Kelemon az asztalnál üldögélt, tollának végét harapdálta, és átszellemülten
nézegette a szoba mennyezetét. Kelemon ugyanis éppen verset fabrikált. Ebből is
látható, hogy e kiváló férfiú nemcsak a pompás szobrok készítéséhez értett
nagyszerűen, de a versírás éppúgy az erőssége volt. Meg a regényírás, meg a
dalkomponálás, meg a festés. Valamint a batikolás, a szőtteskészítés, meg a
kosárfonás. No és a fafaragás. Hogy a fűzöldítés, a kéményformálás és a
sárdagasztás kevéssé ismert művészetét ne is említsük. Kelemon ugyanis azon
sokoldalú mesterek sorába tartozott, akikből oly fájdalmasan kevés szaladgál
manapság.
Most azonban Kelemon sem szaladgált, mivel éppen egy új, nagyszerű költeményen
dolgozott.
A címét már ki is találta: Degenerátor.
- Valami olyan kezdés kell - morfondírozott átszellemülten Kelemon, továbbra is
a plafon sajátos mintázatát fürkészve -, ami rögtön megfogja az olvasót. Lássuk
csak... talán kezdjük így:
Mahart hart ma a mahon,
és a kés vés a résen.
- Ez az! - ragyogott fel Kelemon arca. - Ez aztán a rejtélyes, gondolatok
ködébe vesző, sejtelmes kezdet! Az a kés! Amint a résen vés! Az igen! Nem
beszélve a mahartról! Na gyerünk, csak így tovább!
Ha már Márta márt
a várva várt árva Márta,
Töhötöm! Tahitin
röhögöm örömöm,
s orromon hozom haza Mama,
ha ma takar a kar,
s Tatán tán etán után bután
néz a vészreaktor,
s az apafapofák
réme ime: a Mester,
ki e testtel fest el,
s nem restell
estre Pestre esve
lesni a festékek ékét.
BÉKÉT!
Kelemon elégedetten dőlt hátra. Jó kis vers! Mielőtt azonban tovább áradhatott
volna gondolatainak folyama, valami durván megzavarta elmélyült munkájában.
Ez a valami, három apró koppanás volt a bejárati ajtón.
A nagy költő asztalnál görnyedő hosszú, cingár teste olyan volt, mint egy
megrokkant, kérdőjelszerű fájdalom. Majd egy felkiáltójelszerű fájdalom.
Kelemon ugyanis felállt. Rádöbbent, hogy egyelőre befellegzett a nagyszerű
költemény folytatásának. Némi nehézségek árán kihúzta hosszú, vékony lábait az
asztal alatti szűk résből, nagyot sóhajtva az ajtóhoz vánszorgott, és
kinyitotta.
Az ajtóban egy apró, gömbölyű emberke álldogált. Kissé zavartan pislogott a
fölémagasodó, cingár Kelemonra, megemelte a fején billegő, nevetséges kis
kalapot, és így szólt:
- Sebeszter.
- He? - vakkantott Kelemon.
- Sebeszter - ismételte meg az idegen.
- He? - ismételte meg Kelemon.
A pöttöm, pufók emberke egy pillanatig elgondolkodott. Láthatóan szeretett
volna kissé előrébb haladni a beszélgetés labirintusában, amire azonban Kelemon
társalgási stílusa nem sok lehetőséget kínált.
- A nevem: Sebeszter - próbált világosabban fogalmazni az idegen.
- Vagy úgy! - Kelemon szemében a felismerés szikrái pattogtak. - Hacsak nem!
Ámbátorságosan én is amondó vagyok! - és szélesre tárta az ajtót.
Sebeszter beljebb lépett. Mozdulataiból az az óvatos bizonytalanság áradt, ami
azokra a földi halandókra jellemző, akiknek Kelemonnal kell társalogniuk. Mert
láthattuk ugyan, hogy a nagyszerű művész elméjében milyen fényesen csillognak a
kristálytiszta gondolatok, ám amikor ezeket szavakba öntötte, akkor az bizony
nagy megpróbáltatást jelentett bárki emberfiának.
- Azért jöttem - kezdte bátortalanul Sebeszter -, hogy megismertessem Önt
szerény klubunkkal.
- Nohát ámde, nohát ámde! - mondta kedvesen Kelemon. - Ki ha nem mi beszélünk
erről, ugyebátor?
- Igen - nyelt egyet Sebeszter. - Szóval a mi klubunk...
- Tovább csak, tovább csak - bíztatta barátságosan Kelemon, vendégének zavarát
látva. - Mert a klubok léte hajdanán, a költészet csudáival kalapál az
időbenség! - szavalta fennkölten.
- Igen - mondta bizonytalanul Sebeszter, aki egy kukkot sem értett az egészből.
- Egyszóval a mi klubunk a Magányosok Klubja. Mint városunk elismert és kiváló
művészét, szeretnénk felkérni, hogy legyen szervezetünk díszelnöke! - hadarta
el gyorsan Sebeszter, aki rettegett, hogy Kelemon ismét közbeszól.
- Nocsakság, nocsakság! - ámult el Kelemon. - Még hogy díszelnök! - és
elgondolkodva simogatta ritkásan pelyhedző kecskeszakállát. Majd megrovó,
szúrós szemeit Sebeszterre szegezte. - Dehát bár én nem vagyok magányos az élet
e bástyáján körül!
- Nem tesz semmit - törölte meg izzadó homlokát Sebeszter. - Nem tesz semmit.
Majd az lesz, ha belép a mi kis társaságunkba.
- Az leszek? - döbbent meg Kelemon.
- Az - nyugtatta meg Sebeszter. Lassan kezdett megnyugodni. Végre olyan vizekre
evezhetett, amelyeken otthon érezte magát. - Aki ugyanis társaságunk tagja
lesz, az pitty-putty magányossá válik!
- Pitty-putty?
- Meg sitty-sutty is! - bizonygatta buzgón Sebeszter.
- Miség ez, ha nem a tündés maga! - kiáltotta fennkölten Kelemon.
Ez kissé kibillentette Sebesztert a nehezen megszerzett magabiztosságából.
- Igen - mondta zavartan.
- Aztán miként akként lennék én oly magányos? - kérdezte Kelemon.
Sebesztert ismét elöntötte a lelkesedés.
- Akit klubunk a tagjai közé emel, annak fogadalmat kell tennie, hogy nem
találkozik többé egyetlen más taggal sem. Lassan mindenkit taggá fogadunk a
városban, és így aztán senki nem találkozhat senkivel. Végül pedig minden ember
magányossá válik.
- Sitty-sutty.
- Igen! Meg pitty-putty is!
- És azutánság?
- Azután jönne a dolog második része! - mondta lelkesen csillogó szemekkel
Sebeszter. - Amikor már mindenki a Magányosok Klubjának tagja lesz, akkor
hipp-hopp, feloszlatjuk az egész társaságot!
- Hipp-hopp.
- Meg ripsz-ropsz!
- De miért?
- Ez a lényege az egésznek! - kiáltotta büszkén Sebeszter. - Végre boldoggá
tehetnénk az egész várost! Gondoljon csak bele! A világ tele van keserűséggel.
Az emberek nem szeretik egymást. Nem törődnek egymással. Részvét nélkül
elmennek a földön heverő, magatehetetlen beteg mellett az utcán. Eldobják a
csikkeket. Isznak. Veszekednek. Verik a gyermekeiket. Háborúznak. Nem látják,
hogy az élet elmúlik, ők pedig szeretet nélkül, boldogtalanul töltötték
éveiket. Hogyha viszont belépnek a Magányosok Klubjába, akkor nagyon gyorsan
rádöbbennek, hogy a többiek nélkül milyen sivár az élet! Vágyakozni fognak a
barátaik után. Még az ellenségeik után is! - Sebeszter lelkesen hadonászott
pöttöm karjaival, és átszellemülten nézett Kelemonra. - Ezért aztán amikor
feloszlatjuk a klubot, akkor vágyakozva ölelik majd át embertársaikat, és
szeretni fognak mindenkit, aki csak él! És minden ember boldog, elégedett lesz
majd!
- És nem dobják el a csikkeket - tette hozzá Kelemon.
- Nem!
- És nem mennek el a betegek mellett.
- Nem!
- És nem isznak.
- Nem!
- És nem veszekszenek.
- Nem!
- És nem verik a gyerekeket.
- Nem!
- És nem háborúznak.
- Nem!
Kelemon keserűen elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Ugyan már, kedves
barátom! Komolyan azt hiszi, hogy az emberek belépnek majd ebbe a klubba? Hogy
meg akarnak változni? - Kelemon valami rejtélyes okból egészen érthetően
beszélt. - Dehogyis akarnak! Jól érzik magukat így, ahogyan élnek. Ami nem is
csoda, hiszen az élet egy nagy Degenerátor.
- Mi? - hökkent meg Sebeszter. - Degene... micsoda?
- Degenerátor. Ami degenerálja, ami megváltoztatja az embereket. Ezért aztán az
emberek szeretik utálni egymást.
- Nem igaz! - mondta döbbenten Sebeszter.
- Szeretnek elmenni az utcán a tehetetlen beteg mellett.
- Nem igaz! - emelte fel a hangját Sebeszter.
- Szeretnek veszekedni.
- Nem igaz! - kiáltott Sebeszter.
- Szeretik eldobni a csikkeket.
- Nem igaz! - ordított Sebeszter.
- Szeretnek inni.
- Nem igaz! - üvöltött Sebeszter.
- Szeretnek verekedni.
- Nem igaz! - toporzékolt Sebeszter.
- És szeretnek háborúzni.
- Nem igaz! - pattant fel magából kikelve Sebeszter, és hirtelen akkora pofont
kent le Kelemonnak, hogy csak úgy zörgött. A kis ember felindultan viharzott ki
a lakásból, és mérgesen bevágta maga mögött az ajtót.
- Hát nem megmondtam? - nézett Sebeszter után nagyot sóhajtva Kelemon. Felállt,
s odaballagott asztalához, hogy folytassa a verselést erről az átkozott, mégis
nagyszerű, boldog-boldogtalan világról.
