Egy csapat szerencsevadász a szökevény királylány és szerelmese
után erednek. Zsurgaborló (a varázsló), Hosszú Sánc (a kalapos indián), a
csudaerős Csöppöttöm fivérek (Patykó és Matykó) mind azon igyekeznek, hogy
visszavigyék a szökevényeket a palotába.
Eközben furcsa kalandok
részesei lesznek...
Zsurgaborló, az Elátkozott Világ mágusa elmosolyodott.
- Készüljetek! Különleges utazásban lesz részetek!
Amint ezt kimondta, a fejük fölött megindultak a fák. Elrohantak az ég felé,
majd a nap előtt összeértek, és közben furcsán elszíneződött körülöttük a világ.
A kis társaság egy hatalmas alagút szája előtt találta magát.
- Hol vagyunk? - forgolódott Hosszú Sánc. - Hova hoztál minket?
- Sehova - nevetett a mágus. - Ugyanott vagyunk, ahol eddig. Csak éppen
kisebbek lettünk. Ez a lyuk itt előttünk nem más, mint maga a sín!
- Hogy lehetne sín! - vitatkozott a kalapos indián. - Az nem üres, mint egy
barlang! Tömör vas!
- Legalábbis azt hiszitek - somolygott a varázsló, és belépett az alagútba.
Hosszú Sánc azon nyomban utánaeredt, s némi tétovázás után követték a
Csöppöttömök is.
- Hova jutunk a sínekben? - kérdezte Hosszú Sánc.
- A túlsó oldalra. Hiszen te mondtad, hogy ott találjuk Tilintiéket!
- De miért nem a felszínen megyünk? Így sokkal lassabban haladunk!
- Mert ez a vidék tele van az Álmok Vonatához hasonló csapdákkal! Én pedig nem
tudok minden lépésetekre figyelni! Csak a sínken belül biztonságos.
- Ezek szerint itt nem találkozhatunk semmi furcsasággal?
Zsurgaborló felnevetett.
- Dehogynem! Csak éppen nem veszélyesek.
Néhány lépéssel előttük egy furcsa, több színben pompázó ruhát viselő emberke
tűnt fel. Egy leeresztett sorompó mellett állt, tányérsapkás feje fölött
hatalmas tábla hirdette:
Síntarzia
Az emberke lelkesen felnyitotta a sorompót, és széles karmozdulatokkal
betessékelte őket.
- Jó napot, jó napot, üdvözlöm önöket! Kerüljenek beljebb!
- Tiszteletem. Megmondaná, kérem, hol vagyunk? - kérdezte Hosszú Sánc.
- Önök most éppen Síntarzia országába érkeztek! - világosította fel büszkén az
emberke. - Az egyik legcsodálatosabb és legszerteágazóbb vidékre a sínek
világában!
- Miért, van itt több ország is?
- Persze! A legnagyobb közülük a szomszédos Sínka Birodalom! - Az emberke
elkomorodott. - Ámbár a tragédia óta sajnos lehet, hogy már nem is létezik...
- Hűha! - rikkantott Matykó. - Ez igen! Itt tényleg élnek emberek?
- Az itt élőket síndiánoknak hívják - magyarázta Zsurgaborló. - És szerencsére
roppant barátságosak. Nem kell tartanunk semmitől.
- Nagyon ritkán téved hozzánk idegen - lelkendezett az emberke -, ezért
engedjék meg, hogy szeretett uralkodónk, Sínnadratta király nevében meghívjam
önöket egy vacsorára!
- Köszönjük, de nem vagyunk éhesek - szabadkozott Patykó. - És sietnénk...
- Természetesen örömmel elfogadjuk! - vágott közbe Zsurgaborló, s villámló
szemével figyelmeztette a többieket, hogy ne ellenkezzenek. - A
vacsorameghívást visszautasítani a síndiánok szemében a legnagyobb sértés! -
súgta halkan.
- Nagyszerű, nagyszerű! - dörzsölte a kezét az emberke. - Sőt, egyenesen
kiváló! Megkérem, kövessenek! Elvezetem önöket étekügyi minisztériumunk
vezetőjéhez, aki a vacsorához önök mellé szegődik!
A kis társaság elindult a furcsa barlang gyomrának legmélye felé. Az utat
meleg, kedélyes félhomály ülte meg, csak a távoli, sötétbarna falak éreztették
a vas hidegét. A sínek hamarosan szanaszét szaladtak körülöttük, hogy máshol
újra összefussanak, mint egy hatalmas dzsungel messze vezető, kusza ösvényei.
- Ez valójában egy pályaudvar - mondta Zsurgaborló -, sok-sok sínpárral és
váltóval. Ezeken keresztül közlekednek a síndiánok az egyik sínből a másikba.
- Úgy bizony! - büszkélkedett az emberke. - Csodálatos és óriási ország ez,
amelynél csak a Sínka Birodalom hatalmasabb!
Ahogy beljebb kerültek a sínrengetegben, a környezet élénk, barátságos ruhát
öltött. A sínek falához tapadva apró, színes házikók bukkantak elő, melyek
egyre sűrűbben követték egymást. Az épületek vidáman kanyargó, szűk utcácskákat
formáztak, hogy végül terekké öblösödjenek a váltók kereszteződéseiben. Az
ablakokból kíváncsi szemek kísérték a kis csapat útját.
- Már itt is vagyunk! - szólalt meg az emberke. - Engedjék meg, hogy bemutassam
önöknek étekügyi vezetőnket, Kerekes Görgő urat!
- Üdvözlet a vendégeknek! - kiáltotta harsányan a miniszter, aki szélsebesen
sietett hozzájuk az egyik becsatlakozó sín belsejéből. Élénksárga ruháját
hatalmas kék csíkok díszítették. - Micsoda öröm, hogy elfogadták meghívásunkat!
Éppen idejében érkezünk a 18.30-as vacsorához!
Sorban megrázta valamennyiük kezét, miközben arca csak úgy sugárzott az
elégedettségtől.
- A 18.20-as gyors előbb érkezik - szólt a tányérsapkás emberke. - Nem inkább a
McVonat's étterembe viszi őket a miniszter úr? Igazán kiváló hely!
- Ugyan már! - csattant fel Kerekes Görgő. - Csak nem képzeli, hogy egy
gyorsétterembe viszem a vendégeinket?
- A fiatal síndiánok nagyon kedvelik - rebegte az emberke.
- Én már csak ilyen maradi vagyok - vicsorgott a miniszter, és arcára mosolyt
erőltetve Zsurgaborlóhoz fordult. - Tudják, én a régimódi, személyesebb
helyeket kedvelem!
- Nagy megtiszteltetés, hogy csatlakozhatunk önhöz, miniszter úr - hajtotta meg
a fejét a varázsló.
- Te, Zsurgaborló - bökte meg titkon Hosszú Sánc. - Mi köze a gyorsvonatnak az
étkezéshez? Jön vele talán valaki?
- Majd meglátod! - somolygott titokzatosan a mágus.
- Akkor... ha nem haragszanak, én beugranék a McVonat's-ba - hajolt meg előttük
a tányérsapkás emberke. - A 18.20-as gyors mindjárt itt lesz... Viszontlátásra!
Érezzék magukat jól Síntarziában!
- Menjen csak! - legyintett szájbiggyesztve a miniszter. - Önök pedig erre
parancsoljanak! A mi úti célunk itt van a szomszédban.
Néhány perces gyaloglás után egy hatalmas térre értek. Szemközti sarkát egy
karcsú oszlopokkal díszített, elegáns, sárga épület foglalta el. Bejáratát két
oldalt félkörívben lefutó lépcsősor keretezte, melyek kitárt karokként
hívogatták a látogatókat.
- A Városi Sínház - büszkélkedett a miniszter. - Drámaíróink síndarabjait itt
adja elő kiváló síntársulatunk. Tudják, mi nagyon művészetszerető nép vagyunk!
Mellette pedig az étterem, ahová a sínészek is járnak.
Keresztülvágtak téren, és beléptek az ódon hangulatú épületbe. Az asztaloknál
bohókás, színes öltözékű emberek üldögéltek, akik várakozóan tekintettek a
mennyezet felé.
- Miért nézik a plafont? - érdeklődött Patykó. - Nem látok rajta semmi
különöset.
- Mert fölöttünk halad át a 18.30-as személy - dörzsölte a kezét izgatottan a
miniszter. - Ezért mondtam, hogy ez az étterem olyan meghitt.
Személyes...
Hallják? Már jön is! Micsoda felséges falatok lesznek!
Az étterem boltozata lassan remegni kezdett, s egyre hangosabb és áthatóbb
dübörgés töltötte be a teret.
- Itt van! - kiáltotta Kerekes Görgő, és a többi síndiánhoz hasonlóan láthatóan
hatalmas élvezettel adta át magát a vonatdübörgés gyönyörének.
- Az itt élők a sín remegéséből táplálkoznak - kiabálta túl a zajt a
Zsurgaborló. - Testük úgy töltődik fel a rezgéssel, mint az elemek az árammal.
Ezért olyan fontos, hogy tudják, mikor, merre járnak a vonatok!
- Minek kell ehhez étterem? - értetlenkedett Matykó. - Ahol még pincérek
sincsenek! Hiszen bárhol feltölthetnék magukat a rezgés energiájával!
- Mi sem szoktunk az utcán enni - intette le Hosszú Sánc. - Az étkezésnek mi is
mindig megadjuk a módját, nem igaz?
- Bizony - bólintott a miniszter. A vonat gyorsan távolodott, a dübörgés
csaknem elhalt már. - Az étkezés ünnep!... Khm... Rossz rágondolni, hogy mi
lehet a szomszéd birodalommal. Valószínűleg éheznek... Az elmúlt héten ugyanis
elromlott az egyik váltó. Talán beragadt... Egyesek szerint Brutélia, a
boszorkány átkozta el. Azt hallottuk, megszökött a fogságból… Így vagy úgy, de
a vonatok nem tudnak a Sínka Birodalom irányába kanyarodni.
- Micsoda tragédia! - húzta össze a szemöldökét Hosszú Sánc. Kalapján komor
táncot járt a pávatoll.
Zsurgaborló némán, sötét tekintetét maga elé szegezve állt a többiek között. A
boszorkány nevének említése nem töltötte el kitörő örömmel.
- Bizony. Ráadásul a király lánya, Sín Csilla is ott rekedt! A vőlegényéhez
ment látogatóba... Hamarosan egész Síntarzia gyászba borul, ha valamilyen csoda
nem történik!
- Zsurgaborló, nem tudnál segíteni? - kérdezte a kalapos indián. - Hiszen
varázsló vagy! Megjavíthatnád azt a váltót valamilyen bűbájjal!
- Nem tehetek semmit! - rebbent meg a mágus. - Amikor ilyen apró vagyok,
varázserőm is alig van... Örülj, ha vissza tudlak benneteket változtatni!
- De hiszen itt vagyunk mi! - nézett rájuk Matykó csillogó szemmel. - Nekünk
meg se kottyanhat azt a váltót a helyére tolni!
- Megpróbálnák? - kapott a lehetőségen a miniszter mohón. - Síntarzia népe
örökké hálás lenne, ha sikerülne!
- Hol az a váltó? - ugrott fel Patykó, és feltűrte az ingujját. - Végre
használhatjuk valamire az erőnket!
Síntarziában futótűzként terjedt el a hír, hogy a frissen érkezett vendégek
kísérletet tesznek a szomszéd birodalom felé vezető út megnyitására. Pillanatok
alatt százak gyűltek össze a nevezetes váltó környékén, s még az sem érdekelte
őket, hogy éppen abban az időben robogott át a közeli étterem fölött a
legelegánsabb gyorsvonat, a síntercity.
A két Csöppöttöm az elromlott váltóhoz sietett, amelynek vége üresen ásított
bele a semmibe.
- Mi még sosem mentünk ki a sínekből - borzongott meg az étekügyi miniszter. -
A külső világ nem nekünk való… Bár a legendák szerint egyszer régen volt egy
bátor lovag, aki elhagyta a síneket, és visszatért…, de persze ez csak mese.
Patykó és Matykó azonban nem félt a kinti világtól. Kisétáltak a váltó kapuján,
és nekitámaszkodtak a külső falának.
- Gyerünk, fiúk! - izgult Hosszú Sánc. - Toljátok a helyére azt a vacak
vasdarabot!
- Most! - vezényelt Matykó, és a két fivér nekifeszült a fémnek.
Remegett a fal, recsegtek a csontok, de a váltó bizony meg se moccant.
- Na, még egyszer! - adta ki a jelszót Patykó.
A Csöppöttömök azonban a következő próbálkozásra sem jártak sikerrel.
- Nem foghat ki rajtunk egy hitvány váltó! - dühöngött Matykó. Homlokáról
csöpögött az izzadság. - Gyerünk, lóduljunk neki újra!
A tömeg fala ekkor kettévált, és az alattvalók között megjelent Síntarzia
királya.
- Most értesültem róla, hogy mi történik itt - mondta. - Elhoztam magammal az
ország tíz legerősebb és legbátrabb emberét. Együtt talán sikerülni fog!
- De hogyan gondolod… királyom? - kérdezte elfehéredve Kerekes Görgö. - Ahhoz,
hogy segítsenek, ki kellene menniük a külső világba!
- Úgy van - bólintott Sínnadratta. - Éppen itt az ideje, hogy végre legyőzzük
évszázados félelmünket!
Határozott léptekkel a váltó végéhez ment, és kilépett a rettegett sötétbe. A
nép borzongva figyelte a király példátlan bátorságát.
Az újonnan érkezett emberek remegő lábakkal követték uralkodójukat. Néhányan
azonban megtorpantak a váltó kijáratánál.
- Gyerünk, mi lesz! - sürgette őket türelmetlenül Sínnadratta. - Látjátok, hogy
nem fenyeget semmi veszély!
A bátortalan alattvalók nem mertek ellenkezni királyukkal. Idegesen, félelemtől
cikázó szemekkel kiléptek az ismeretlen, sötét világba, és gyorsan
felsorakoztak a Csöppöttömök mellé.
- Rajta! - vezényelt elszántan Matykó.
A tizenkét ember meglódult, s nagyot lökött a váltón. A vas keservesen
csikorogva végigszántotta a talpfákat, és nekicsattant a szomszéd sín falának.
Éppen csak annyi rés maradt, hogy a kintrekedtek üggyel bajjal vissza tudjanak
bújni a sínek belsejébe.
A feltáruló alagút túlsó oldalán hatalmas tömeg zsúfolódott össze. Az átszűrődő
zajokból a Sínka Birodalom lakói is kitalálták, hogy a szomszéd országban az ő
megmentésükön fáradoznak.
- Hurrá! - ordibáltak önfeledten. - Megmenekültünk!
Az alagút torkában egy fekete hajú, fehér bőrű lány állt.
- Sín Csilla! - kiáltott fel Sínnadratta király, és boldogan rohant át a
frissen megnyílt úton, hogy megölelhesse elveszettnek hitt leányát.
