje munkához látni!
A baba háta mögül ekkor újabb három manó kászálódott elő. Mindegyikük
fejebúbját hosszú, csúcsos sapka takarta: az egyik piros, a másik kék, a
harmadik pedig zöld színben pompázott. A sapka végén billegő bojt viszont
mindhármuknál fehéren világított.
- Mindig csak a munka! - morgolódott a zöld sipkás. - Szórakozás meg semmi?
- Ejnye Grimbó! - mordult rá a keménykalapos. - Majd ha elvégezted a dolgod,
akkor szórakozhatsz!
- Nekem ez is csupa szórakozás! - táncikált a szoba közepére a piros sapkás kis
manó. - Altatódal, feltetődal, középtetődal! Hát nem tiszta színház az élet?
- Bolondokat beszélsz Redeki! - nevetett a harmadik manó. - Mi az, hogy feltető
meg középtető?
- Mit nem értesz ezen, Bluba? Ha van al-tató, akkor van fel-tető és…
- Elég ebből! - szólt rájuk szigorúan a keménykalapos manó, aki láthatóan a kis
társaság vezetője volt. - Ne bohóckodjatok! Nem érünk rá, dolgunk van!
- Ugyan már, Kálmán úr! - pörgött tovább a szőnyeg közepén Redeki. - Egy kis
jókedv még senkinek sem ártott meg!
Kálmán úr, a keménykalapos, krumpliorrú főmanó olyan szikrázó tekintetet vetett
Redekire, hogy talán fel is gyulladt volna, ha szalmából van. Még szerencse,
hogy a manók nem szalmabábunak születtek!
- Azt mondtam…!
- Jól van, na, jól van! - morogta Redeki, és gyorsan abbahagyta a forgolódást.
- Már be is fejeztem!
- Akkor lássunk hozzá! - sóhajtott türelmetlenül Kálmán úr, és egy piros fedelű
noteszt vett elő. - Sorolom a tennivalókat. Először is szaloncukrot kell
vételezni. Ki vállalja?
- "Vételezni"? - dohogott Grimbó. - El kell csenni, és kész! Mit kell azon
"vételezni"?
- Mi nem lopunk! - szögezte le szigorúan Kálmán úr.
- Nem hát. Csak "vételezünk"! - vágta rá Bluba, és odasúgta Grimbónak -
Ugyanarról beszélünk, csak másképp nevezzük! - majd hangosan a főmanóhoz
fordult. - Én vállalom!
- Helyes. Akkor keresd fel a MAKK-ot, és vételezz egy kosárnyi szaloncukrot!
- MAKK-ot? A tölgyerdőben?
- A Manókat Kiszolgáló Központban! - csóválta a fejét Kálmán úr. - MAKK! Sosem
hallottál még róla? Talán ez az első karácsonyod?
- Igen - vágta rá Redeki. - Ez a "Talán Első Karácsony"! A TEK!
- Elég az ostoba szójátékokból! - Kálmán úr türelme már fogytán volt. - Bluba,
indulj a szaloncukrokért!
- Igenis! - vágta haptákba magát a kék sapkás manó, majd perdült egyet, és
eltűnt a szoba legsötétebb sarkában.
Kálmán úr a másik két manóra nézett. - A következő feladat a karácsonyfadíszek…
- … vételezése - vágott közbe Redeki. - Azt is a MAKK-nál nyilván.
- Az túl logikus lenne - dünnyögött Grimbó. - A mai manó élete sajnos másképp
működik.
- A díszeket a díszpintyek készítik - világosította fel őket Kálmán úr. - Ők
olyan gyorsan dolgoznak, mint a pinty! És mivel rengeteg díszre van szükségünk,
ezért hozzájuk kell fordulnunk.
- Már volt vagy ősz szinte, mikor egy őszinte pinty inte, hogy legyek egy pinty
szinte… - kezdte szavalni Redeki, ám Kálmán úr gyorsan a szavába vágott.
- Melyikőtök megy a díszekért?
- Dí-szekért? Azt nem úgy kell mondani, hogy di-szekért, hanem úgy hogy
dí-szekeret! - javította ki Redeki, és énekelni kezdett - Díszszekeret
vegyenek! Oly bűbájosan ántik! Díszszekeret vegyenek, az mostanság romántik!
- Elég! - dörrent rá Kálmán úr, majd a zöld sapkás manóhoz fordult. - Grimbó,
eredj a pintyekhez! Erre a félnótásra nem lehet ilyen fontos küldetést bízni.
- Közben igyál egy pinty sört! - szólt utána Redeki, amíg társa eltűnt a sarok
sötétjében. - Különben sem fél ez a nóta, hanem egész!
- Neked a csillagszórók maradtak - nézett rá szúrósan a főmanó.
- Húúú! - borzongott meg játékosan Redeki - Hiszen Kálmán úrnak csillagot szór
a szeme! De ha elviszem őket, itt marad szemtelenül!
- Te vagy szemtelen, te törpeész! - mérgelődött Kálmán úr. - Menj, és szedj
össze annyi csillagot, amennyit csak tudsz!
- Menjek fel az égre? Mi végre?
- Aztán márts bele őket gyantába…
- Beültetem a hintába a gyantába - szavalta Redeki.
- …és forgasd bele apróra őrölt faforgácsba!
- Legyek egy örült, ki forgácsot őrölt…
Kálmán úr erre már úgy feldühödött, hogy mérgében a földhöz vágta fekete
kalapját.
- Redeki! Neked mindenről csak az ostobaságok jutnak az eszedbe? Elég volt!
Eredj az égre!
A piros sapkás manó nevetve bukfencet vetett, és eltűnt a sarok sötétjében.
- Na, végre! - Kálmán úr kétségbe esve kapott a fejéhez. - Jaj! Már én is
rímekben beszélek? - Hirtelen észrevette, hogy hajadonfőtt áll. Felvette a
szőnyegről fekete kalapját, óvatosan leporolta, és a fejére helyezte. Kicsit
igazgatta jobbra majd balra, s hogy biztos legyen a dolgában, megnézte magát a
szoba falán terpeszkedő tükörben.
- Így jó lesz - állapította meg elégedetten.
Elővette zsebéből a piros noteszt, és lapozni kezdett benne.
- Hol is tartottam... - dünnyögte. - Húsvéti nyúl… igen… kiskacsa fürdik… jöjj
el hozzánk Télapó… na, itt van! Ez az!
Redeki kikukucskált a baba mögül.
- És te mit csinálsz? Semmit? Csak mi dolgozunk?
- Én? - méltatlankodott Kálmán úr. - Én vezetem a brigádnaplót! Ez a
legfelelősségteljesebb feladat!
- Ez neked feladat? - kukkantott ki a baba mögül Bluba. - Hiszen ez csak egy
felesleges időtöltés!
- Hát te mit keresel itt? Eredj a dolgodra! - förmedt rá a főmanó.
- És egyáltalán: mi az a brigádnapló? - bukkant elő Grimbó is a sötétből.
Kálmán úr a fejéhez kapott. - Mi lesz így a karácsonyfa-díszítésből!
- Szóval mi is az a brigádnapló? - A három manó már ott állt a szoba közepén.
- Na jó - fújtatott Kálmán úr. - Ezt a végére akartam hagyni, a jól végzett
munka jutalmául, de akkor legyen. Tudjátok meg, hogy minden cselekedetünket
ebbe a naplóba jegyzem le az utókor számára!
- Mint például?
- Mint például… amikor a kosarakba raktuk a húsvéti tojásokat.
- A húsvéti nyúl helyett! - hördült fel szemrehányón Grimbó.
- Inkább aaa... megbízásából - pontosította Kálmán úr.
- És mi volt előbb? A nyúl vagy a tojás? - nevetgélt Redeki.
- Szóval mindenki lazsál, csak mi dolgozunk! - háborgott tovább Grimbó. - Még a
húsvéti nyúl helyett is mi festjük a tojásokat!
- Igen! Mert vannak feladatok, amiket nekünk kell elvégeznünk! - erősködött
Kálmán úr.
- Például nehogy a nyúl vigye a vadászpuskát! - emelte fel az ujját
csúfondárosan Redeki.
- Az is brigádnaplóba való cselekedet volt, amikor teleraktuk a Mikulás
puttonyát ajándékokkal - pillantott a noteszába a főmanó.
Grimbó azonban tovább méltatlankodott.
- Szóval a Mikulás helyett is mi dolgozunk, amíg ő kényelmesen furikázik a
szánján!
- Ugyan már Grimbó! A Mikulás már rég nem szánon közlekedik! - javította ki
Bluba. - Neki is haladnia kell a korral!
- Hát mivel közlekedik, okostojás?
- Autóval meg vonattal! Sokkal gyorsabb!
Grimbót nem győzte meg a magyarázat.
- És mi van, ha elromlik a vonat?
- Nem romlik el - állította Bluba. - Ezek szigorúan ellenőrzött vonatok!
Kálmán úr hirtelen becsapta a brigádnaplót.
- Na! Ezzel így nem jutunk semmire! Sosem leszünk készen a karácsonyfával, ha
itt trécselünk! Munkára mindenki!
- Semmi ok az ijedtségre! - nevetett fel büszkén Bluba. - Én már végeztem is a
feladattal! Meghoztam a szaloncukrokat! - azzal a baba háta mögül előhúzott egy
hatalmas kosarat.
- Ilyen gyorsan? - álmélkodott Kálmán úr.
- Ja, kérem, aki nem csak irkafirkál holmi brigádnaplókba, annak gyorsan jár a
keze! Meg a lába is! - szemtelenkedett Redeki.
A főmanó ezúttal rá se hederített.
- És mi van a díszekkel? Elkészültek velük a pintyek?
- Pinty, ami ninty - viccelődött Redeki.
- De van! - vágta rá büszkén Grimbó, és ő is előrángatott egy kosarat a
sötétből. - Íme, itt vannak a díszek!
- Akkor már csak a csillagszórók maradtak - nézett Redekire szemrehányón Kálmán
úr.
- Még keresem a létrát - vörösödött el a piros sapkás manó. Hirtelen olyan lett
az arca, mint a sipkája. - Amin felmászom a csillagokhoz.
A főmanó az égnek emelte két kezét. - Ki mondta, hogy mássz fel a csillagokhoz?
A hullócsillagokat kell összeszedned, te oktondi! A földről!
- Akkor miért mondtad, hogy eredj az égre, végre?
- Bluba, mit csinálsz ott! - ripakodott a társára hirtelen Kálmán úr.
A kék sipkás manó Nanica ágyánál álldogált, és érdeklődve nézegette.
- Itt alszik egy kislány - mondta. - Arra gondoltam, hogy ha megcsókolom, akkor
biztosan felébred! Feleségül veszem, és enyém lesz a fele királyság!
- Vagy békává változik - vetette fel az eshetőséget Redeki.
- De legalábbis rémálmai lesznek - tódította Grimbó.
Bluba már hajolt is Nanica arca fölé.
- Ne! - kiáltotta Kálmán úr, és kétségbeesve rohant az ágy felé.
Ám elkésett. A kék sipkás manó már egy hatalmas csókot cuppantott a kislány
orcájára.
Nanica szeme először csak megrebbent, s úgy tűnt nem ébred fel az álmából. Ám a
következő pillanatban tétován felült az ágyon, és csodálkozva nézett a manókra.
Elsőnek Blubát vette észre, aki közvetlenül az arca előtt nézett az álmélkodó
szemekbe, majd megpillantotta a többieket is.
- Helló! - mondta bizonytalanul.
Kálmán úr tért magához legelőször.
- Üdvözlünk, ifjú hölgy! - hajolt meg szertartásosan. - Bár neked még mély
álomban kellene lenned…, de ha már felébredtél, hát akkor izé… hogy is mondjam…
- Leszel a feleségem? - tért a lényegre rögtön Bluba. - Jöhet a fél királyság
meg ilyenek! Boldogan élünk, amíg...
- Hogy te milyen bunkó vagy, Bluba! - méltatlankodott Grimbó. - Hát nem látod,
hogy ez csak egy kislány? Neki díszítjük a karácsonyfát!
- Jaj, de jó! - csapta össze a tenyerét Nanica. - Ti díszítitek fel a fát?
Segíthetek én is?
- Hát, ez nem éppen a szokásos eljárás - ellenkezett Kálmán úr.
- De azért természetesen segíthetsz! - vágott közbe Redeki, és tréfásan
pukedlizett egyet. - Például szedhetnél velem néhány hullócsillagot, hogy
csillagszórót készíthessünk belőlük!
Nanica felnevetett. - Hullócsillagot? Csillagszórónak? Minek? Hiszen Apával
éppen tegnap vettünk egy csomaggal! Ott van a fiókban!
Fürgén lepattant az ágyról, és a szekrényhez szaladt.
- Itt is vannak, ni!
Kálmán úr kétségbeesetten emelte az égre a tekintetét. Fekete kalapja majd
leesett a fejéről.
- Előregyártott csillagszórók! Istenem, hát hova jutott ez a világ!? És mi
következik még ezután? Jön a pótkávé, a levespor meg a gumicukor?
- Meg a műfenyő! - tódította Redeki.
- Szerencsére a mi szaloncukraink még igaziak! - kiáltotta Bluba, és a szoba
közepére húzta a kosarát. Amikor belepillantott, rémülten emelte fel a
tekintetét. - Ez majdnem üres! Ki evett a szaloncukromból?
- Ki ivott a pohárkámból? - csipkelődött Redeki.
- Ki aludt az ágyacskámban? - vigyorgott Grimbó.
- Gúnyolódjatok csak! - kesergett Bluba a csaknem üres kosár fölött. - Mi lesz
így a karácsonyfával?
- Majd feltesszük azt, ami megmaradt. - vigasztalta Nanica, aki kezdte jól
érezni magát a furcsa kis manók társaságában.
- Szép lesz, mondhatom! - dörmögött Kálmán úr. - Karácsonyfa szaloncukor
nélkül! - Szinte kiköpte a szótagokat. - Mű-csil-lag-szó-rók-kal!
- Nekem így is tetszeni fog! - bizonygatta Nanica. - De hol van a fa?
- Az ám! - csapott a homlokára a főmanó. - A fáról majdnem megfeledkeztünk!
- Mi ugyan nem! - kiáltotta Redeki. Elszaladt a szoba sötét sarkába, és a baba
rejteke mögül egy fenyőfát rángatott elő. - Gyertek már segíteni! Egyedül
kicsit nehéz!
Nosza, odasereglettek mind. Húzni, ráncigálni kezdték a karácsonyfát. Redeki
fogta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta Grimbót. De bizony nem mozdult a
fa. Mintha odanőtt volna a baba háta mögé.
- Segítek én is! - gyürkőzött neki Kálmán úr, és átkarolta Blubát.
Redeki húzta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta Grimbót, Kálmán úr húzta
Blubát. Húzták, húzták, ráncigálták, de hiába. A fa meg se moccant.
- Hogy hoztátok el idáig? - értetlenkedett Kálmán úr a homlokát törölgetve. -
Hiszen négyen se bírunk vele!
- Valahogyan más volt. De itt a szobában mintha négyszer olyan nehéz lenne! -
panaszkodott Redeki. - Hol van egy egér? A mesében egy egér oldja meg a
problémát!
- Hát, ha egerünk nincs is, de itt vagyok én! - pattant oda Nanica, és megfogta
a főmanó derekát. - Próbáljuk meg együtt!
- Kis vakarcs! - nézett hátra fitymálóan Grimbó. - Gondolod, hogy ha nekünk nem
sikerült, majd veled menni fog?
- De menni ám! - rikkantott Redeki. - Nanica lesz a mi kisegerünk!
Újra nekigyürkőztek. Redeki húzta a fát, Grimbó húzta Redekit, Bluba húzta
Grimbót, Kálmán úr húzta Blubát, Nanica húzta Kálmán urat. Húzták, húzták,
rángatták a fát, majd mikor egy jó nagyot rántottak rajta, hopp!, a fenyőfa már
ott is feküdt a szoba közepén.
- Most már csak fel kell állítani valahogy - nézegette aggódva Grimbó. - Az se
lesz könnyű!
- Lássunk hozzá! - szólt Kálmán úr. - Ez már a könnyebbik része!
Körbeállták, megemelték a fát, és némi küszködés után felhelyezték Nanica
íróasztalára.
- Úgy! - szuszogott elégedetten a főmanó. - Akkor ezzel is megvolnánk.
- Ugye mennyivel nehezebb dolgozni, mint írogatni? - incselkedett Redeki.
- Nem érted a lényeget! - legyintett Kálmán úr. - A tervezés meg a
munkaszervezés olyan dolgok, amelyekhez a te csöpp agyad fel sem ér. Azokhoz
már ész kell! És tudás!
- Mint ahogy azt is jó lenne tudni, hogy ki ette meg a szaloncukrot! - nézett
körbe Bluba. - Nem azért veszekedtem a MAKK koboldjaival, hogy valaki csak úgy
felzabálja!
- Veszekedtél? - húzta fel a szemöldökét Grimbó. - Miért kellett veszekedni?
- Mert miután 5 példányban kitöltöttem az igénylőlapot a szaloncukorról,
kitalálták, hogy jöjjek vissza 2 hét múlva, majd addigra összekészítik.
- Mit vársz tőlük? Hivatalnokok! - biggyesztette le a szája szélét Grimbó.
- És te hogy szerezted meg ilyen gyorsan a díszeket?
- Szépen kértem.
- Te? - nevetett Redeki. - Nem is tudsz szépen kérni! Állandóan csak morogsz
mindenért!
- Nem is igaz! - morogta Grimbó.
- Most is morogsz!
- Nem morgok!
- De morogsz!
- Elég legyen már! - szólt rájuk Kálmán úr. - Törődjünk inkább a saját
dolgunkkal!
- Nem is morgok - dünnyögte halkan Grimbó, de azért vigyázott, nehogy a többiek
meghallják.
Kalmán úr Nanicához fordult. - Kedves kislány, a fa díszítésében sajnos nem
vehetsz részt! Az egy szigorúan titkos folyamat!
- Csak a beavatottak végezhetik - tette hozzá Bluba.
- Azok, akiknek papírjuk van róla - szögezte le Grimbó. - Neked biztosan nincs
vizsgád karácsonyfa-díszítésből!
- Viszont minősített alvóbaba vagy - mondta Redeki.
- Nem is vagyok alvóbaba - tiltakozott Nanica.
- Hát itt ma mindenki vitatkozik velem? - tette szét a kezét színpadiasan
Redeki. - Igenis alvóbaba vagy! Tudsz aludni, nem?
- Tudok, de…
- Jobb lesz, ha visszafekszel - mondta szelíden Kálmán úr. - S amíg alszol, mi
feldíszítjük a fát. Ez a dolgok rendje!
- S utána beírjuk a brigádnaplóba, hogy te is segítettél! - ígérte Bluba.
- Az lódítás lenne - csóválta a fejét a főmanó. - Mi nem hazudunk összevissza.
A brigádnaplóba csak az igazságot írjuk!
- Például, hogy ki falta fel a szaloncukrot?
- Hogy segített felállítani a fát. Mert az tényleg igaz!
Nanica gyorsan visszabújt az ágyba.
- Hát jó - mondta -, de siessetek! Már nagyon várom az ajándékokat!
- Tényleg, az ajándékok hol vannak? - dünnyögött Grimbó.
- Pszt! - emelte a mutatóujját a szájához Kálmán úr figyelmeztetően. - Erről
egy szót sem! Nem a kislány fülének való! Inkább díszítsük fel a fát! Ez a
feladat még hátravan.
- Kezdjük a szaloncukrokkal - javasolta Bluba. - Azok a legszebbek!
- És milyen finomak! - simogatta a hasát Redeki.
- Úgy! - reccsent rá Bluba. - Szóval te etted meg őket!
- Én? - riadt meg Redeki! - Hogy ettem volna, hiszen itt vannak a kosárban!
- Amik hiányoznak!
A piros sapkás manó bűnbánóan lesütötte a szemét.
- Hát... éppen csak megkóstoltam pár darabot... de nem annyit, mint amennyi
hiányzik! Valaki más is bűnös itt!
Redeki vádló szemekkel nézett körbe a kis társaságon, majd tekintete Grimbón
állapodott meg.
- Te nagyon gyanús vagy nekem! - szögezte le. - Olyan szaloncukor-zabáló
ábrázatod van!
- Nincs is szaloncukor-zabáló ábrázatom - morgott Grimbó.
Redeki csípőre tette a kezét. - Szóval azt állítod, hogy még ábrázatod sincs!
- Különben is... csak néhány darabot kóstoltam meg... - gyötrődött Grimbó. - de
hát annak meg se kellene látszania!
- Vagy úgy! - kiáltott fel győzedelmesen Redeki! - Szóval te voltál! Na, mit
mondtam!
- Te csak ne diadalmaskodj itt! - intette le Kálmán úr. - Hiszen te is
megdézsmáltad a cukrot!
- De én éppen csak egy keveset ettem! - emelte fel az ujját Redeki.
- Miként én is! - zúgolódott Grimbó.
- Meg én is - vallotta be sóhajtva Bluba. - De azt hittem, hogy majd meg se
látszik! Aztán nem értettem, hogy miért csak ilyen kevés maradt!
Kálmán úr fejcsóválva nézett a manókra.
- Látjátok, látjátok! Erre mondják, hogy sok kicsi sokra megy! Éppen csak
néhány darab fíííínom szaloncukrot eszel - mondta, és megnyalta a szája szélét
-, és egyszer csak azt látod, hogy szinte el is fogyott!
Redeki gyanakodva nézett Kálmán úrra. - Csak nem te is megdézsmáltad a cukrot?
- Ugyan, miket beszélsz! - méltatlankodott a főmanó. - Különben se kiabálj,
mert Nanica sosem fog elaludni!
De a kislány már nem hallotta a beszélgetést. Csukott szemmel, békésen
szuszogott a takaró alatt.
- De jó alvókája van! - nézett rá elismerően Redeki. - Mondtam, hogy alvóbaba,
ugye megmondtam!
- Kezdjünk hozzá végre a fa díszítéséhez! - csapta össze a tenyerét Kálmán úr.
Majd riadtan Nanicára nézett, és megismételte a tapsot, csak jóval halkabban,
és úgy suttogta. - Munkára fel!
A manók vidáman sürögni-forogni kezdtek. A fa díszítése közben még dalra is
fakadtak. Igaz, csak halkan, nehogy Nanica álmát megzavarják.
Hejhó, hejhó!
A kismanónak jó!
Hát díszítsük fel most a fát,
hejhó, hejhó-hejhó-hejhó!
Bluba kis kampókat szúrt a szaloncukrok papírjába, majd a szabadon álló
karokkal a fára akasztotta őket. Hamar végzett a feladattal, hiszen alig néhány
cukorral volt csak dolga. Ezalatt Grimbó felhelyezte a csillogó piros és fehér
gömböket, Redeki pedig a csillagszórókkal ügyködött. Mikor mindannyian
végeztek, Kálmán úr körbetekerte a fát ezüstösen szikrázó boával.
- Úgy! - szuszogott a főmanó. - Most már csak a csúcsdísz maradt. Grimbó, hol
van a csúcsdísz?
- Milyen csúcsdísz? - riadt meg Grimbó, és a kosarába kukkantott. - Itt nincs
már semmi sem! Üres!
- Nem hoztál csúcsdíszt? - emelte égnek a kezét Kálmán úr! - Milyen hanyag
munka ez?
- Most mi lesz? - kérdezte Redeki. - Itt marad a fa csúcstalan, unosan és
untalan!
- Tegyük fel a sapkámat - javasolta Bluba, és már vette is le a fejfedőjét. -
Jól fog mutatni rajta!
- Miért pont a tiédet? - vitatkozott Grimbó. - Az én dolgom a csúcsdísz, legyen
fent akkor az enyém! Az úgyis olyan zöld, mint maga a fenyő!
- Éppen azért nem ér semmit! - erősködött Bluba. - Észre se lehet majd venni a
zöld fán a zöld sapkát! Az én égszínkék sityakom kell oda!
- Vagy inkább az én gyönyörű pirosam! - kiáltott Redeki. - Ami olyan, mint a
Mikulás ruhája!
- Mindhárom sapkát felhasználjuk - döntötte el Kálmán úr. - Ide velük, de
gyorsan!
A főmanó összefogta a három sityakot, és egy aranyszínű zsineggel átkötötte
őket. - Így ni! - nézegette elégedetten. - Ez tökéletes lesz.
Felnézett a fára, és egy ügyes mozdulattal a magasba hajította a fejfedőket.
Éppen a feldíszített fa csúcsára érkeztek.
- Végeztünk! - állapította meg örömmel Kálmán úr. - Kész a fa!
Hirtelen felkapta a fejét, és hallgatózni kezdett. - Úgy hallom, jönnek is a
szülők! Nincs veszteni való időnk! Mindenki ide, körém!
A három szerzet a főmanóhoz sietett. Kezüket egymás vállára téve egy kört
formáltak a szoba közepén.
- Egyszerre mondjuk - szólt Kálmán úr. - Redeki, te is figyelj, nehogy valami
ostobaságon járjon az eszed!
- Figyelek!
A főmanó körbenézett a manókon, majd megrogyasztott térddel jelezte, hogy
eljött a pillanat
- Hopp! - kiáltották egyszerre, s a következő pillanatban eltűntek a szoba
közepéről. Nem maradt utánuk más, csak egy halvány derengés a sötétben.
Az ajtó kinyílt, és Anya meg Apa kukucskáltak be rajta. Nanica szeme úgy
pattant ki, mintha megérezte volna a szülei jelenlétét.
- Kicsim! - lépett hozzá Anya. - Jól aludtál?
- Nagyon is! - ült fel Nanica, és kíváncsian Anya háta mögé kukkantott. Szeme
kerekre nyílt, amikor észrevette, hogy a karácsonyfa nincs az asztalán. - Hova
lett a fa?
- A másik szobában van - mondta Apa. - Ahova minden évben tesszük!
- Biztos átvitték a manók - dünnyögte magában a kislány. - Rajta van a
szaloncukor? A díszek, meg a csillagszórók?
- Persze - simogatta meg a buksiját Anya. - Gyere, nézzük meg!
Nanica kipattant az ágyból, és átszaladt a nagyszobába. A sarokban ott állt a
karácsonyfa tele gyönyörű, csillogó gömbökkel, tekergő ezüstszalagokkal,
feketén ágaskodó csillagszórókkal. A fa tetején egy piros-kék-zöld színekben
játszó dísz pompázott.
- Az ott a manók sapkája! - kiáltotta vidáman Nanica. - És látjátok, milyen
kevés szaloncukor van a fán?
- Mondtam, hogy többet kellene rárakni - súgta Anya Apának.
- Mert megették a manók! - kuncogott Nanica. - És lehet, hogy még Kálmán úr is
megdézsmálta!
- Kálmán úr? - csodálkozott Apa. - A szomszéd bácsi?
- Dehogy! A főmanó!
- Vagy úgy! - mosolyodott el Apa. - Ki más!
- Gyertek ide! - mondta Anya, és magához ölelte Nanicát. - Énekeljük el a
dalunkat, amit Apa írt karácsonyra. Utána megnézheted az ajándékokat!
A gitár már Apa kezében is volt. Megpengette a húrokat, s Anya és Nanica
énekelni kezdtek. Vékony hangjukhoz hamarosan csatlakozott Apa mélyebb
baritonja:
Karácsony este
száz kicsi gyertya ég
árad a szeretet
melege feléd.
Karácsony este
körülállnak a gyerekek
a fenyőfa szép
Őrzi a szíveket
míg a gyertya ég.
Karácsony este
tárd ki a szívedet
érezd a szeretet
lágy melegét.
Karácsony este
csillagszóróit
meggyújtja az ég
szikrázó ünnepével
borul föléd.