Talabér nagyot nyújtózkodott ágyában, és álmosan dörgölte meg a szemét.
Kábultan körülnézett, s nem értette, hogy mi zavarhatta meg ilyen korán az
álmát. Egy kis idő múlva azonban rájött. Valami elviselhetetlen zaj hallatszott
az ablaka alól, valami sosem hallott csörgés, zörgés, dübörgés. És pattogás.
Valamint dübögés. No és kattogás. Ami pedig a legelviselhetetlenebb volt, egy
állandó püfögő-dohogó-huhogó-nyikorgó kerregés. És csihogás. Valamint tülkölés.
- Ez borzasztó! - nyilvánította ki véleményét Talabér. Pedig nagyon ritkán
szokott ilyen elmarasztalóan nyilatkozni, mivel igen békés ember volt. Ezt
azonban már ő sem hagyhatta megjegyzés nélkül.
- Ez borzasztó! - szólt ismét, mert úgy érezte, hogy az előző alkalommal talán
nem fogalmazott elég világosan. Talabérra pedig nem lehetett ráfogni hogy
homályosan fejti ki mondandóját. Ezért aztán, hogy még egyértelműbbé tegye
véleményét, hozzátette - ez borzasztó!
Talabér azonban nem ragadt le a dolgok ilyetén elemzésénél, hanem rögvest
cselekvésre szánta el magát. Ha már kiebrudalta az ágyból eme szörnyű zaj, hát
mi sem volt természetesebb, mint hogy ennek a végére jár. Kinézett az ablakon,
s ekkor felfedezte a borzalmak okozóját.
Ez pedig nem volt más, mint egy szerkezet. Pontosabb meghatározással élve, egy
micsoda. Egy izé. Vagyis egy olyan hogyishívják. Szóval egyfajta valamiféleség.
Bár nem volt maradéktalanul megnyugtató a tárgy eme körülírása, Talabért mégis
az elégedettség érzése töltötte el. Pontosan tudta ugyanis, hogy annak az
izének az alkotója nem lehet más, mint kissé szédült tudatú művész szomszédja:
Kelemon.
- Hej-haj! - mondta ki kendőzetlen véleményét tőle szokatlan módon Talabér. -
Ez azért már nem járja! - azzal felvette kabátját, és átballagott a szemközt
lakó szomszédhoz.
Kelemonnal nem igazán tartotta a barátságot Talabér, s ennek a művész kissé
sajátos kifejezésmódja volt az oka. Gondolatainak magasságaiba ugyanis - be
kell férfiasan vallanunk -, egy Talabér-fajta halandó nem igazán tudott
felemelkedni.
- Nicsak szomszéd, nicsak! - fogadta ritkán látott lakótársát Kelemon. -
Micsoda, hogy idejőni magánságos ámbátor?
- Khm... - motyogta zavartan Talabér. - Csak amiatt keresném, hogy az az izé...
ott az ablakban...
- Nohát, csak nemdebátor? - örvendezett Kelemon a megszokott ékesszólással. -
Az én sajátúlag műalkotás! Beketté, hogy ne mondjam!
- Műalkotás? - szűrte le meghökkenten Talabér a szózavarból. Ezzel az
eshetőséggel eddig ugyan nem számolt, de azért ez sem tántorította el. -
Tudniillik zörög - mutatott rá bátor következetességgel.
- Zörgő-börgő-dübörgő! - lelkesedett Kelemon, igazi művészi átéléssel. -
Mondandója is olybá, ha vesszük. Szét-át ugye, de enyémségien! Merthogy a
címessége: Lókaliptusz, ha mit nem mondok.
- No most - folytatta az oroszlánszívű Talabér egy ólomkatona
rendíthetetlenségével -, talán le kéne venni onnan!
- Talán-talán, netalán! - csóválta a fejét Kelemon. - De nem úgy, míg életem
hava el nem olvadásilag! - dörögte hirtelen hangnemet váltva. - Nem hogy ám itt
valaki is leveszi azt! - üvöltötte a megdöbbent Talabér arcába, majd becsapta
az ajtót az orra előtt.
A Lókaliptusz névre hallgató műalkotás pedig gúnyosan
zörgött-börgött-dübörgött tovább.
Talabér ekkor érezte, hogy elveszett minden türelme az emberiség iránt. Pedig
ha igazságosak akarunk lenni, akkor le kell szögeznünk, hogy türelemből volt
neki bőven. Most azonban mind elszállt, mintha elfújta volna a szél.
- Ezt nem hagyom annyiban! - kiáltotta Talabér bőszen Kelemon ajtajának. -
Elmegyek a város első emberéhez is, ha kell!
És dérrel-dúrral, dúlva-fúlva, nagy mérgesen elindult Mesélnek városának
Legfőbb Hivatalába. Persze - ismerjük jól -, mire a Hivatal portájához ért,
nemcsak a türelme, de a dühe is elpárolgott Talabérnak.
- Kit tetszik keresni? - kérdezte a szigorú ábrázatú portáskisasszony, és
megrovón nézett az egyik lábáról másikra álló Talabérra.
- Öööö... hogy is mondjam... - nyögött nagy zavarában Talabér, majd
magyarázólag hozzátette - tudniillik... hogy izé...
- Értem - bólintott a kisasszony. - Szóval ön Halljakendet keresi!
Talabér hálásan bólintott, s öröm töltötte el a szívét. Nagyszerű érzés, hogy a
Hivatal ilyen ragyogó éleslátással megáldott, szakértő portáskisasszonyokat
alkalmaz.
- Úgy van - mondta -, Halljakendet keresem!
- Ki keres, mi keres? Csak nem egy fekete holló? - hangzott a folyosó végéből,
ahonnan egy Halljakend kinézetű egyén vágtatott elő. - Nos, kedves barátom,
miben segíthetek? Mert segíthetek, nemdebár?
- Debár! - mondta lelkesen Talabér, s rögtön a közepébe is vágott. - Az a
helyzet ugyanis, hogy probléma van...
- Na végre! - kiáltott fel lelkesen Halljakend, s elismerően megveregette
Talabér vállát. - Csakhogy végre valaki észrevette! Végre egy élesen látó szem,
egy világosan látó elme. Igen-igen, bizony. Probléma van! Óriási probléma.
Merthogy csöpög, nemdebár?
- Csöpög? - rökönyödött meg Talabér, aki nem egészen erre számított. - Mi
csöpög?
- Hát a csap! Mi csöpögne! A csap, kedves barátom, a csap! Pontosabban az én
csapom, a konyhában! Hiszen éppen azért jött ugye, mert felfedezte e
hiányosságot, s úgy döntött, hogy ne tovább! Ennyi elég volt! Az emberiség nem
élhet tovább csöpögő csapokkal! Javítsuk hát meg a fránya, csöpögő csapokat!
Talabér megmukkanni sem tudott a megrökönyödéstől.
- Nos, kedves barátom, elég a puszta szóból! - váltott gyakorlatiasabb hangra
Halljakend. - Munkára fel! Kis kulipintyóm, hogy ne mondjam vityillóm, a
szomszéd sarkon áll. A Buszsofőr tér 2. alatt. Nem fog eltévedni. Hát minden
jót, minden jót! - veregette meg ismét a kővé vált Talabér vállát. - Biztos
lehet benne, hogy az emberiség nem fogja elfelejteni az ő jótevőjét! Méltó
módon emlékezik majd meg a csöpögés elhárítóinak felejthetetlen alakjairól! -
azzal hátat fordított, és a következő pillanatban már ott sem volt.
Talabér egy kis ideig dermedten bámult a köddé vált Halljakend után, majd
hirtelen elhatározással kifordult a Hivatal fenséges épületéből. Elballagott az
utca sarkára, felnézett a táblára, mely büszkén hirdette: "Buszsofőr tér 2."
- Micsoda város! - csóválta meg a fejét Talabér. Tűnődve elmosolyodott, aztán
szilárd léptekkel hazafelé indult.
Útja egyenesen Kelemonhoz vezetett.
- Megismertem a nagyszerű Halljakend titkos vágyát! - súgta titkolózva a kiváló
művész fülébe, aki erre nagyot nézett, s odaadóan hallgatta végig Talabért...
Másnap reggel furcsa dologra ébredtek a Buszsofőr tér lakói. Sorra jelentek meg
a csodálkozó, értetlen fejek az ablakokban, közöttük hamarosan előtűnt
Halljakend kobakja is. Hitetlenkedő ábrázatuk a tér közepén ágaskodó borzalmas
valamicsoda felé irányult, ami megállás nélkül zörgött-börgött-dübörgött. És
tülkölt, csihogott, nyikorgott. Valamint sistergett. No, és hogy meg ne
feledkezzünk róla: kerregett is.
Az izé tetejéről egy tábla csüngött:
LÓKALIPTUSZ
Készítette és felállította Mesélnek legfőbb hivatalnoka,
Halljakend tiszteletességére:
Kelemon
Eközben Talabér békésen és elégedetten szunyókált puha ágyában. Tudta jól, hogy
holmi csöpögő csapok monoton kopogása nem fogja többé megzavarni a Legfőbb
Hivatal kiváló főemberének álmát.
