Komoly ember nem bízza nyaralását a véletlenre, már február végén nekilát a
szervezésnek. Pedig hol van még a nyár? A tél illata még jószerivel itt lebeg
körülöttünk.
Az Utazás Kiállítás viszont már a nyakunkban liheg.
Irány tehát a vásárváros!
Mit nekünk az 500 forintos parkolójegy, az 1000 forintos belépő! A feleségemmel
ott tolongunk a szombat reggeli nyitásnál.
Mert jól tudjuk: megtérül a befektetés, ha felkészülten várjuk a nyarat!
Az interneten előre feltérképeztük, melyik utazási iroda hol található. Így
aztán röpke másfél órai céltudatos gyűjtőmunka eredményeként húsz kiló papírral
leszünk nehezebbek. Szatyrainkban az utazási irodák nyári prospektusai a
speciális kedvezményekkel, amelyek csak a kiállítás ideje alatt (legkésőbb
hétfőn) megrendelt utakra érvényesek. Néhányuknál a kedd, másoknál még a szerda
is belefér.
A hétvége hátralévő része az ajánlatok feldolgozásával telik el. Készül a hejre
kis Excel-táblázat: útirány, hotel neve és kategóriája, tengertől való
távolsága, medencék száma és nagysága, extrák, ár, egyéb fontos tudnivalók.
Mert nem mindegy, hogy homokos a tengerpart vagy kavicsos. Hogy fizetni kell a
napágyért vagy sem. Rendezés ár szerint, útirány szerint - kívánság szerint.
Vasárnap estére meg is van a döntés: a nyertes utazási iroda a Quaestor, az úti
cél Kréta.
11 varázslatos éjszaka (és persze a nappal) június 21-étől.
Most már nincs más teendő, mint az út lefoglalása a közeli utazásközvetítő
irodánál, ahol a Quaestor útjait is ajánlják. Befizetjük a teljes részvételi
díjat négy főre (egy baráti házaspár is velünk tart), mivel így jelentős
kedvezményt kapunk.
Megvan tehát ez is. Most már nincs más dolgunk, mint várni.
A hónapok pedig telnek. (Nekik sincs más dolguk.)
Március.
Április.
Május.
Bölcs képpel mosolygunk azokon, akik még csak most ébredeznek. Hiszen már
sokkal drágább minden út! A kiadó helyek pedig vészesen fogynak…
Aztán május végén egyszer csak telefon jön az utazásközvetítő irodától: a
Quaestor sajnálattal értesít, hogy az utunkat törölték.
Micsoda? Húsz nappal az indulás előtt?
Van ilyen???!!!
A hölgy kedvesen megnyugtat: van. De nyugodtan válasszunk a Quaestor
ajánlatából egy másik utat, a körülményekre való tekintettel arra már 30 %
kedvezményt kapunk! Vagy szívesen visszaadják a befizetett összeget.
Borzolt idegekkel bogarászom végig az utazási szerződést. Még az apró betűk
közt is rögtön megtalálom, hogy ha mi mondanánk le az utat, akkor a Quaestor a
részvételi díj 40 %-át gombolná le rólunk.
Persze értem az okát. Húsz nappal az indulás előtt már rizikós a dolog. Vagy
sikerül ezalatt értékesíteni az utat, vagy nem. Ha nem, akkor nyilván kötbért
kell fizetniük a hoppon maradt szállodának.
Jó, jó, de most fordított a helyzet. Most mi vagyunk a károsultak. Nekünk nem
jár kártérítés?
Dehogynem. Hajlandók visszaadni a pénzünket. Maradéktalanul. Amit három hónapig
használtak.
Igazán rendes tőlük.
De vajon mit mond erről a szerződés?
Erre már nem olyan könnyű rálelni, de azért megtalálom. Aszongya: ilyen meg
olyan kormányrendelet szerint. Nesze neked, te okvetetlenkedő utas, dolgozz
csak meg érte, ha tényleg tudni akarod, mennyi a járandóságod!
Utastársaink fia azonban jogász. Egy telefon, és már jön is a válasz: ha az
utazási iroda mondja vissza az utat, akkor évi 20 % kártérítés jár nekünk.
Vagyis a márciustól-májusig terjedő időszakra 5 %.
Az egyik oldalon 40 %, a másikon 5. Nem ezt hívják a szerződéses jogban
erőfölénnyel való visszaélésnek? Nem értek hozzá, lehet, hogy nem. Csak azt
tudom, hogy minek tart minket az utazási iroda: baleknak. Kormánysegédlettel.
A fiúban rögtön felébred a jogász. Telefon a Quaestorhoz: kérem, itt nemcsak a
részvételi díj jár vissza, hanem még 5 % is. Ilyen-olyan kormányrendelet
szerint.
- Ööö… igen - mondják Quaestorék. - Persze... fizetjük azt is…
Vajon akkor is fizették volna, ha nem szólunk?
De mire megyünk azzal a nyavalyás 5 %-kal? Ha most kezdünk utazást keresgélni,
legalább 20-30 %-kal drágább lesz bármelyik út, mint a tavaszi kínálatban volt!
Hiszen már mindenféle kedvezménynek lőttek!
Ráadásul már csak a méregdrága luxushotelek vagy a csótánygyűjtő garniszállók
maradtak. A last
minute meg ugyan olcsó, de lutri. Mi pedig
a jól megtervezett, holtbiztos utakat szeretjük…
Mint ez, hehehe.
Nem marad más, mint a Quaestor másik ajánlata. A 30 %-os kedvezmény.
Irány az utazásközvetítő iroda.
A hölgy sajnálkozik és készséges. Mentsük valahogy a menthetőt… Az egyik
fülemen a telefon (a velünk utazó baráti párral konzultálok), a másik a hölgy
szavait issza. A hölgy hasonlóképpen: egyik fülén a telefon (a Quaestor
ügyintézőjével a vonal túloldalán), a másikkal rám figyel.
Barátainkkal gyorsan közös nevezőre jutunk: 11 napra kéne menni (ez jelentős
érv volt a Quaestor útjai mellett), hiszen egyetlen hét olyan borzasztóan
rövid! Az egyhetes utaknál az ember bejelentkezik a recepción, s a mosolygós
alkalmazott már adja is vissza az útlevelet: goodby - mondja, és hirtelen azon
kapjuk magunkat, hogy már repülünk is haza…
- Legyen akkor Egyiptom!
Pár perces csönd. A Quaestornál utánanéznek.
- Nincs hely - ingatja a fejét a hölgy.
- Akkor Kos!
Pár perces csönd. A Quaestornál utánanéznek.
- Azt is lemondták - ingatja a fejét a hölgy.
- Korfu…
- Nincs…
- Mallorca.
- Azt is lemondták.
Hogyan? Eddig azzal védekeztek, hogy utunkat egy új partnerként beszervezett
görög utazási iroda mondta vissza, s a Quaestor nem tehet semmiről (csak arról,
hogy nem jó partnercéget választott). De ha a mallorcai utakat is lemondták,
akkor ez nem lehet igaz! Mallorca spanyol sziget!
Mindegy, lépjünk túl ezen is…
- Akkor mi van?
Pár perces csönd. A Quaestornál utánanéznek.
- Rodosz - ajánlja a hölgy. - 11 nap, június 20-ától.
- Nem megy - sóhajt a telefonom. - Mindketten dolgozunk 20-án. Legkorábban
21-én tudunk indulni.
- Akkor induljunk 11 nappal később!
- Az meg már túl későn van. Akkor is be vagyunk osztva!
Barátom orvos, a felesége egészségügyi dolgozó. Már márciusban elcserélték az
ügyeleteket, ezen ilyenkor már szinte lehetetlen módosítani. (Mi a fenének kell
ilyen flancos foglalkozást választani!)
- Törökország - sorolja tovább a hölgy. - Ötcsillagos all inclusive…
- Oda nem! - csattan fel a barátom. - Ott robbantanak, meg különben is…
Több órás gyötrelmes csatározás után fülünk már forró a telefontól. Lemondóan
beletörődünk az egyetlen lehetőségbe. Rodosz. Valahogy majd csak lesz azokkal
az ügyeletekkel… Különben is: visszakapunk vagy százezer forintot.
Aláírom a papírokat.
Eltelik egy hét. Kérdezem az utazásszervezőnktől: mikor kapjuk vissza a
többletet?
Még nem utalta át a Quaestor, így a hölgy, de épp ma érdeklődött, és megsúgták
neki, hogy ha esetleg problémás az ügyfél, írjon egy sürgető mélt.
Én nagyon problémás ügyfél vagyok, bizonygattam és még a szemöldököm is
összeráncoltam. Igazán kár, hogy ez a telefonban nem látszik.
Két nap múlva újra érdeklődöm. Semmi.
Néhány nap múlva aztán cseng a mobil: végre megjött a pénz!
Hurrá! Irány az utazásközvetítő iroda!
- Itt van mind a hetvennyolcezer - lelkendezik a hölgy.
- Milyen hetvennyolcezer? Százezer jár!
- Mennyi?
Oszt-szoroz, tényleg százezer. De nem annyi jött. Miért nem? A hölgy újra oszt
és újra szoroz, aztán a végén belezavarodik. Nem tud megbirkózni a "miért annyi
a nem annyi, ha nem annyinak kellene lennie az annyinak" kérdésével. Valami nem
stimmel a Quaestorral való elszámolásukban. Próbálom beleverni a fejébe, hogy
ehhez semmi közöm, ide a százast és itt se vagyok, de hiába. Másfél óráig bírom
cérnával, aztán lemondóan távozom. Pénz nélkül. Még a hetvennyolcezret sem
kapom meg.
Csak az utazás előtti este kapom vissza, ami jár.
A húsz napra (vagy akár három hónapra) eső kamat behajtásának gondolata már meg
sem fordul a fejemben.
Másnap két órával az indulás előtt a repülőtéren vagyunk, ahogy illik. Persze
csak mi, a Quaestor képviselője késik.
De azért végül megjön. Megkapjuk a szükséges papírokat, és felszállunk.
Rodosz!
A Quaestor a görög szigeten sem hagy magunkra. Helyi képviselőjük, Tímea
fogadja a társaságot. Feltesz minket a tranzitbuszra, mond néhány kedves szót,
aztán elmegy.
Több a busz, mint a képviselő.
Persze ez senkit sem érdekel.
A szálloda csodálatos, a hőmérséklet 40 fok, minden nagyon szép és jó.
Kirándulunk, fürdünk - nyaralunk.
Egyszer azonban minden véget ér. Szomorúan tapasztaljuk, hogy tizenegy nap
éppúgy eltelik, mint hét.
Az indulás előtti napon azért még belénk vág a kétség: hogy megyünk haza?
Hiszen nincs is repülőjegyünk! Induláskor a Quaestor-képviselőtől kaptunk ugyan
egy vouchert (azzal szálltunk fel Budapesten a repülőgépre), de azt elvették
tőlünk a szállodában. Miután több magyar utasban is felébresztettük az aggályt,
lefekszünk.
Majd csak lesz valahogy.
Hajnali 4-kor kelés, indulás busszal a repülőtérre, ahol ismét Tímea vár.
- Biztosan jót idegeskedtek, hogy mivel szállnak fel a gépre, hiszen nem kaptak
repülőjegyet - nevetgél a mikrofonba. - De nem is kell. Az általunk adott
utaslista alapján fogják felengedni magukat!
Tréfás kedvű cég ez a Quaestor. Ha ezt előre elárulják, még lelövik a poént.
Tímea természetesen tudja, mit beszél. A tranzitváróba minden további nélkül
bejutunk, csak a vizesüvegeket veszik el néhány honfitársunktól.
Rutintalan pancserek. Nem tudják, mi az a terroristaveszély…
A gép reggel 8.30-kor indul.
Vagyis indulna, de gépnek se híre, se hamva.
A 120 fős magyar társaság nyugodtan várakozik. Majd csak ideér egyszer az a
fránya masina!
De nem ér ide.
Két óra elteltével elterjed a hír: az Air Slovakia (a charterjáratot üzemeltető
légitársaság) gépének megrepedt az ablaka, és kényszerleszállást hajtott végre.
Valahol a nagyvilágban.
Sajnáljuk a rajtuk utazó szerencsétleneket.
Persze lehet, hogy ez csak pletyka.
Valakinek eszébe jut felhívni Tímeát. Maguk többet tudnak, mint én - mondja, -
mert én semmit sem tudok.
Tizenegy óra tájban aztán mégis Tímea hangja csendült fel a hangosbemondóban:
sajnáljuk…, elromlott…, másik gép…, 13.30-kor indul. Egy óra múlva szendvicset
és innivalót osztunk.
Várunk.
Délben megesszük, megisszuk, amit adnak.
De 13 órakor se jön gép.
Meg később se.
De akkor miért nem mondanak végre valamit? Legalább annyit, hogy fogalmunk
sincs… Különben is: hova tűnt Tímea?
A szendvicsnek meg a víznek már az emléke is rég elmúlt.
Többen hatalmas költekezésbe fognak. Méregdrága italokat meg kölniket vesznek.
A duty free shop árai jóval magasabbak, mint egy előkelő budapesti üzleté, de
már minden mindegy. Legalább érezzük jól magunkat. És csináljunk végre valamit!
Már négy órája semmit se tudunk…
Mi többiek, akiknek még vásárolni sincs kedve, nézelődünk. A tranzitváró széles
üvegablakából jól látszik a légi forgalom. A felszálló és leszálló gépek sora.
Meg a tenger is. A repülőtér ugyanis (mint sok sziget estében) közvetlenül a
parton fekszik.
Igazán elégedettek lehetünk: tengerre néző szobánk van!
Máshol még fizetni is kellene érte…
Tudjuk, milyen az, amikor 120 magyar embert 12 órára összezárnak. Fáradtan,
éhesen. Félinformációkkal, vagy ami még rosszabb, tájékoztatás nélkül.
Morgolódás, káromkodás, veszekedés és gyűlölet. Ez a menü.
De nem ebben a társaságban.
Itt most jó érzés magyarnak lenni.
Mindenki türelmes, jókedvű és vidám. Időnként hangos nevetés csendül a
sarkokból. Mintha csak valami vicc lenne az egész.
Tényleg olyan…
Délután háromkor végre jön egy hölgy, és közli: sajnos nincs gép. (Nem újság,
látjuk.) Elmondja: kivisznek minket egy szállodába, ott alhatunk egy kicsit,
18 órakor pedig kapunk valami vacsorát. 19.30-kor visszahoznak, s rá egy órára
indulunk. 20.30-kor, vagyis 12 órával később az eredeti tervezett induláshoz
képest.
Elhagyjuk a tranzitvárót, és felszállunk a buszra.
A szálloda elegáns, a vacsora kielégítő, aludni nem tudunk. Ahhoz már túl
fáradtak vagyunk. Kártyázunk.
Folyton vesztek.
Mindegy, csak vége lesz ennek is egyszer.
Aztán jönnek a buszok, és újra a reptéren találjuk magunkat.
Tímea közli, hogy aki vidéki és ma este már nem tud hazautazni Budapestről,
annak a Quaestor szállást biztosít. Mi Budapest határától két kilométerre
lakunk, mondom, ilyenkor azonban már csak taxival tudunk hazamenni. Azt is
kifizeti az iroda?
Tímea telefonál. Nem, tolmácsolja a központ döntését, taxit nem fizetnek, csak
szállást.
A szálloda drágább, mint a taxi, ellenkezem.
Akkor sem.
Legyintek. Miért is vártam mást…
Ismét túlesünk a szigorú ellenőrzésen. Hiszen terroristaveszély van. Többektől
elveszik, amit a duty free shopokban vásároltak. Le kellett volna záratni a
zacskókat kilépéskor - mondják. De hát ki tudta ezt? Egy férfitársunk nagy
hangon fenyegetőzik, hogy ha elveszik a borát, akkor botrányt csinál.
Nem veszik el. A bor maradhat, de a kölnik ugranak. Csak a nőkkel szúrnak ki.
A görögök nem hallottak még az egyenjogúságról?
A beszállókártyákat átírják, mert másmilyen gép jön, mint az eredeti. Filccel
áthúzzák az ülésszámot, és ráfirkálják az újat. Aztán megunják, a többi utas
üljön csak oda, ahova akar.
Végre fenn a repülőn.
Jó nagy gép, kényelmesen elhelyezkedünk. Mindegy már mit írtak a
beszállókártyára, összevissza ül mindenki. Ahol hely van. És az van, sok.
A gép nem indul el 20.30-kor, csak fél órával később.
Mit nekünk fél óra!
Csak menjünk…
Hazai idő szerint 22 órára Ferihegyen vagyunk.
Végre!
Soha többé Quaestor! - fogadkozom a taxiban ülve. Pedig arról már nem az
utazási iroda tehet, hogy a következő lámpánál a motor köhög egyet, és leáll.
- Ez az átkozott kompjúter megint becsapott… - fordul hátra sofőr. - Kifogyott
a benzin.
