"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső  



"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak.

Boldizsár Ildikó  

Öné lett rajz Könyvek Mesék Abszurdok Feldolgozások Ezt írták Galéria
Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


Kardoszjánosz és az öröklét



Talabér elhatározta, hogy meglátogatja legjobb barátját, Kardoszjánoszt. Hiszen olyan régen találkoztak már! Igaz - gondolta kissé keserűen -, erre Kardoszjánosz is rájöhetett volna! Lehet, hogy még mindig szégyenkezik Torzasztó Kalambár miatt, és ezért marad oly sokáig távol? Mert nem mer a szemembe nézni? Mindenesetre éppen ideje, hogy véget vessünk ennek a távollétnek. Ennek az egymástalanságnak. A másik hiányának. Mert bizony hiányzik ez a hóhányó! - állapította meg nagyot sóhajtva, és elindult Kardoszjánoszhoz.
Barátja a háza előtt üldögélt a küszöbön, magába roskadva, szomorúan.
- Hát téged meg mi lelt? - kérdezte Talabér. - Miért búslakodsz?
Kardoszjánosz ráemelte nyúzott tekintetét, és elhomályosult szemmel azt mondta - Az élet, barátom, az élet! Az a bajom!
- Miért, mi van az élettel? Az élet szép - állította Talabér. - Süt a nap, a város
tele van barátokkal, a fákon meg csicseregnek a micsergek. Suttog a szél, mindenféle szépet. Például hogy süt a nap, a város tele van barátokkal, a fákon meg csicseregnek a micsergek.
Kardoszjánosz azonban nem hatódott meg Talabér lelkes szózatától.
- De meddig? - kérdezte csendesen. - Meddig?
- Mi az hogy meddig? - nézett rá értetlenül Talabér. - Amíg világ a világ!
Kardoszjánosz megcsóválta a fejét. - Nem úgy van az. Minden csak egy darabig tart. Mint az élet. Így aztán csak addig csicseregnek azok a micsergek, amíg élünk. Illetve lehet, hogy utána is csicseregnek - javította ki magát gyorsan -, de akkor már nem nekünk.
Talabér már értette a dolgot. - Szóval ez a bajod! Hogy egyszer csak vége az életnek! De hát hol van az még, barátom! Hiszen fiatal vagy! Annyi micserg-csicsergést hallhatsz még, hogy meg is unod!
Kardoszjánosz azonban tovább búslakodott.
- Mit ér így az egész! - mondta szomorúan. - Hogyha tudod, hogy egyszer csak vége lesz mindennek! - Kicsit elgondolkodott, aztán felfénylő szemmel Talabérra nézett. - Hanem ha megtalálnám...
- Megtalálnád? Mit?
- Az Élet Vizét! - csillogott Kardoszjánosz tekintete. - Ami halhatatlanná tesz! Amitől örökké élsz, hogyha megfürdesz benne!
- Ugyan már, barátom! - legyintett Talabér. - Csak nem hiszel ilyen badarságokban? Még hogy Élet Vize! Mese az egész!
- Szó sincs róla! - szólt közbe valaki.
Ez a valaki Sebeszter volt, aki épp akkor érkezett Kardoszjánosz házához, elcsípve a beszélgetés utolsó szavait. - Az Élet Vize igenis létezik! - kiáltotta, s pufók arca úgy fénylett és piroslott a gyönyörűségtől, mint mindig, ha valamely kedvenc témájáról esett szó. Ez a téma pedig, úgy tűnt, éppen ilyen.
- Ne beszélj már, Sebeszter! - háborgott Talabér. - Honnan veszed ezt a badarságot!
- Ez nem badarság! Számtalan bizonyíték van arra, hogy az Élet Vize igenis létezik!
- Csak egyet mondj!
- Itt van például Esenkütyü Haspotyó! - bökött a levegőbe diadalmasan Sebeszter. - Mindenki hallott már róla, nem?
Talabér csúfondárosan felnevetett. - Ugyan már! Még hogy Esenkütyü Haspotyó! Legenda az egész! Mese! Smafu! Hazugság! Mutass nekem egy embert - csak egyetlen egyet! -, aki találkozott már ezzel az Esenkütyü Haspotyóval!
- Itt vagyok például én! - vágta rá győzedelmesen Sebeszter.
- Te? - döbbent meg Kardoszjánosz. - Te találkoztál Esenkütyü Haspotyóval?
- Debezonyám!
- Hazudsz! - sziszegte Talabér, akit lassan elhagyott a béketűrés. - Nem is találkoztál ezzel az Esenkütyüvel!
- De igenis találkoztam! - ordított fel Sebeszter. - Hogy jössz te ahhoz, hogy hazugnak nevezz! Vedd tudomásul, hogy igenis találkoztam Esenkütyü Haspotyóval!
- És ha találkoztál? - vicsorgott Talabér. - Akkor mi van? Mi bizonyítja, hogy Esenkütyü tényleg megfürdött az Élet Vizében? Hogy valóban halhatatlan?
- Hogy még mindig él! - érvelt Sebeszter. - Hogyan élhetne még mindig, ha nem lenne halhatatlan?
- Édes istenem! - nézett az égre Talabér. - Micsoda badarság ez már megint! Hiszen te is élsz! Meg Kardoszjánosz is, meg én is. Pedig egyikünk sem halhatatlan!
- Persze ha neked semmi sem igaz, akkor veled hiába is vitatkozik az ember! - legyintett Sebeszter. - Talán még azt is kétségbe vonod, hogy Kardoszjánosz létezik!
- Dehogy vonom.
- Akkor pedig azt is beláthatod, hogy az Élet Vize is létezik!
- Miért kéne belátnom?
- Mert létezik! - ujjongott Kardoszjánosz. - És én meg fogom keresni!
- Te? - nézett rá Talabér. - Még ha el is tekintünk attól a zagyvaságtól, hogy van Élet Vize, és tegyük fel - de csak tegyük fel! -, hogy az Élet Vize tényleg létezik valahol, akkor is hogyan fogod megtalálni? Hiszen azt keresi az egész emberiség, évszázadok óta! És mégsem találta meg senki sem!
- Esenkütyü Haspotyó megtalálta!
- Jó - legyintett türelmetlenül Talabér, lenyelve ellenérveit -, mondjuk, hogy ő megtalálta. De te! Te hogyan fogod megtalálni?
- Elmegy Barackos Fánihoz - szólt Sebeszter magabiztosan. - A legpöttyösebb tündérhez. Ő ugyanis pontosan tudja, hol található meg az Élet Vizének forrása.
- Barackos Fáni? - nézett Sebeszterre Kardoszjánosz áhítattal. - És őt hol találom?
- A hegyen, Mesélnek szomszédságában. Tudod, ahol a tillák népe él, akik alkut kötöttek a szörnyűséges Goblonnal, a villámok és más borzalmak urával.
Talabér gúnyosan elgyintett.
- Még hogy a hegyen! Mégis hol? Számtalanszor jártam már a tilláknál, Dszinkuje Bardzónál és a többi apró királynál, de Barackos Fániról még csak nem is hallottam!
- Pedig igenis ott él - erősködött Sebeszter -, a hegy túloldalán! Csak nem kell felmenni a hegytetőre a tillák népéig! A Nagy Fehér Sziklánál el kell fordulni a hegy túlsó oldala felé, és akkor megtalálhatod Barackos Fánit.
- Akkor jó! - kiáltotta Kardoszjánosz. - Elmegyek, és megkeresem!
- Menj! - legyintett bosszúsan Talabér. - Ha neked ez hiányzik a boldogsághoz, hát eredj! De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Az Élet Vize igenis csak egy hazugság!
Kardoszjánosznak azonban hiába beszélt. Már másnap útnak indult, hogy megkeresse Barackos Fánit és az öröklétet adó Élet Vizét.
A legpöttyösebb tündért pontosan ott találta meg, ahol Sebeszter mondta: a Mesélnek mellett emelkedő hegy túlsó oldalán.
Barackos Fáni egy kacsalábon forgó plüssmackóban lakott. A mackó hasán egy tábla függött:

Barackos Fáni
okleveles tündér

Félfogadás: minden kiskedden, dobszerdán és szerelemcsütörtökön.

Az ajtó előtt egy marcona tekintetű rendőr heverészett, teste eltorlaszolta az ajtót. Fejét a kezére támasztotta, úgy pislogott fel a jövevényre.
- Jó napot kívánok! - köszöntötte Kardoszjánosz. - Barackos Fánit keresem.
- Az lehet - mondta a rendőr, és peckesen kihúzta magát. - De én vagyok itt a fekvő rendőr, és ember fiát be nem engedek.
- De hiszen ma kiskedd van!
- Kiskedd? Dehogy van kiskedd! Ma csak egy sima, egyszerű kedd van. Nem pedig kiskedd!
- De igenis kiskedd van! - erősködött Kardoszjánosz. - Ma van ugyanis a hónap első keddje!
- Na és?
- Most a legkisebb a kedd! Mától kezdve folyamatosan nő, míg a hónap végére már egészen nagy nem lesz - magyarázta kétségbeesetten Kardoszjánosz. - Tehát ma kiskedd van!
- Igen? - csodálkozott a fekvő rendőr. - Ilyen egyszerű? Hát jó, ha azt mondod, hogy kiskedd van, akkor menj! - intett nagylelkűen. - Ma úgyis jó kedvem van.
Kardoszjánosz fellélegezve átlépett a fekvő rendőrön, s benyitott a kacsalábon forgó plüssmackó ajtaján.
Barackos Fáni egy százlábú biciklin üldögélt, és apró szemével kíváncsian fürkészte a látogatót.
Hanem hogy milyen érdekes szerzet volt ez a Barackos Fáni! A kobakja egy hamvas barack, szeme, szája és pöttöm orra pedig egy-egy barackmag! És mennyi pötty volt ezen a tündéren! Igaz, minden pötty éppolyan színű volt, mint a bőre, így aztán nem is lehetett észre venni, hogy pöttyös, de azért mindenki tudta, hogy ő a legpöttyösebb tündér a világon.
- Látom, túljártál a fekvő rendőr eszén! - mosolygott Barackos Fáni, és vidáman kerekezni kezdett a szoba közepén Kardoszjánosz körül. Igazából nem is kerekezett, hanem mondjuk inkább úgy: lábazott, hiszen a biciklinek nem kerekei, hanem lábai voltak. - Mi járatban vagy errefelé?
- Azért jöttem, hogy segíts megtalálni az Élet Vizét.
- Az Élet Vizét? - torpant meg Barackos Fáni.
- Igen.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Biztos!
A legpöttyösebb tündér megcsóválta a fejét. - Én nem szólhatok bele, ha akarod, segítek. Ám ahhoz el kell hoznod nekem a hétmérföldes számítógépet!
- Hétmérföldes számítógépet? - hökkent meg Kardoszjánosz. - Azt meg hol találom?
- A hetedhét határnál őrzi egy szegény ember.
- És hogyan juthatok el a hetedhét határhoz?
Barackos Fáni lepattant a bicikliről, és Kardoszjánosz elé tolta.
- Ezzel. A bicikli tudja az utat.
Így hát Kardoszjánosz felült a százlábú biciklire, ami szinte meg sem várta, hogy elhelyezkedjen rajta, azon nyomban megindult, mint egy türelmetlen kiscsikó. Olyan gyorsan szedte apró lábait, hogy Kardoszjánosz alig látott valamit az elsuhanó tájból. Még tán egy perc sem telt el, s már meg is érkeztek a hetedhét határra.
A szegény ember pedig ott búslakodott az árokparton. Olyan szegény volt ez az ember, hogy nem volt neki még egy fűnyírója sem.
- Hej, haj! - sóhajtozott a szegény ember, mint akinek még egy fűnyírója sincs.
- Adjon az Isten jó napot! - köszöntötte illedelmesen Kardoszjánosz. - Miért keseregsz ily igen nagyon, bátyám uram?
- Miért, miért! - búslakodott tovább a szegény ember, és csak úgy dőlt belőle a szomorúság. Odaömlött egyenesen a lába elé. - Hát mit tegyek, ha egyszer még egy fűnyíróm sincsen!
- Ó, te szegény! - sajnálkozott Kardoszjánosz. - De hol van a fű, amit nyírni szeretnél?
- Hol van, hol van! - nézett rá borús tekintettel a szegény ember. - Hát ez az! Hogy még egy szál füvem sincs! Akkor meg hogyan fogom lenyírni a fűnyírómmal?
- Ó, ez igen egyszerű! - vigasztalta Kardoszjánosz. - Mivel se füved, se fűnyíród, nem is kell füvet nyírnod!
- Nem?.
- Nem hát!
- Hiszen akkor minden rendben van! - derült fel a szegény ember képe. - Milyen jó, hogy szegény vagyok! Nem kell füvet nyírnom a fűnyírómmal, ami nincsen!
- Így van!
A szegény ember nagyon boldog lett. - És te mi járatban vagy erre, öcsém?
- Én a hétmérföldes számítógépért jöttem.
- Szívesen odaadnám neked - ingatta a fejét a szegény ember -, de sajnos nem tehetem.
- Miért nem?
- Mert elvitte a cica.
- Az baj - kesergett Kardoszjánosz. Szemét bánatosan az égre szegezte. Most vette csak észre, hogy milyen randa felhők kunkorodnak mindenfelé. - Most mit tegyek? Nekem mindenképpen meg kell szereznem azt a számítógépet!
- Akkor a legjobban teszed, ha a cica után eredsz! Ott lakik a dombtetőn, a Cicadellán. Csak az a baj, hogy az a hetedhét határon is túl van!
- De hiszen itt van a hetedhét határ! - értetlenkedett Kardoszjánosz. - Nem lehet az a Cicadella olyan messze!
A szegény ember meg csak ingatta tovább a fejét. - Nem is mondtam, hogy messze van. Csak azt, hogy a határon nem könnyű átjutni. Azt ugyanis a hétfejű határőr vigyázza!
- Nem számít, nekem akkor is meg kell keresnem azt a cicát! - erősködött Kardoszjánosz, és nekivágott a határnak. Ám alig lépett kettőt, már útját is állta a hétfejű határőr. Válla fölött alig fért el a sok nyak és fej, olyan volt, mint egy emberből készült legyező.
- Hová, hová, ifjú barátom? - kérdezte mind a hét szájával.
- A Cicadellára - válaszolta Kardoszjánosz kicsit zavartan, mert nem tudta, hogy a határőr melyik szemébe nézzen a tizennégy közül.
- Aztán útleveled van-e?
- Nincs - feszengett Kardoszjánosz. - Útlevél nélkül nem lehet átmenni a határon?
- Dehogynem! - legyintett a határőr. - Csak nem most.
- Hanem mikor?
- Majd ha lesz útleveled! - dörrent rá a hétfejű. - Csak nem képzeled, hogy összevissza császkálhatsz itt megfelelő okmányok nélkül?
- Pedig nekem meg kell találnom a cicát! - erősködött Kardoszjánosz.
- A cicát keresed? - pödörte meg mind a hét bajszát a határőr. - Épp az előbb járt itt. Nagyon rendes jószág, nekem adta a számítógépét.
Kardoszjánosz felujjongott. - Micsoda? Nálad van a számítógép?
- Nálam bizony!
- Add nekem! Odaadom érte cserébe ezt a százlábú biciklit.
A hétfejű határőr fitymálva nézegette a biciklit. - Aztán mit kezdjek vele? Még ha hét lába volna, nem mondom, de így!
- De hát miért volna jobb hét lábbal?
- Mert hét fejem van, ahhoz pedig hét láb dukál.
Kardoszjánosz vállat vont - Ha neked az kell, hétlábút csinálok belőle egy pillanat alatt! - azzal gyorsan leszerelt kilencvenhárom lábat a bicikliről. - Parancsolj!
A hétfejű határőr gyanakodva nézegette a kerékpárt. Mustrálta előlről, vizslatta hátulról.
- Ingatag - jelentette ki végül. - Billeg!
Kardoszjánosz mérgesen mordult fel. - Persze, hogy billeg, ha egyszer csak hét lába van! Mit vársz egy hétlábú biciklitől! Bezzeg, ha száz lába lenne! Mint ahogy volt!
A hétfejű határőr elgondolkodott.
- Nem! - döntötte el végül. - Nem kell száz láb. Elég lesz tizennégy. Akkor minden fejemhez két láb tartozik majd, s a bicikli is stabilabb lesz.
Kardoszjánosz visszaszerelt hét lábat a kerékpárra.
- Tessék. Így jó lesz?
- Igen - nézegette új szerzeményét elégedetten a hétfejű határőr. - Így jó lesz. Tessék, itt a számítógép. A tiéd - és Kardoszjánosz kezébe nyomott egy kis dobozkát.
- Nagyszerű! - örvendezett Kardoszjánosz. - Akkor már szaladok is vissza Barackos Fánihoz! Azaz... - torpant meg rögtön -, csak szaladnék... mert nincs biciklim, ami tudja a visszautat!
- Hát ez bizony már a te bajod - vonta meg a vállát a hétfejű határőr. - Bár annyit mondhatok, hogy a Cicadelláról csak egy ugrás Barackos Fáni kacsalábon forgó plüssmackója. Onnan ugyanis közvetlen járat van arrafelé.
- Miféle járat, vonat?
- Vonat? - nevetett rá a határőr már a biciklin ülve. - Dehogyis vonat. Éppen, hogy nem vonat, hanem huzat!
- Huzat? Az meg miféle jármű?
- Ugyanolyan, mint a vonat, csak éppen nem vonat, hanem huzat. De hiába is magyarázom. Menj, és nézd meg a saját szemeddel!
- Jó - állt rá Kardoszjánosz, és már lendült is a lába a Cicadella felé.
- Állj csak meg, barátocskám! - tette elé a kezét a hétfejű határőr. - Aztán útleveled van-e? Mert okmányok nélkül nem császkálhatsz ám itt összevissza!
Kardoszjánosz megmérgesedett.
- Hát persze, hogy van útlevelem! - kiáltotta. - Miért ne lenne?
- Akkor mutasd!
- Nem mutatom!
- Miért nem?
- Mert nincs nálam! De attól még van!
- Akkor nincs semmi baj - nyugodott meg a hétfejű. - Azt nem mondtam, hogy nálad is kell lennie. A lényeg, hogy van.
- Márpedig van!
- Akkor eredj! - legyintett a határőr, és biciklijére ülve elégedett képpel tovarobogott.
A Cicadella egy nagy kerek domb tetején magasodott. A domb lábánál egy gyönyörű folyó kanyargott, ami folyton változtatta a színét. Az egyik pillanatban kék volt, a következőben már zöld. Aztán egyszer csak szürkévé vált, majd egy pillanat múlva megint az ég kékjét tükrözte vissza. Kardoszjánosz szeme szinte káprázott a színek pompájától. De ugyanilyen csudálatos volt maga a Cicadella is. Hosszú, keskeny, bástyák sorával csipkézett fala úgy kanyargott végig a domb tetején, mint egy szalag. De nem ám akármilyen szalag! Mert ha a folyó színe kék lett, akkor a Cicadella fala zöld. Amikor a folyó kizöldült - mintha csak irigykedve utánozni akarná a dombtetőn tekergő falakat -, akkor a Cicadella válaszul azon nyomban szürkévé vált. És így kergetőztek, futkároztak a színek a folyó és a falak között szüntelenül, játékosan hajszolva egymást.
Két bástya között egy hivalkodó, sárgaréz kapu szikrázott a napsütésben. Tövében egy kandúr álldogált, és érdeklődve figyelte, ahogy Kardoszjánosz lihegve kaptat felfelé. Fejét egy óriási süveg födte, nyakán egy kibomlott sál libegett, ami egyre csak a Cicadella udvara felé hullámzott a szélben, mintha Kardoszjánoszt hívogatná.
- Jó napot kívánok! - fújtatott Kardoszjánosz, mikor végre felért.
- Jó napot - köszöntötte a cica barátságosan. - Dzsalabád vagyok, a teremőr. Mi járatban erre?
- Hát éppen ez az - lihegte Kardoszjánosz. - A járat! A... izé... a huzatra szeretnék felülni.
- Semmi akadálya - bólintott Dzsalabád. - Csak meg kell venned a jegyet.
- És... mennyibe kerül a jegy?
- Hat gyertyazsinórba.
- Mi... mibe? - rökönyödött meg Kardoszjánosz. - Gyertyazsinórba? Az meg micsoda?
- Vagy három tepsikilincsbe. Esetleg ötven légyfenőbe - vonta meg a vállát a cica. - De elfogadok harminc selyemharmonikát is, ha éppen csak az van nálad.
- De hát én sosem hallottam ezekről a dolgokról! - nézett rá kétségbeesetten Kardoszjánosz. - Nem vehetnék jegyet pénzért?
- Pénzért? - fortyant fel Dzsalabád. - Hát minek nézel te engem? Kofának? Aki pénzért árulja amije van?
- Nem dehogy! - fújt visszavonulót gyorsan Kardoszjánosz. - A világért sem akartalak megbántani. De nem tudom, hogy akkor meg mit adhatnék neked!
A cica elgondolkodott.
- Hát... adhatnál például huszonöt falterelőt. Vagy hat mackósütőt.
- De hát minek neked ez a sok fura dolog! Mit kezdesz velük?
- Gyűjtöm őket. Mindent gyűjtök, ami szokatlan. Ami nem hétköznapi. Mint például a zsírseprű. Vagy a kézilábas. Meg az utcaborda...
Kardoszjánosznak ekkor hirtelen felragyogott az arca.
- Tudom már, mit adhatnék neked a jegyért!
- Na, mit?
- Nyolcvanhat biciklilábat!
- Biciklilábat? - csillant fel Dzsalabád szeme. - Neked van biciklilábad? Méghozzá mindjárt nyolcvanhat? Nahát, ilyet! Biciklilábat még nem is láttam!
- Bizony! - büszkélkedett Kardoszjánosz, és előhalászta zsákjából a százlábú bicikli leszerelt lábait. - Parancsolj!
A cica boldogan nézegette az új csodákat.
- Persze van nekem más szépségem is, de azt te úgyis ismered. A hétmérföldes számítógép! - mondta Kardoszjánosz büszkén, és elővette a hétfejű határőrtől kapott dobozkát.
- Ez az ócskaság? - nézett rá csodálkozva Dzsalabád. - Ez nem a hétmérföldes számítógép! Ez az én régi gépem, amit a hétfejű határőrnek adtam.
- Micsoda? - hűlt el Kardoszjánosz. - Ez nem a hétmérföldes számítógép?
- Nem hát. Hiszen ezt a vacakot éppen azért adtam oda a hétfejűnek, mert már nem volt rá szükségem. Minek is kellett volna, ha egyszer az enyém lett az igazi hétmérföldes számítógép! A szegény ember ugyanis nekem adta.
- Ó! - roskadt össze csalódottan Kardoszjánosz. Most mi lesz? Se százlábú bicikli, se számítógép! Hogy menjen így haza?
- Ideje, hogy induljunk! - mondta Dzsalabád. - Kifizetted a huzatjegy árát, felülhetsz a járatra!
- Ööö... nem olyan sürgős - nyögte Kardoszjánosz. - Talán megmutathatnád előbb azt a csudás számítógépedet!
- Szívesen! - ragyogott fel Dzsalabád szeme. Nagyon örült, hogy végre valakinek eldicsekedhet a gyűjteményével. - De mutatok neked valami mást is! - izgatottan behúzta Kardoszjánoszt a kapun, és egy hatalmas terembe vonszolta. A terem falait széles polcok keretezték, amelyek csak úgy roskadoztak a mindenféle furcsa holmiktól.
- Nézd meg például ezt! - kiáltotta lelkesen Dzsalabád, és az egyik polcról leemelt valamit. - Haspók!
- Ez? - csodálkozott Kardoszjánosz. - Ugyanolyan póknak látszik mint akármelyik más! Mi ebben a különös?
- Majd mindjárt meglátod! - Dzsalabád egy kis üveget nyomott Kardoszjánosz kezébe. - Légyszóró. Csak öntsd elé ezeket a szárított legyeket! Nagyon szereti!
Kardoszjánosz óvatosan a földre potyogtatta a különös falatokat. A pók nyomban rávetette magát a legyekre, és buzgón falatozni kezdett. Ahogy végzett az első léggyel, fehér hasa egy pillanat alatt a kétszeresére dagadt. Aztán ahogy a pók mind többet és többet evett, úgy lett egyre nagyobb és terebélyesebb. De a lába, meg a feje eközben nem nőtt ám egy centit sem! Éppen ellenkezőleg: fokozatosan beleolvadtak a pók testébe. Mire a szárított legyek elfogytak, el is tűntek teljesen. Nem maradt a földön más, csak egy nagy, gömbölyű, elégedetten remegő fehér has.
- Fantasztikus, ugye? - lelkendezett Dzsalabád.
- I... igen.
- Vagy nézd meg ezt! - A cica fürgén odébb szaladt, és az egyik polcról leemelt egy marék zöldséget. - Frissvasút!
- Ez a kupac saláta?
- Ez bizony! - Dzsalabád arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. - Most ugyan még nem látsz semmit, de majd ha megöntözöd! Tessék! - és Kardoszjánosz kezébe nyomott egy kopott, apró gumilabdát. - Locsold csak meg! Ez ugyanis egy öntözőlabda. Ha megnyomod, víz jön belőle.
Kardoszjánosz szófogadóan a markába szorította a labdát, és érezte, ahogy a nedvesség végigcsurog a kezén, le egyenesen a frissvasútra. A víz hatására az elfonnyadt káposzta- karalábé- és salátalevelek megduzzadtak, és kanyarogni, csavarodni kezdtek a földön összevissza, mint egy összebogozott testű, éledező kígyó. Néhány másodperc múlva Kardoszjánosz döbbenten látta, hogy a kusza zöldségekből egy apró mozdony állt össze. Répából volt a kéménye, retekszeletekből a kerekei, s különböző levelek alkották a vonat testét.
- Huhúúú! - rikácsolt fel a kis mozdony, és fehér vízgőzt eregetve, vidám pöfögéssel megindult Kardoszjánosz lába között.
- Na, hogy tetszik? - ujjongott Dzsalabád.
- Nagyszerű! És meddig gurulgat ilyen serényen? Amíg öntözöm?
- Dehogyis! Nem szabad túlöntözni, mert akkor elfonnyad! Érzékeny jószágok ám ezek mind! De gyere, mutatok neked még valamit!
Kardoszjánosznak tiltakozni sem volt ideje, Dzsalabád már a tenyerébe is varázsolt egy különös, gyöngyház nyelű bicskát. - Ez a rímfaragókés - mondta.
- És hogy kell használni?
- Nagyon egyszerű: mondj egy verssort.
- Milyen verssort?
- Akármilyet. Csak mondj egy mondatot, és a bicska majd felel rá.
- No, jó, lássuk! - állt rá Kardoszjánosz. - Ec, pec, kimehecc.
- Holnapután bejöhecc - válaszolt a rímfaragókés.
- No nézd csak, működik! - vakarta meg az állát hitetlenkedve Kardoszjánosz. - Még ilyet!
- Légy ijedt - vágta rá a kés azonnal.
Kardoszjánosz elnevette magát. - Na várj csak, te csudarímes bicskakés, majd adok én neked!...Ööö... Dakszli nyávog mégse macska...
- Kutyának egy kicsit csacska.
- Na jó... Akkor lássunk valami nehezebbet... Mondjuk... Mirgit morgondargasz terge ergererge?
- Nergem vargagyorgok érgén zergererge - incselkedett a kés.
Kardoszjánosz egyre jobban bedühödött. Elszántan folytatta: - Pakli számisz ardusz mánosz...
- Nem győzhet le Kardoszjánosz.
Dzsalabád a hasát fogta a nevetéstől. - Ne is próbálj kifogni rajta, úgyse tudsz!
- Azt hiszem, tényleg nincs esélyem - legyintett Kardoszjánosz, és a cica kezébe nyomta a rímfaragókést. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Mondd... ha szépen kérlek, megmutatod nekem a hétmérföldes számítógépet is?
- Persze! - kapott észbe Dzsalabád is. - Hiszen téged igazából az érdekel. Na, gyere, megmutatom - Gyorsan odébbszaladt, és az egyik magas polcról elővarázsolt egy szürke kis dobozt. - Próbáld ki, ha akarod! Mert ez nem akármilyen számítógép ám! Ez a legmegbízhatóbb masina az egész világon! Itt kell bekapcsolni!
Kardoszjánosz érdeklődve vizsgálgatta a gépezetet, aztán lassan, óvatosan megnyomta a doboz oldalán terpeszkedő gombot.
Nem történt semmi.
- Mi az? - ijedezett Kardoszjánosz. - Elrontottam?
- Dehogy - nyugtatta meg a cica. - Nem rontottad el, csak bekapcsoltad!
- Már be is van kapcsolva? - hüledezett Kardoszjánosz .
- Bizony!
- De hát nem csinál semmit! Honnan lehet tudni, hogy be van kapcsolva?
- Mert láttam, hogy bekapcsoltad! - magyarázta Dzsalabád.
- És mi van, ha nem látod? Akkor nem is működik?
- Dehogynem! - mosolygott Dzsalabád. - Elég, ha te tudod, hogy bekapcsoltad! Nem kellek hozzá még én is!
- Óriási - mondta Kardoszjánosz. Egy kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte. - És mit tud még? Most, hogy már bekapcsoltam!
- Nem fogod elhinni! - titokzatoskodott Dzsalabád.
- Dehogynem! Csak bökd ki végre!
- Most meg ki lehet kapcsolni! - kiáltotta diadalmasan Dzsalabád.
- Igen? - nézett rá zavartan Kardoszjánosz. - Ki lehet kapcsolni? Érdekes. És... ezt is megpróbálhatom?
- Persze!
Kardoszjánosz újra megnyomta a gombot. - Most kikapcsoltam - szögezte le.
- Úgy van! - ujjongott Dzsalabád. - Látod, milyen nagyszerűen működik? És még áram se kell hozzá!
- Fantasztikus.
- Gondold csak el! - hadonászott lelkesen Dzsalabád. - Vége a meghibásodások korszakának! Mert ez a gép sosem romlik el, bármennyit használod is! Nem kell folyton alkatrészt cserélni, pénzt költeni rá!
- Nahát.
- És ami a legfontosabb! - emelte fel az ujját Dzsalabád -, hogy ez a gép nem egy személytelen vacak, mint a többi!
- Nem?
- Nem! Mert ez a gép nem nélkülözheti az embert! Az ember nélkül ugyanis nem működik!
- A többi sem működik az ember nélkül - ellenkezett félénken Kardoszjánosz. - Hiszen azokat is be kell kapcsolnia valakinek!
- Persze! - legyintett fitymálóan Dzsalabád. - Utána meg azt csinál a gép, amit akar. Azt hiszed, hogy te irányítod, közben meg az ujja köré csavar. Bepötyögsz valamit a gépbe? Átformálja! Adatokat bízol rá? Összevissza menti! Azt sem tudod, hol keresd! Csak akkor férhetsz hozzájuk, ha ő is úgy akarja! Végül a gép uralkodni fog feletted, s te lassan, észrevétlenül a számítógép leláncolt rabjává válsz!
- Értem.
- De ennek most vége! - heveskedett Dzsalabád.
- Nagyszerű - mondta Kardoszjánosz, de nem sok lelkesedés volt a hangjában. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan szerezhetné meg a cicától a hétmérföldes számítógépet. Végül nem tudott jobbat kitalálni, megkérdezte - Mondd... nem adnád nekem ezt a te számítógépedet?
- Megtetszett mi? - mosolygott büszkén Dzsalabád. - Azt meghiszem!
- Hát, mi tagadás... És tudod, úgyis elég sok biciklilábat adtam neked! Szerintem a jegyért elég lett volna kevesebb is!
- Ne alkudozz! - emelte fel az ujját figyelmeztetően Dzsalabád. - Pénztártól való távozás után már nem ildomos. És... egyébként sem tehetem... nem adhatom neked a gépet.
- De miért nem?
- Mert már Barackos Fáninak ígértem.
- De hát ez csodálatos! - rikkantott Kardoszjánosz. - Hiszen éppen neki akarom elvinni!
Dzsalabád egy pillanatig elgondolkodott, majd beleegyezően bólintott. - Akkor vidd el.
- Köszönöm! - Kardoszjánosz boldogan ölelte magához az áhított számítógépet. - Most már készen állok az indulásra. Jöhet a huzat!
- Ahhoz még szükség lesz némi előkészületre - morogta Dzsalabád, aki még nem barátkozott meg a gondolattal, hogy meg kell válnia szeretett masinájától. Csüggedt léptekkel odabotorkált a hosszú terem túlsó oldalához, és nekifeszült a falnak. Kardoszjánosz hitetlenkedve nézte, ahogy az apró cica erőfeszítésére a fal megmozdul, és lassan távolodni kezd. A padló és az oldalfalak pedig - mintha gumiból lennének -, csak nyúltak, nyúltak, míg a terem akkora nem lett, hogy Kardoszjánosz már alig látta a szemközti oldalát. Dzsalabád megállt egy pillanatra, és megvizsgálta a padlót, amit sűrű vonalak szabdaltak keresztbe.
- Vigyázni kell! - fújt egy nagyot. - Mert ha túl messzire tolom a falat, akkor túlrepülsz a plüssmackón. De úgy látom, hogy éppen jó! Most már csak be kell tájolni.
- Hogyan?
- El kell forgatni a megfelelő irányba. Ugyanis ha így ülsz fel a huzatra, akkor nem Barackos Fáninál kötsz ki, hanem a csujogató kerti héják táborában. Azt pedig nem ajánlanám! Na, gyerünk, ülj be az indítószékbe!
- Az hol van?
- Ott ni! - mutatott Dzsalabád a szoba közepére, ahol egy kopott trónszék magasodott.
- Hát ez meg hogyan került ide? - csodálkozott Kardoszjánosz. - Esküdni mernék, hogy az előbb még nem volt itt semmi!
- Nem is - mosolygott Dzsalabád. - De hát ez egy ilyen csodálatos terem! Ez a legvarázsosabb szerzeményem az összes közül! A huzatjárat. Gyerünk, ülj bele az indítószékbe!
Kardoszjánosz nem tétovázott tovább, a semmiből ott termett trónushoz lépett, és kényelmesen befészkelte magát puha, bársonyos ölébe. - Kész vagyok - jelentette ki.
- Akkor tájoljunk! Az Össze-Vissza Erdőbe készülsz, tehát beállítjuk az összevissza irányt! - Dzsalabád egy jó nagyot taszított a széken, majd megrángatta Kardoszjánoszt. - Úgy! Készen vagyunk, indulhatsz! Jó utat! - kiáltotta, és megrántott egy kart. Abban a pillanatban Kardoszjánosz előtt megnyílott a falban egy hatalmas kétszárnyú ablak, és aztán csak azt vette észre, hogy eltűnik alóla a szék.
- Hé! - kiáltott Kardoszjánosz. - Hova lett az indítószékem? - Kétségbeesve nézett hátra, tekintetével a cicát keresve, de az nem volt sehol. Csak a terem túlsó falát látta egy másik óriási ablakkal, amin hatalmas robajlással sűrű, fehér levegőtömeg zúdult be. A következő pillanatban már ott is volt a terem közepén, s magával sodorta a megdermedt Kardoszjánoszt, egyenesen ki az előtte nyíló ablakon, a folyó fölé.
- Hééé! - üvöltött rémülten Kardoszjánosz, aki alatt elsuhant Cicadella, a folyó és még felocsúdni sem volt ideje, már ott is magasodott előtte Barackos Fáni kacsalábon forgó plüssmackója. A huzat hirtelen megtorpant, s erős karjai lassan, puhán elengedték Kardoszjánoszt, aki egyenesen a fekvő rendőr lábai előtt landolt.
- Jó napot! - pislogott rá a rendőr. - Hát maga meg honnan jött, az égből?
- Úgy bizony! Úgyhogy jól teszi, ha beenged, mert Barackos Fáni már vár!
A rendőr megvonta a vállát. - Menjen csak, kit érdekel! Most úgysem vagyok szolgálatban.
- Akkor meg miért fekszik az ajtó előtt? Miért nem megy haza?
- Miért, miért! Ki vigyázna Barackos Fánira, ha elmennék? Talán maga? - fortyogott a fekvő rendőr. - Ezek a mai fiatalok! Semmi kötelességtudat nincs bennük!
- De hát akkor meg miért enge... - Kardoszjánosz gyorsan elharapta a szavakat. Rájött, hogy jobb, ha nem kérdez semmit, ha be akar jutni a legpöttyösebb tündérhez. Így aztán fogta magát és belépett a kacsalábon forgó plüssmackó ajtaján.
- No, meghoztad a hétmérföldes számítógépet? - fogadta izgatottan Barackos Fáni.
- Igen. Parancsolj!
A legpöttyösebb tündér óvatosan elvette Kardoszjánosztól a kis dobozkát, és az íróasztalra tette.
- Vigyázni kell nagyon - suttogta -, nehogy valami baj érje! Mert akkor vége szegény tündérkének!
- Milyen tündérkének? - nézett rá értetlenül Kardoszjánosz.
- Annak aki benne lakik!
- A hétmérföldes számítógépben lakik egy tündér?
- Nem tündér, hanem tündérke.
- Akkor tündérke. Egyáltalán mi az a tündéreke? Olyan, mint a tündér, csak kisebb?
- Dehogy! - legyintett Barackos Fáni. - A tündérke az valami más. Nem tündér, hanem tündérke. Érted már?
- Nem. Mitől tündérke? Nincs varázsereje?
Barackos Fáni bosszúsan vonta össze a szemöldökét. - Ostobaságokat beszélsz! A tündérkéknek semmi köze hozzánk, tündérekhez! Arról kapták a nevüket, hogy a hajnali dér vagy harmat nedvességéből táplálkoznak, és eltűnnek, ha nem isznak meg minden reggel egy cseppet.
- Eltűnnek? - hüledezett Kardoszjánosz. - Hát... én nem vagyok biztos benne, hogy Dzsalabád valamikor is megitatta szegényt! Akkor lehet, hogy nincs is meg a mi kis tündérkénk?
- Ugyan már! - bosszankodott tovább a legpöttyösebb tündér. - Hogy mondhatsz ilyen badarságot! Még hogy nem itatta meg! Ha nem tudnád, Dzsalabád a legnagyobb tudósa a különc dolgoknak! Az ilyen sosem látott, senki által nem ismert csodáknak, mint amilyenek a tündérkék! Még hogy elfelejtette megitatni! Édes jó istenem, ha ezt hallaná! Meg is pukkadna mérgében!
- És a szegény ember?
- Mi van vele?
- Vajon ő is megitatta? Minden hajnalban?
- Azt nem tudom - vonta meg a vállát Barackos Fáni -, de az nem is érdekes.
- Miért nem?
- Mert Dzsalabád úgyis megjavította.
- Mit?
- Hát a hétmérföldes számítógépet.
Kardoszjánosz még mindig értette a dolgot. - Mi az hogy megjavította? Hiszen attól a számítógép nem romlik el, hogy a tündérke nem kapja meg a mindennapi harmatot!
- Dehogynem! - csattant fel Barackos Fáni. - Mi a fene romlana el!
- Hát a tündérke!
- Mi az, hogy egy tündérke elromlik! - kiabált Barackos Fáni. - Hogy lehet ilyen ostobaságot mondani! A tündérke eltűnik. A számítógép meg elromlik. Ezért kell megjavítani!
- És ha Dzsalabád megjavította, akkor a tündérke is újra látható?
- Hát persze! Hiszen ez a lényege a hétmérföldes számítógépnek! Ha nincs benne a tündérke, akkor a számítógép semmire sem használható! Vagyis rossz.
- És nem lehet bekapcsolni - tette hozzá Kardoszjánosz.
- Úgy van - hagyta rá Barackos Fáni, majd elgondolkodva Kardoszjánoszra nézett. - Talán te bekapcsoltad?
- I... igen - nyögte Kardoszjánosz, aki nem tudta, hogy vajon nem követett-e el ezzel valami hibát. - A cicával.
- És működött? - kérdezte szúrós szemekkel a tündér.
- Igen... azt hiszem...
- Mi az, hogy azt hiszed? Működött, vagy sem?
- Hát... nem is tudom... A tündérkét nem láttam...
Barackos Fáni bosszúsan legyintett. - Azt nem is láthattad. Csak varázsigére jön elő.
- Akkor lehet, hogy működött. Dzsalabád azt mondta, hogy bekapcsoltam.
- Úgy! És ki is kapcsoltad? - dörrent rá ismét Barackos Fáni.
- Persze... kikapcsoltam... Dzsalabád is ott volt - nyögte Kardoszjánosz, aki már végképp nem értette, hogy mi is a lényege ennek a varázsos számítógépnek.
- Akkor jó - nyugodott meg a tündér. - Ugyanis nem szabad bekapcsolva szállítani! Még megsérül a tündérke.
Kardoszjánosz remegő tagokkal ácsorgott Barackos Fáni mellett, és nézte, ahogy a legpöttyösebb tündér a gép fölé hajol, és óvatos, simogató mozdulatokkal cirógatni kezdi.
- Most maradj csöndben! - szólt Barackos Fáni. - A varázsigéhez teljes nyugalom kell!
Ismét a gép fölé hajolt és suttogni kezdett:

Hardver, szoftver, plagenpléj,
kis tündérkém, nehogy félj!
Vindóz, cédé, alaplap,
Sajnálom, hogy zavarlak!

Ekkor kipattant a doboz teteje, és egy aprócska, légies tünemény mászott ki belőle. Alig volt nagyobb, mint egy gyufaszál. Hosszú, aranyhaja a bokájáig ért, s áttetsző, csillagokkal díszített, zöld ruhácska takarta testét.
- Szervusz, Barackos Fáni! - köszönt álmosan. - Miben segíthetek? Mert gondolom nem azért hívtál, hogy a dérpezsgőmet elfogyasszam! Vagy hajnali harmatkoktéllal vársz? Hiszen nincs is reggel.
- Szervusz Eszter! - pihegte látható örömmel Barackos Fáni. - De jó, hogy újra látlak!
- És ez az ifjú itt kicsoda? - fordult a tündérke szemét dörgölve Kardoszjánosz felé. - Még sose láttam!
- Kar... Kardoszjánosz vagyok - rebegte a megszólított.
- Úgy? Az én nevem Wincs Eszter - billentette meg ruhája szélét a tündérke. - Talán neked van szükséged segítségre?
- Hát... igen...
- És mit szeretnél?
- Meg akarja keresni az Élet Vizét - szólt közbe Barackos Fáni.
A tündérke elborzadt. - Az Élet Vizét? Biztos, hogy ezt akarod? - fordult a Kardoszjánosz felé. - Én lebeszélnélek róla!
- Hagyd csak! - intette Barackos Fáni. - Ezt mindenki maga döntse el! Ha ő ezt szeretné...
- Az örök életet! - kiáltott közbe hevesen Kardoszjánosz. - Mint Esenkütyü Haspotyó!
Wincs Eszter lemondóan megvonta a vállát. - Ha ezt akarod, hát legyen! Megmutatom az utat. Csak aztán ne szidj, ha egyszer mégis meggondolod magad, és visszacsinálnád az egészet! Mert akkor már nem lehet!
- Dehogy bánom! - lelkendezett Kardoszjánosz. - Meglátod, sosem foglak szidni, mindig áldani fogom a neved!
A zöldruhás kis tündérke leszakított egy pöttöm csillagot a ruhájáról. - Ez majd elvezet az Élet Vizének forrásához. De csak éjszaka mehetsz, mert nappal elvész a csillag fénye a világosságban. Ha odaértél, a csillagocskám visszatér hozzám. Te pedig élj boldogul! Örökké...
Kardoszjánosz nem győzött hálálkodni, és búcsúzkodni. Mikor leszállt az éj, a tündérkétől kapott pöttöm csillag felröppent a kezéből, és vezette őt mezőkön és falvakon keresztül, tavakon és tengereken keresztül, a világon keresztül. Mindig csak éjszaka vándoroltak. Kardoszjánosz hamar megszokta, hogy nappal aludjék. Kalapját a feje alá téve eldugott helyeken húzta meg magát, ahol senki és semmi nem zavarta álmában. Ami persze mindig az Élet Vizéről szólt.
Így vándorolt három hosszú hónapon keresztül, végtelen elszántsággal és kitartással, míg végül a kis csillag egy elhagyott hegy legmagasabb ormára, annak is legeldugottabb zugába vezette.
- Megérkeztünk - mondta a csillag, pedig a három hónap alatt még egy szót sem szólt. Kardoszjánosz nem is gondolta, hogy tud beszélni. - Az Élet Vize ott fakad, abban a sziklában. De csak akkor van varázsereje, amikor felkel a bérc fölött a nap. Akkor kell megfürödnöd benne. Isten veled, kedves Kardoszjánosz, járj szerencsével! Visszamegyek a társaimhoz! - aztán a csillag felizzott, és egy pillanat alatt eltűnt.
Másnap hajnalhasadás előtt Kardoszjánosz már ott téblábolt a forrásnál. Alig várta, hogy felkeljen a nap. Aztán amikor a bérc fölött megpillantotta az első sugarakat, boldogan locsolta magára a forrás friss, fehér cseppjeit.
- Örökéletű lettem! Örökéletű lettem! - kiabálta boldogan.
- Úgy van! - szólalt meg egy hang. - Isten hozott közöttünk, ifjú barátom!
A forrás előtt egy hatalmas termetű katonaember álldogált a kardjára támaszkodva. Messze világító, kopasz feje mögötte egy kisebb hadsereg várakozott, lándzsások, dárdások, szigonyosok, harsonások.
- Üdvözöllek az örökéletűek földjén! - hajolt meg előtte a katona. - Tarbezár vagyok, a tábor parancsnoka.
- Tábor? Milyen tábor?
- A halhatatlanok tábora. Gyere, majd mindjárt magad is meglátod. - A katona átkarolta Kardoszjánoszt, és gyengéden egy kis ösvény felé tuszkolta. Közben egyre magyarázott. - Tudod, kedves ifjú barátom az öröklét nagyon kényes dolog. Az első száz év különösen borzasztó megrázkódtatásokkal jár, hiszen végig kell nézned, ahogy meghalnak körülötted mindazok, akikkel együtt születtél, akikkel együtt játszottál, akikkel együtt nőttél fel. Elmúlik a világból minden barátod, minden szerelmed, elmennek a gyermekeid. Végül magadra maradsz. Sok halhatatlannak ez olyan fájdalmas sebeket okoz, hogy belebetegszik, és megnyomorodott lélekkel tölti az egész öröklétet. Pedig innen nincs visszaút! Ezért aztán ezerötszáz évvel ezelőtt a Halhatatlanok Tanácsa úgy határozott, hogy egy felkészítő tábort létesítünk, ahol minden kezdő halhatatlant átsegítünk ezen a rettenetes időszakon. Ide igyekszünk most.
Az ösvény végén Kardoszjánosz elé tárult a tábor. Egy gyönyörű, napsütötte völgy ölén apró, piros tetejű házikók bújtak meg, zöld ligetek, kék tavacskák és színes kertek üde foltjai között. A völgy bejárata előtt egy hatalmas székely kapu állt, rajta vidám felirat hirdette:

GÓLYATÁBOR
Üdvözlünk minden újonnan jöttet!
Ne csüggedjetek, csak az első száz év nehéz!

Kardoszjánosz meghökkenve látta, hogy a kapu mindkét oldalától szögesdróttal koronázott vastag falak indulnak a hegyoldalra, körbekerítve a tábort.
- Ne aggódj! - mondta Tarbezár, mikor észrevette Kardoszjánosz döbbent pillantását. - Ez csak a kíváncsiskodók ellen véd.
Kardoszjánosz azonban nem nyugodott meg. Lábát a földbe cövekelte, és a parancsnokra nézett.
- És mi van, ha én nem akarok itt élni?
- Ne bomolj, ifjú barátom! - csóválta a fejét Tarbezár. - Velünk kell jönnöd.
- De én inkább hazamennék! A barátaimhoz.
- Szó sem lehet róla! - vonta össze a szemöldökét bosszankodva Tarbezár. - Megmondtam, hogy velünk kell jönnöd! Az első száz évben nem hagyhatod el a tábort!
- Micsoda? - hördült fel Kardoszjánosz. - Az első száz évben?
- Igen. Meg kell szabadulnod a múltadtól. - De én nem akarok megszabadulni a múltamtól! Én akarom a múltamat! A barátaimat! Talabért, Lustapusta Zörömbörömöt, Sebesztert! Még Kelemont és Halljakendet is akarom!
Tarbezár szomorúan megrázta a fejét. - Pedig sosem láthatod már őket. Itt kell maradnod az első száz évben ha akarod, ha nem! Különben is, mi az a száz év egy egész örökléthez képest!... No, gyerünk! Vigyétek! - intett a katonáknak, akik megragadták, és vonszolni kezdték Kardoszjánoszt a tábor kapuja felé.
- Neee! - kiabált Kardoszjánosz kétségbeesetten. - Hagyjatok! Nem akarom! Nem akarom!
Arra ébredt, hogy valaki a vállánál fogva rázza.
- Mit nem akarsz, barátom? Kardoszjánosz kábán meredt a fölötte hatalmasodó alakra. Talabér állt előtte, s békés, nyugodt tekintetéből sugárzott a derű.
- Hiányoztál - jelentette ki, és leült Kardoszjánosz mellé a küszöbre. - Gondoltam meglátogatlak. Remélem azért nem baj, hogy felébresztettelek?
- Nem, dehogy! Nagyon örülök, hogy felébresztettél! - tért magához Kardoszjánosz, és hevesen átölelte Talabért. - Milyen jó, hogy itt vagy! És milyen jó, hogy nem vagyok halhatatlan!
Talabér aggódva nézett barátjára. - Halhatatlan? Azt hiszem, te megkergültél! Hát hogyan lehetnél halhatatlan?
- Például úgy, hogy megfürdöm az Élet Vizében.
Talabér az égnek emelte kezét. - Az Élet Vizében! Drága jó barátom, hát hiszel ezekben a badarságokban?
Kardoszjánosz elmosolyodott. - Dehogy hiszek! Nem is hittem sohasem.
- Pedig létezik! - szólt közbe Sebeszter, aki éppen akkor érkezett. - Esenkütyü Haspotyó is megmondhatja!
- Ki az az Esenkütyü Haspotyó! - méltatlankodott Talabér.
Kardoszjánosz felnevetett. - Ugyan, hagyjátok! Mit érdekel engem az Élet Vize és az öröklét! Nekem csak ti vagytok fontosak, a barátaim. Meg Lustapusta Zörömböröm meg Sebeszter. A város. Az én városom!
- A mi városunk! - emelte fel az ujját Talabér.
- Az ám! - tódította Sebeszter. - De micsoda város!