- Hej! - mondta Lustapusta Zörömböröm csendesen. Egy kicsit gondolkodott, majd
valamivel hangosabban hozzátette - Haj! - Majd még egy kicsit később - Ihaj!
Úgy érezte, hogy túlságosan visszafogottan fejezte ki magát. Lustapusta
Zörömböröm ugyanis nagyon boldog volt. Olyan végtelen mámor fogta el, hogy
jókedvében szinte ordítani lett volna kedve. Nem tudta, hogy miért e nagy
boldogság, igaz nem is nagyon érdekelte. Egyszerűen csak tudomásul vette, hogy
az élet szép, a fák zöldek, az ágakon meg önfeledten csicseregnek a micsergek.
Még a nap is féktelen kajánkodással vigyorgott az égen. Mit vigyorgott -
egyenesen kacagott, sőt röhögött azzal a nagy, fényes palacsintaképével.
Lustapusta Zörömböröm úgy érezte, hogy jókedvének megfelelőbb kifejezési formát
kell keresnie, mint holmi csöndes hej, haj, meg ihaj. Ezért aztán kiszaladt az
utcára, széttárta karjait, tekintetét az égre emelte, és hangosan egy jó nagyot
kurjantott.
- De jó kedvem van! Hej, de nagyon jó kedvem van!
A villanydróton ülő verebek csodálkozva pislogtak le a körbe-körbe forgolódó
Lustapustára. Nem nagyon értették, hogy vajon mi lelhette ezt a máskor oly
békés embert.
- Borzasztó... - üvöltötte Lustapusta még hangosabban -, borzasztó jó kedvem
van!
Ezt már a verebek se nézhették tétlenül tovább. Huss!, felrebbentek, s csak
biztonságos távolságban szálltak le újra, jó messze Lustapustától.
- Hé, emberek! - ordított Lustapusta Zörömböröm tovább. - Embereeek! De
bitangul jó kedvem van! - és forgott körbe-körbe a járdán, két kezével föl-le
hadonászva, mint egy megkergült szélmalom. Persze lehet, hogy nem szabadna így
beszélni a szélmalmokról, amik nem is szoktak úgy ordibálni, mint ahogy azt
Lustapusta tette. Inkább csak sustorognak, sóhajtoznak és sziszegnek csöndesen.
Lustapusta Zörömböröm azonban nem volt szélmalom. Ezért aztán nem is
sustorgott, sóhajtozott és sziszegett csöndesen, hanem forgolódott, kiabált és
ordított, ahogy csak a torkán kifért.
- Nagyon boldog vagyok! - rázta meg az éppen arra járó sánta szabót.
- Igen? - rebegte a szabó, és megrettenve inalt el Lustapusta közeléből. Az
utcán sétálgató többi ember is bizalmatlan tekintettel méregette az örömtől
megkergült Zörömbörömöt, s elhúzódtak tőle, amilyen messze csak tudtak.
- Hé, emberek - ordított utánuk Lustapusta. - Hová mentek? Miért nem örültök
velem?
Az emberek azonban nem akartak együtt örülni Lustapusta Zörömbörömmel. Sőt úgy
tűnt, hogy egyáltalán senkivel sem akarnak együtt örömködni. Földre szegezett
tekintettel, fejüket gallérjuk mögé temetve siettek el a vígan ihaj-csuhajkodó
Lustapusta közeléből. Aki tehette, átment még az utca túloldalára is.
Lustapusta Zörömböröm lassan észrevette, hogy mindenki kerüli őt. Nemcsak a
verebek, meg az emberek menekültek a közeléből, de még a kóbor ebek is odébb
kóborogtak, amint meglátták.
- Mi lelte ezeket? - csodálkozott Zörömböröm. Forgolódva, értetlen tekintettel
bámult a verebek, a kutyák és az emberek után.
- Mondd, mi lelte ezeket? - fordult Talabérhoz, aki éppen befordult a sarkon.
- Kiket? - kérdezett vissza Talabér.
- Hát a verebeket, meg a kutyákat, meg az embereket!
- Miért, mi történt velük? - nézett rá Talabér. - Szerintem semmi sem történt
velük.
- Semmi? - kiáltott Lustapusta Zörömböröm, és széles mozdulattal körbemutatott.
- Hát nézd meg! Szerinted hol csipognak a verebek? Hol ugatnak a kutyák? És hol
sétálnak az emberek?
Talabér érezte, hogy közismert türelme lassan kezd elillanni.
- Zörömböröm! - sóhajtott lemondóan. - Áruld már el végre, hogy mire akarsz
kilyukadni!
- Arra, hogy kerülnek engem - mondta keserűen Lustapusta Zörömböröm. - Nézd
csak meg! Mindenki olyan furcsán viselkedik.
Talabér körülnézett, és lassan megértette, hogy barátja mire akar kilyukadni.
- Még a kutyák is átmennek a túloldalra! - kesergett tovább Lustapusta. - Pedig
amikor kijöttem az utcára, akkor még olyan boldog voltam, hogy madarat lehetett
volna fogatni velem! Táncoltam, kiabáltam, énekeltem. Ihajkodtam-csuhajkodtam!
- Táncoltál? - hitetlenkedett Talabér. - Meg kiabáltál?
Ihajkodtál-csuhajkodtál? Sőt még énekeltél is?
- Igen.
- Kezdem érteni... - mondta fejcsóválva Talabér. - Mondd csak Zörömböröm... Nem
lehet, hogy túlságosan harsány voltál? És tolakodó. Olyan, aki megzavarja mások
nyugalmát.
Lustapusta egy pillanatra eltűnődött.
- Miért zavar az másokat, hogyha én boldog vagyok? - kérdezte végül. - Hiszen
nincsen abban semmi rossz.
- Persze hogy nincs! Ha nem lökdösöd őket táncolás közben, és ha nem zavarod
meg a nyugalmukat az énekeddel.
- Értem már... - mondta elgondolkodva Lustapusta Zörömböröm. - Lehet, hogy a
madarak megijedtek, amikor örömömben kiabálni kezdtem? És az emberek azért
mentek át a túloldalra, mert zavartam őket a táncolásommal? Az
ihajommal-csuhajommal?
- Bizony!
- Na de mi bajuk a kutyáknak? - kiáltott fel Lustapusta kétségbeesve. - Miért
félnek tőlem a kutyák?
Talabér felsóhajtott. - Ugyan már, Zörömböröm! Lehet, hogy nem is félnek tőled
a kutyák. Lehet, hogy egyszerűen csak máshol volt dolguk.
- Értem már! - kiáltott fel vidáman Lustapusta Zörömböröm. - Akkor nem is
félnek tőlem a kutyák! És szeretnek a verebek, meg az emberek is!
- Persze, hogy szeretnek! Csak ne zavard őket, ne kiabálj, meg ne táncolj.
- És ne ihakodjak.
- Igen. És ne is csuhajkodj! - tette hozzá ujját figyelmeztetőn felemelve
Talabér.
Lustapusta Zörömböröm kicsit gondolkodott, majd megkérdezte. - De akkor meg
hogyan örüljek?
- Csöndesen. Úgy, hogy ne zavarj másokat.
- Jó - egyezett bele Lustapusta. Egy kicsit még eltöprengett Talabér tanácsán,
aztán búcsút intett, és mutatóujját a szája elé téve némán, lábujjhegyen
továbblopakodott. - Csak csöndesen - suttogott -, csak semmi kiabálás!
Ahogy haladt előre az utcán, érezte, hogy lassan visszatér lelkébe a régi derű.
- Jól érzem magam! - gondolta, és egyre boldogabbnak érezte magát.
- Hej! - mondta halkan. Egy kicsit töprengett, majd valamivel hangosabban
hozzátette - Haj! - Majd még egy kicsit később - Ihaj!
- Abból csak nem lehet baj, ha teszek néhány apró tánclépést! - morfondírozott.
- Na nem sokat, csak egyet ide, kettőt oda. Nem is tánc ez, csak éppen másképp
lépegetek, mint eddig.
Próbaképpen rögtön tett is néhány apró tánclépést.
- Ez az! - örvendezett Lustapusta Zörömböröm. - Hej, de borzasztó jó nekem!
Tekintetét az égre emelte, és azt suttogta - De jó kedvem van! - Karját
felemelte, és óvatosan, lassan forogni kezdett.
- Jó nekem! Jó nekem! - kántálta egyre gyorsabban és gyorsabban pörgve. - Jó
nekem! - mondta kicsit hangosabban, és érezte, ahogy forrón szétárad ereiben a
vér.
- Emberek! - üvöltött fel hirtelen Lustapusta Zörömböröm. - Bitangul jó kedvem
van! - és csak ordibált, és csak forgott, és csak pörgött az utcán, mint egy
kerge birka.
Talabér a távolból figyelte Lustapustát, és látta, ahogy a verebek felrebbennek
a villanydrótról, a kutyák farkukat behúzva odébb somfordálnak, az emberek
pedig sietve átmennek az utca túloldalára.
- Ejnye Zörömböröm! - csóválta a fejét Talabér. - Neked aztán beszélhet az
ember!
