Lábalóga Szilveszter nagyon elcsodálkozott, amikor először pillantotta meg a
bimbambuszokat.
- Nocsak - mondta álmélkodva, mert mindig ezt szokta mondogatni, ha valami
érdekeset lát. Ez a látvány pedig roppant érdekes volt!
- Mi a csuda! - tette még hozzá, mert ezt is szokta mondogatni ilyen esetekben.
- Hát ezek meg micsodák?
Lábalóga Szilveszter ugyanis még sosem látott bimbambuszokat. Még csak nem is
hallott róluk. Persze ezen nem lehet csodálkozni, hiszen olyan sok dolog van a
világon, amikről nem értesült még az ember fia!
A bimbambuszok (akik pedig még Lábalógáról nem értesültek), egy réten röpködtek
a levegőben fel és alá. Valamint jobbra és balra - mindig éppen arra, amerre a
kedvük tartotta.
- Nicsak, egy idegen! - vette észre az egyikük. Odareppent Lábalóga Szilveszter
orra elé, és alaposan megbámulta.
- Jó napot! - mondta a vándor. - Akarom mondani: szervusz - javította ki magát,
mert úgy érezte, hogy ez a köszönési forma jobban illik ide.
- Bim-bam - billentette meg harangszerű szoknyáját a bimbambusz, aki közelről
egészen úgy nézett ki, mint egy csöppke tündérlány. Vagy inkább egy amolyan
tündérvirág-féle. Hiszen szirom volt a szoknyája, vékony szár a teste. Csakhogy
a virágoktól eltérően ő repülni is tudott. No meg bimbamolni.
Ez biztos azt jelenti: szervusz - gondolta Lábalóga. Ezért azt válaszolta: -
bim-bam!
- Bam-bam-bim! - nevetett fel a kis virág. Libbent egyet, és már ott sem volt.
Aztán kiderült, hogy csak azért hagyta ott a vándort, hogy egy tündértársával
térjen vissza.
- Bim-bam-bim-bim - csilingeltek vidáman Lábalóga előtt, és kíváncsian
repdesték körbe-körbe.
- Bim-bam. Bim-bim - próbálkozott találomra a vándor. A két bimbambusz erre
szanaszét dőlt a kacagástól.
- Vajon mit mondhattam? - morfondírozott Lábalóga.
- Hinka - mutatott magára az egyik lány.
- Malinta - hajtotta meg a fejét a másik.
- Nicsak, ti nemcsak bimbamolni tudtok? - csodálkozott a vándor. - Lábalóga
Szilveszter - mutatkozott be ő is.
Ez a név láthatóan nagyon tetszett a két kis bimbambusznak. Kacagva
ismételgették - Lá-bam-ló-bam Bim-veszter.
A nap végére a vándor már minden fontos szót ismert bimbam-nyelven. Nagyszerűen
elbeszélgetett a lányokkal, egészen estig.
Ám amikor a nap búcsúzni kezdett a világnak ettől a felétől, Lábalóga
Szilveszter észrevette, hogy a kis tündérlányok egyre fáradtabban harangoznak,
és egyre lassabban repkednek a virágok között.
Aztán a nap visszahúzta házába utolsó sugarait is, és az est leszállt.
Lábalóga megdöbbenve látta, hogy az egyik tündérlány lezuhan a földre. Szíve
összeszorult. Vajon mi baja lehet szegénynek? Mire végiggondolta volna, hogy
mit is tegyen, lehuppant a földre egy másik is, majd hamarosan a harmadik, és
aztán szép sorban az összes többi.
A vándor rémülten rohant be a rétre.
- Mi lett veletek, gyönyörűségeim?
A tündérlányok azonban nem voltak sehol. A zöld fűben csak színes virágok
üldögéltek, de a röpködő, muzsikáló lányoknak nyomát se találta!
- Hova tűntetek? - hűlt el Lábalóga, és nagyon szomorú lett, hogy ilyen gyorsan
vége lett a csodálatos látomásnak.
Az éjszakát a tisztás szélén töltötte egy bokor aljába húzódva, hátha mégis
előkerülnek apró barátai. Mikor a nap első sugarai kikászálódtak a fák mögül,
Lábalóga Szilveszter szemei is kipattantak.
És akkor meglátta a Harmattündért. Persze nem tudta róla, hogy ő a
Harmattündér, mint ahogy a Harmattündér sem tudta, hogy ő Lábalóga Szilveszter.
Gyakran van ez így az életben, ezért olyan hasznos, ha bemutatkozunk a másiknak.
A vándor azonban nem akart bemutatkozni, sőt megmukkanni se mert, mert félt,
hogy ez a látomás is elillan, mint a bimbambuszok az előző éjjel.
A Harmattündér hosszú, fehér ködfátyolba burkolózott. Virágról virágra libbent,
és egy-egy harmatcseppet pottyantott a növények szirmára, amik ekkor
kipattantak a földből, és a levegőbe röppentek. Lábalóga meglepve látta, hogy
nem is virágok azok, hanem kedves barátnői, a tündérlányok! Mikor Hinka és
Malinta is felébredt a Harmattündér cseppjeitől, a vándor nem tudta türtőztetni
magát tovább, vidáman kurjongatva berohant a rétre.
- Hinka! Malinta! - kiabálta.
A Harmattündér rémülten nézett Lábalóga Szilveszterre.
- Nem bánt, a barátunk! - csilingelték a lányok, és vidáman röpködték körbe új
ismerősüket.
- Te hogy kerültél ide? - dörrent rá a Harmattündér Lábalógára.
- Éppen csak erre jártam - szeppent meg a vándor.
- Nem értem! - csóválta meg a fejét elégedetlenül a Harmattündér. - Ide ember
fia nem tehetné be a lábát! Majd adok én azoknak a semmirekellő őrmanóknak!
Biztosan már megint elnyomta őket az álom!
- Nem bántok én senkit sem! - szólt önérzetesen Lábalóga. - Tőlem nem kell
féltened a bimbambuszokat! Nagyszerűen összebarátkoztunk.
A Harmattündér azonban szigorúan rázta a fejét. - Akkor se jöhetsz ide többet!
Ez tiltott terület! A bimbambuszok biztonsága mindennél fontosabb, és ez az
egyetlen rét a környéken, ahová elrejthetem őket a sárcsúszó poloskák elől!
- De hát én nem…
- Búcsúzz el tőlük! - zárta le a vitát a Harmattündér. - Holnap reggelre már
semmire sem fogsz emlékezni, álmodban mindent kitörlök az agyadból.
- Legalább ezt a napot hadd töltsem még Hinkával és Malintával! - könyörgött
Lábalóga. - Ennyit igazán megengedhetnél még meg nekem!
A Harmattündér elgondolkozott. - Rendben van! - bólintott végül. - Nem érzek
gonoszságot benned. Ma még itt maradhatsz, és játszhatsz velük.
- Nem vihetném el Hinkát és Malintát éjszakára is? - kérdezte Lábalóga
szorongva. - Kérlek! Csak egyetlen éjszakára!
- Mi értelme lenne? Éjszaka nem tudsz velük kezdeni semmit. Alszanak!
- Legalább nézhetném őket még egy kicsit…
- Nézd őket itt!
- De itt sötét van!
- Hadd menjünk! - csilingelték izgatottan a lányok. - Végre valami mást is
látnánk, nem csak ezt a rétet!
- Nem bánom, menjetek! - sóhajtott a Harmattündér, és szigorúan a vándorra
nézett. - De hajnalra visszavarázsolom őket ide, és sohasem találkozhatsz
velük többé!
A nap végén Lábalóga Szilveszter bánatosan ballagott vissza apró házához.
Egész éjjel a virágcserépbe ágyazott kis bimbambuszokat nézegette, s közben
egyre csak azon töprengett, amit a Harmattündér mondott: hogy el fogja
felejteni őket. Márpedig ő nem akarta elfelejteni apró barátait!
- Mi lenne, ha nem aludnék egész éjjel? - morfondírozott. - Akkor talán nem hat
az álomvarázslat!
Ezen hosszasan elgondolkodott.
- Ez az! - szögezte le végül határozottan. - Ez lesz a megoldás! Nem alszom egy
fikarcnyit sem!
Így aztán csak járkált szobájában föl s alá, órákon keresztül. Várta a hajnalt.
Ám egyszer csak elfáradt.
- Leülök egy kicsikét - gondolta. - Nem alszom, csak leülök. Attól még nyitva
tudom tartani a szemem!
Leült a padlóra, és úgy nézegette a bimbambuszokat. Visszaemlékezett az eltelt
napra, amikor lassan, sok nevetés közben megtanulta a bimbam-nyelvet. Maga
előtt látta a rétet és a vidáman repkedő tündérlányokat. Aztán látta a
Harmattündért, amint harmatcseppekkel ébreszti fel az alvó virágokat. Mit keres
itt a Harmattündér? - csodálkozott -, hiszen nincs is még reggel!
A Harmattündér háta mögül ekkor hirtelen hatalmas rovarok tűntek fel, és
sárszínű testükkel elözönlötték a rétet.
- Nem! - riadt fel Lábalóga, és egy darabig értetlenül bámulta az alvó
bimbambuszokat. - Csak álmodtam - szögezte le végül megnyugodva. - De nem
ülhetek le egy pillanatra sem, mert megint elalszom.
Kisétált a ház elé, és megbámulta a csillagokat.
- Szépek vagytok - mondta nekik. A csillagok pislogva néztek vissza rá, mintha
csak szólni akarnának. Lábalóga szinte hallotta is gyenge hangjukat. - Baj van!
- suttogták a csillagok. - Baj van!
- A sárcsúszó poloskák! - eszmélt rá a vándor hirtelen, és rohanni kezdett.
Mikor odaért, a gyönyörű rét tele volt az álmában is látott hatalmas
rovarokkal. Falták a füvet, a bokrokat, a virágokat! Az ő bimbambuszait!
- Hej! Takarodjatok innen! - üvöltötte Lábalóga kétségbeesetten, és egy
hatalmas husángot tört le sietve az egyik fáról. Ütötte-vágta a poloskákat,
ahol érte, karja járt, mint a cséphadaró. Meg se pihent addig, míg egyetlen
rovart is látott.
Mire az utolsó sárcsúszó poloskát is elkergette, a fák lombjai mögül előbukkant
a hajnal első sugara.
A Harmattündér döbbenten állt a rét szélén, s könnyező szemmel nézte a
pusztulás nyomait.
- Hát ide is utánunk jöttek! - mondta keserűen.
- Most mi lesz? - kérdezte rémülten Lábalóga. - Mi lesz a bimbambuszokkal?
Meghaltak?
A Harmattündér nem válaszolt. Letérdelt a földre, és egyenként vizsgálta meg a
megtépett tündérlányokat.
- Élnek! - állapította meg sóhajtva. - De sokáig kell aludniuk. Talán egy év is
eltelik, mire felgyógyulnak. Itt kell maradnom, hogy ápoljam őket! Hol van
Hinka és Malinta? - nézett Lábalógára.
- Otthon - rebegte a vándor. - Biztosan alszanak.
- Szerencse, hogy nálad voltak - sóhajtott a Harmattündér. - Ne is hozd vissza
ide őket! Tudnál róluk gondoskodni egy ideig?
- Hát persze!
- Itt ez a kis üvegcse, hajnalharmat van benne. Ezzel ébresztheted őket minden
reggel. Egy év múlva gyertek ide vissza, addigra talán a többiek is
felgyógyulnak!
- Elég lesz ennyi harmat egy évre? - aggódott Lábalóga.
- Akár kettőre is.
- És… hány órakor kell őket felébresztenem?
- Mindegy - mosolyodott el a Harmattündér. - Bármikor felkeltheted őket,
legfeljebb kicsit fáradtak lesznek, ha nem alszanak eleget. De amikor a nap
lenyugszik, maguktól álomba merülnek, láthattad magad is. Vigyázz rájuk!
- Vigyázok! - kiáltott Lábalóga Szilveszter. Magához ölelte a kis üvegcsét, és
rohant vissza kis házához, az ő két bimbambuszához.
- Ha bármi baj van, itt megtalálsz! - kiáltott utána a Harmattündér.
Így történt, hogy Lábalóga Szilveszter abbahagyta a vándorlást, és letelepedett
a város melletti erdőben.
