- Nagy baj van! - suttogta Kardoszjánosz, és arcán a rettenet mindent eltakaró
sötétsége ült. - Torzasztó Kalambár erre tart!
Lustapusta Zörömböröm és Sebeszter elsápadtak. Tekintetük fátyolossá vált a
félelemtől.
- Ki tart erre? - kérdezte Talabér, aki értetlenül szemlélte társai reszketését.
- Torzasztó Kalambár! - mondta Kardoszjánosz, és olyan keserves képet vágott,
mintha legkedvesebb kalapjától fosztották volna meg.
- És ki az a Torzasztó Kalambár? - faggatózott Talabér.
- Te nem tudod, ki az a Torzasztó Kalambár? - kérdezte Lustapusta Zörömböröm és
Sebeszter egyszerre.
- Nem én!
- Ő az, aki mindenféle bajt és borzalmat hoz, amerre csak jár - suttogta
megrendülten Kardoszjánosz.
- A madarak megnémulnak, ha meglátják... - mondta Sebeszter.
- A virágok elhervadnak lépte nyomán... - folytatta Lustapusta Zörömböröm.
- Az emberek haja kihullik...
- Az ablakok betörnek...
- A kutak kiszáradnak...
- A fák kidőlnek...
- A föld megreped...
- A városra sötétség borul...
- Ugyan már! - hitetlenkedett Talabér. - Hát ki ez a Torzasztó Kalambár, aki
egymagában ilyen borzalmakat művel!
- Nem egymaga jön! - kiáltott Sebeszter.
- Magával hozza az egész seregét! - tódította Lustapusta Zörömböröm.
- Egy egész ármádiát!
- Gyalogosokat!
- Lovasokat!
- Kardászokat!
- Nyilászokat!
- Puskászokat!
- Horgászokat!
- Mit fecsegsz itt ostobaságokat! - fortyant fel Kardoszjánosz, és majd
felnyársalta tekintetével Lustapusta Zörömbörömöt. - Horgászokat nem hoz
magával!
- Jó, jó, akkor azt nem hoz - hagyta rá Lustapusta -, de hoz magával ágyúkat!
- Tankokat!
- Repülőket!
- Hadihajókat!
Talabért végleg elhagyta a béketűrés.
- Micsoda zagyvaságokat beszéltek! Még hogy hadihajók! Nincs is itt tenger -
bosszankodott -, még egy vacak patak sincs Mesélneken, hát hogy kerülnének ide
hadihajók?
- Jó, hát akkor nem jönnek hadihajók! - legyintett Kardoszjánosz. - Nem ez a
lényeg!
- Hadihajókat oda visz magával, ahol van tenger - magyarázta Sebeszter.
- Vagy tó... - egészítette ki Lustapusta Zörömböröm.
- Vagy folyó...
- Vagy csatorna...
- Vagy patak...
- Patak nem jó - vitatkozott Sebeszter -, ott nem fér el egy hadihajó!
- Miért ne férne? Egy kis hadihajó!
- Hetet-havat összehordtok! - mérgelődött Talabér. - Nem is hiszem, hogy
létezik ez a Torzasztó Kalambár!
- Micsoda? - háborodott fel Kardoszjánosz. - Nem hiszed?
- Mindenki tudja, hogy létezik! - kiáltott Sebeszter.
- És most idetart... - tette hozzá fájdalmas hangon Lustapusta Zörömöböröm.
Erre elhallgattak. Szinte már hallották is Torzasztó Kalambár súlyos lépteit.
Amint az utcán lépdel. Dung. Aztán dong. Majd megint dung.
- Már jön is... - suttogta Kardoszjánosz rémülten.
Dung. Meg dong. Torzasztó Kalambár csak jön, csak jön. Egyre közeledik.
- Halljátok? - rebegte Sebeszter. Ijedtében olyan kicsire gömbölyödött össze,
mint egy macska. - Itt van!
Dung... dong. ..
Talabér elvesztette türelmét. - Ti megbuggyantatok! Nem jön senki!
Dung... dong...
Kardoszjánosz rettegve nézett Talabérra. - Hát nem hallod? Itt dung-dong!
Valamit tenni kell!
- De mit? - reszketett Lustapusta.
Kétségbeesve néztek egymásra.
- Megvan! Be kell törni a házak ablakát! - kiáltott fel Sebeszter. - Akkor
talán látja, hogy már nincs mit tennie, és elmegy.
Talabér tehetetlenül nézte, ahogy a többiek fejvesztve kirohannak az utcára, és
kövekkel, husángokkal törik-zúzzák a házak ablakait. A félelemtől rettegő lakók
pedig sorra csatlakoznak hozzájuk.
- Ez nem elég! - vélte Kardoszjánosz, mikor végeztek az ablakokkal. - Ki kell
irtani a virágokat is!
Nosza, kitépkedték az összes virágot is. A járdák mentén, az udvarokon, a
parkokban, a tereken.
- Álljatok meg! - kiabált kétségbeesetten Talabér. - Tönkreteszitek a várost!
De meg se hallották amit mond.
- A kutak! - lihegett Lustapusta. - Mi lesz a kutakkal?
- Temessük be a kutakat!
És nekiláttak betemetni a kutakat.
- A fák! Vágjuk ki a fákat!
Kivágták a fákat is. Néhány óra alatt Mesélnek olyan lett, mint egy
elhagyatott, romos kísértetváros.
Talabér elkeseredve, üres tekintettel állt az utca közepén. Az emberek házaikba
menekültek, s remegve várták, hogy Torzasztó Kalambár megérkezzen.
Jött is. Döngött a föld a léptei alatt. Dung - az egyik lába. Dong - a másik
lába. Alig telt el néhány perc, és Talabér már látta is a borzasztó Torzasztó
Kalambárt. Óriási termetével, széles vállaival úgy hatalmasodott Talabér fölé,
hogy szinte eltakarta a napot.
Nicsak, csodálkozott Talabér, Kalambár fejét nem hajkorona, hanem egy zöld
fűcsomó díszíti! És a teste! Virágok borítják a testét! Piros, sárga és fehér
szirmokkal. No és a keze meg a lába! Még ilyet! Mintha faágakból lenne. Élénk
kis leveleket borzol rajtuk a szél.
- Jó napot kívánok! - mondta udvariasan Torzasztó Kalambár.
- Jó napot! - rebegte Talabér, aki alig tért magához az ámulatból. - Te vagy...
te vagy Torzasztó Kalambár?
- Én - bólintott a furcsa óriás mosolyogva. - Mi történt az emberekkel? -
kérdezte, és fejét csóválva körülnézett. Harmatkék szemében meleg fény
csillogott. - Hova lettek? Olyan üres a város.
- El... Elbújtak.
- Elbújtak? Miért bújtak el? Talán félnek valamitől?
- Igen... - nyögte Talabér. - Tőled...
- Tőlem? - Torzasztó Kalambár fején felborzolódtak a fűszálak. - Félnek tőlem
az emberek?
- Tudod, a híred megelőzött - magyarázkodott Talabér.
- Na és? Olyan rossz hírem van? - Torzasztó Kalambár egészen felháborodott. -
Csak azért, mert ilyen nagyra nőttem? Nem bántok én senkit!
- És a sereged?
- Seregem? - mérgelődött Kalambár. - Miféle seregem? Látsz te itt akár csak egy
fia katonát is?
- Nem.
- Vagy lovasokat? Kardászokat? Nyilászokat? Puskászokat?
- Azokat sem - Talabér olyan kényelmetlenül érezte magát, mintha ő tehetne az
egészről.
- Tudod, mindig így járok - mondta Torzasztó Kalambár elkeseredve. Leült az út
közepére, és szomorúan meredt maga elé. - Elkerül mindenki. Elbújnak.
Elrejtőznek. Kitérnek az utamból. Évek óta nem is beszéltem senkivel. -
Torzasztó Kalambár Talabérra nézett. - És te miért nem bújtál el? Te nem félsz
tőlem?
- Nem - mosolyodott el Talabér. - Nem vagy te olyan félelmetes!
- Ugye? - mondta reménykedve Kalambár.
- Talán csak egy kicsit furcsán nézel ki.
- Furcsán? - rökönyödött meg az óriás, és végignézett magán. - Mi furcsát látsz
rajtam?
- Hát... például a hajadat.
- Mi bajod van a hajammal? - csodálkozott Torzasztó Kalambár, és végigsimított
a kobakján. - Szép zöld. Üde. Friss.
- Fűből van - magyarázta Talabér.
- Miért, a tiéd nem abból van? - nézett rá tágra nyílt szemekkel Kalambár. -
Most látom csak... valami barna cérna van a fejeden.
- Haj - szögezte le Talabér. - És elég furcsa a tested is... a sok virággal...
- Szép, ugye? - dicsekedett Torzasztó Kalambár. - Neked bezzeg ilyen sincs!
- Vagy a kezed, meg a lábad...
- Gyönyörű leveles - húzta ki magát büszkén a jámbor óriás. Szemében ismét a
kedves, meleg fény tündökölt. Egy kicsit elgondolkodott, majd tűnődve
megkérdezte. - Lehet, hogy ez a baj? Hogy más vagyok, mint a többi ember? Talán
ezért félnek tőlem?
- Hát... lehet... - bólintott Talabér.
- Értem - sóhajtott Kalambár. - Azt hiszem, vissza kéne mennem Tamarionba, ahol
születtem. Ahol mindenki ilyen, mint én.
- Levelekkel és virágokkal? - csodálkozott Talabér.
- Igen. De tudod, a mi országunk távolról sem ilyen szép, mint a tiétek. Nálunk
ugyanis nincsenek fák. És nincsenek virágok és füvek sem. Nincsenek tavak,
folyók és patakok. Mindez csak bennünk, és a testünkön létezik. Itt viszont
minden olyan gyönyörű! - lelkesedett Torzasztó Kalambár. - A mezők, az erdők, a
városok! Bár ami azt illeti - csillapodott le egy kicsit -, a ti városotok elég
csúnyán fest! Csak nem szélvihar pusztított itt?
- Hát... valami olyasmi - válaszolt zavartan Talabér. Úgy gondolta, jobb ha nem
részletezi, hogy mitől fordult fel így a város.
- Kiszáradtak a kutak - állapította meg Torzasztó Kalambár. - De ezen könnyen
segíthetek! - Lelkesen felpattant, megrázta a fejét, és hirtelen úgy eleredt a
könnye, mint a záporeső. A kutak pedig lassan megteltek vízzel.
- Kidőltek a fák - sajnálkozott Torzasztó Kalambár száraz szemekkel. -
Segítenem kell rajtuk!
Csettintett egyet, s Talabér döbbenten látta, hogy hirtelen eltűnik Torzasztó
Kalambár keze és lába, eltűnik a sok levél.
- Hol vannak a virágok? - kérdezte Torzasztó Kalambár, mintha észre se vette
volna, mi történik vele - Sehol sem látok virágokat!
- Ne! - ocsúdott fel Talabér. - Hagyd a virágokat!
- Legyenek virágok! - kiáltotta fennhangon Torzasztó Kalambár, és eltűnt a
teste az összes piros, sárga és fehér szirmú virággal együtt.
- Mi lett az ablakokkal? - folytatta Kalambár.
- Ne bántsd az ablakokat! - üvöltötte Talabér, és átölelte ami Torzasztó
Kalambárból még megmaradt. - Hagyd őket békén!
- Kellenek az ablakok - mondta Kalambár. - Nélkülük olyan vak a város. Legyenek
hát ablakok! - kiáltott, és eltűnt szeméből a kedves, meleg fény.
Aztán eltűnt Torzasztó Kalambár is. Nem maradt belőle más, csak néhány apró
fűszál az utca közepén.
- Neeem! - ordított Talabér. A földre rogyott, és keserű könnyekkel áztatta azt
az egy megmaradt fűcsomót.
Az emberek csak lassan merészkedtek ki otthonuk biztonságából. Csodálkozva
végigbámultak az utcán. A házakon épen csillogtak-villogtak az ablakok, a
járdákat, tereket gyönyörű, élénk virágok díszítették, s árnyat adó fák állták
útját a szélnek. A betemetett kutakból saját képmásuk ragyogott vissza.
- Mi történt? Mi történt? - érkezett lihegve Zalapács. - Tényleg igaz, hogy itt
járt Torzasztó Kalambár?
- Igen, igaz - suttogta Talabér.
- És? Mi lett vele? Elment?
- Nem - mondta Talabér kiszáradt szemekkel -, nem ment el... Itt maradt velünk.
