folytatás az előző oldalról...

A kortárs magyar mesékben bizonyára több a költő, a költőiség, vagy legalább a játékos nyelvi hajlandóság, mint a világ bármely népének meseirodalmában, - ami persze jó dolog. Nyelvi és logikai ötletességre szoktatja olvasóit, a jellem és a név lehetséges párhuzamát-ellentétét teremti meg, az olvasót kilendíti a hagyományos névszemlélet megszokásából. Még jobb azonban, ha a játszi és találó névadás nem öncélú, a szereplők beszélő nevükhöz méltóan cselekszenek, – ebben mintha adós maradna a könyv. Sőt, a mesebeli lények mesés természete is túlontúl sok köznapi, emberi elemet tartalmaz, a boszorkányok pörlekedésében időnként mintha a televíziók valóságshow-ját hallanánk vissza. A jól eltervezett cselekmény elé is néhol túlzott mértékű és lapos mellékkörülmény-halmaz tornyozódik föl. Varázserő ide, csodatévő hatalom oda, a szereplők gyakran tehetetlenkedve topognak, és a valóságosnál is laposabb közhelyeket fecsegnek össze.

A szerző, aki a névadásban csillogtatja fantáziáját, a cselekménybonyolításban, a lendületben mintha szárnyaszegettebbnek mutatkoznék, - de talán ez az ellentét is valamiféle magyar tulajdonság! Igazán sokat magáról Mesélnek városáról se tudunk meg, mintha a mesemondó túlzottan belebonyolódott volna a praktikák és varázslás-módszertani részletek kezelésébe. Persze, ha nem ismerjük is meg kellőképen, azért egy várost nem kell elvarázsolni, se fadobozba zárni és lakóit papírfigurákként táncoltatni, helyes, hogy ez a veszedelem elhárult Mesélnek feje fölül! Annak pedig külön örülünk, hogy az aranyos bimbambuszoknak olyan szép, komoly, veszélyes és költői szerep jutott a pórul járt lakosok megmentésében. Aki kíváncsi, milyen lények is ezek a bimbambuszok, mit tettek és hogyan közlekednek ég és föld között, olvassa el Tarcsai Szabó Tibor legújabb regényét!