Talabér elhatározta, hogy meglátogatja legjobb barátját, Kardoszjánoszt. Hiszen
olyan régen találkoztak már! Igaz - gondolta kissé keserűen -, erre
Kardoszjánosz is rájöhetett volna! Lehet, hogy még mindig szégyenkezik
Torzasztó Kalambár miatt, és ezért marad oly sokáig távol? Mert nem mer a
szemembe nézni? Mindenesetre éppen ideje, hogy véget vessünk ennek a
távollétnek. Ennek az egymástalanságnak. A másik hiányának. Mert bizony
hiányzik ez a hóhányó! - állapította meg nagyot sóhajtva, és elindult
Kardoszjánoszhoz.
Barátja a háza előtt üldögélt a küszöbön, magába roskadva, szomorúan.
- Hát téged meg mi lelt? - kérdezte Talabér. - Miért búslakodsz?
Kardoszjánosz ráemelte nyúzott tekintetét, és elhomályosult szemmel azt mondta
- Az élet, barátom, az élet! Az a bajom!
- Miért, mi van az élettel? Az élet szép - állította Talabér. - Süt a nap, a
város
tele van barátokkal, a fákon meg csicseregnek a micsergek. Suttog a szél,
mindenféle szépet. Például hogy süt a nap, a város tele van barátokkal, a fákon
meg csicseregnek a micsergek.
Kardoszjánosz azonban nem hatódott meg Talabér lelkes szózatától.
- De meddig? - kérdezte csendesen. - Meddig?
- Mi az hogy meddig? - nézett rá értetlenül Talabér. - Amíg világ a világ!
Kardoszjánosz megcsóválta a fejét. - Nem úgy van az. Minden csak egy darabig
tart. Mint az élet. Így aztán csak addig csicseregnek azok a micsergek, amíg
élünk. Illetve lehet, hogy utána is csicseregnek - javította ki magát gyorsan
-, de akkor már nem nekünk.
Talabér már értette a dolgot. - Szóval ez a bajod! Hogy egyszer csak vége az
életnek! De hát hol van az még, barátom! Hiszen fiatal vagy! Annyi
micserg-csicsergést hallhatsz még, hogy meg is unod!
Kardoszjánosz azonban tovább búslakodott.
- Mit ér így az egész! - mondta szomorúan. - Hogyha tudod, hogy egyszer csak
vége lesz mindennek! - Kicsit elgondolkodott, aztán felfénylő szemmel Talabérra
nézett. - Hanem ha megtalálnám...
- Megtalálnád? Mit?
- Az Élet Vizét! - csillogott Kardoszjánosz tekintete. - Ami halhatatlanná
tesz! Amitől örökké élsz, hogyha megfürdesz benne!
- Ugyan már, barátom! - legyintett Talabér. - Csak nem hiszel ilyen
badarságokban? Még hogy Élet Vize! Mese az egész!
- Szó sincs róla! - szólt közbe valaki.
Ez a valaki Sebeszter volt, aki épp akkor érkezett Kardoszjánosz házához,
elcsípve a beszélgetés utolsó szavait. - Az Élet Vize igenis létezik! -
kiáltotta, s pufók arca úgy fénylett és piroslott a gyönyörűségtől, mint
mindig, ha valamely kedvenc témájáról esett szó. Ez a téma pedig, úgy tűnt,
éppen ilyen.
- Ne beszélj már, Sebeszter! - háborgott Talabér. - Honnan veszed ezt a
badarságot!
- Ez nem badarság! Számtalan bizonyíték van arra, hogy az Élet Vize igenis
létezik!
- Csak egyet mondj!
- Itt van például Esenkütyü Haspotyó! - bökött a levegőbe diadalmasan
Sebeszter. - Mindenki hallott már róla, nem?
Talabér csúfondárosan felnevetett. - Ugyan már! Még hogy Esenkütyü Haspotyó!
Legenda az egész! Mese! Smafu! Hazugság! Mutass nekem egy embert - csak
egyetlen egyet! -, aki találkozott már ezzel az Esenkütyü Haspotyóval!
- Itt vagyok például én! - vágta rá győzedelmesen Sebeszter.
- Te? - döbbent meg Kardoszjánosz. - Te találkoztál Esenkütyü Haspotyóval?
- Debezonyám!
- Hazudsz! - sziszegte Talabér, akit lassan elhagyott a béketűrés. - Nem is
találkoztál ezzel az Esenkütyüvel!
- De igenis találkoztam! - ordított fel Sebeszter. - Hogy jössz te ahhoz, hogy
hazugnak nevezz! Vedd tudomásul, hogy igenis találkoztam Esenkütyü Haspotyóval!
- És ha találkoztál? - vicsorgott Talabér. - Akkor mi van? Mi bizonyítja, hogy
Esenkütyü tényleg megfürdött az Élet Vizében? Hogy valóban halhatatlan?
- Hogy még mindig él! - érvelt Sebeszter. - Hogyan élhetne még mindig, ha nem
lenne halhatatlan?
- Édes istenem! - nézett az égre Talabér. - Micsoda badarság ez már megint!
Hiszen te is élsz! Meg Kardoszjánosz is, meg én is. Pedig egyikünk sem
halhatatlan!
- Persze ha neked semmi sem igaz, akkor veled hiába is vitatkozik az ember! -
legyintett Sebeszter. - Talán még azt is kétségbe vonod, hogy Kardoszjánosz
létezik!
- Dehogy vonom.
- Akkor pedig azt is beláthatod, hogy az Élet Vize is létezik!
- Miért kéne belátnom?
- Mert létezik! - ujjongott Kardoszjánosz. - És én meg fogom keresni!
- Te? - nézett rá Talabér. - Még ha el is tekintünk attól a zagyvaságtól, hogy
van Élet Vize, és tegyük fel - de csak tegyük fel! -, hogy az Élet Vize tényleg
létezik valahol, akkor is hogyan fogod megtalálni? Hiszen azt keresi az egész
emberiség, évszázadok óta! És mégsem találta meg senki sem!
- Esenkütyü Haspotyó megtalálta!
- Jó - legyintett türelmetlenül Talabér, lenyelve ellenérveit -, mondjuk, hogy
ő megtalálta. De te! Te hogyan fogod megtalálni?
- Elmegy Barackos Fánihoz - szólt Sebeszter magabiztosan. - A legpöttyösebb
tündérhez. Ő ugyanis pontosan tudja, hol található meg az Élet Vizének forrása.
- Barackos Fáni? - nézett Sebeszterre Kardoszjánosz áhítattal. - És őt hol
találom?
- A hegyen, Mesélnek szomszédságában. Tudod, ahol a tillák népe él, akik alkut
kötöttek a szörnyűséges Goblonnal, a villámok és más borzalmak urával.
Talabér gúnyosan elgyintett.
- Még hogy a hegyen! Mégis hol? Számtalanszor jártam már a tilláknál, Dszinkuje
Bardzónál és a többi apró királynál, de Barackos Fániról még csak nem is
hallottam!
- Pedig igenis ott él - erősködött Sebeszter -, a hegy túloldalán! Csak nem
kell felmenni a hegytetőre a tillák népéig! A Nagy Fehér Sziklánál el kell
fordulni a hegy túlsó oldala felé, és akkor megtalálhatod Barackos Fánit.
- Akkor jó! - kiáltotta Kardoszjánosz. - Elmegyek, és megkeresem!
- Menj! - legyintett bosszúsan Talabér. - Ha neked ez hiányzik a boldogsághoz,
hát eredj! De ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Az Élet Vize igenis csak
egy hazugság!
Kardoszjánosznak azonban hiába beszélt. Már másnap útnak indult, hogy
megkeresse Barackos Fánit és az öröklétet adó Élet Vizét.
A legpöttyösebb tündért pontosan ott találta meg, ahol Sebeszter mondta: a
Mesélnek mellett emelkedő hegy túlsó oldalán.
Barackos Fáni egy kacsalábon forgó plüssmackóban lakott. A mackó hasán egy
tábla függött:
Barackos Fáni
okleveles tündér
Félfogadás: minden kiskedden, dobszerdán és szerelemcsütörtökön.
Az ajtó előtt egy marcona tekintetű rendőr heverészett, teste eltorlaszolta az
ajtót. Fejét a kezére támasztotta, úgy pislogott fel a jövevényre.
- Jó napot kívánok! - köszöntötte Kardoszjánosz. - Barackos Fánit keresem.
- Az lehet - mondta a rendőr, és peckesen kihúzta magát. - De én vagyok itt a
fekvő rendőr, és ember fiát be nem engedek.
- De hiszen ma kiskedd van!
- Kiskedd? Dehogy van kiskedd! Ma csak egy sima, egyszerű kedd van. Nem pedig
kiskedd!
- De igenis kiskedd van! - erősködött Kardoszjánosz. - Ma van ugyanis a hónap
első keddje!
- Na és?
- Most a legkisebb a kedd! Mától kezdve folyamatosan nő, míg a hónap végére már
egészen nagy nem lesz - magyarázta kétségbeesetten Kardoszjánosz. - Tehát ma
kiskedd van!
- Igen? - csodálkozott a fekvő rendőr. - Ilyen egyszerű? Hát jó, ha azt mondod,
hogy kiskedd van, akkor menj! - intett nagylelkűen. - Ma úgyis jó kedvem van.
Kardoszjánosz fellélegezve átlépett a fekvő rendőrön, s benyitott a kacsalábon
forgó plüssmackó ajtaján.
Barackos Fáni egy százlábú biciklin üldögélt, és apró szemével kíváncsian
fürkészte a látogatót.
Hanem hogy milyen érdekes szerzet volt ez a Barackos Fáni! A kobakja egy hamvas
barack, szeme, szája és pöttöm orra pedig egy-egy barackmag! És mennyi pötty
volt ezen a tündéren! Igaz, minden pötty éppolyan színű volt, mint a bőre, így
aztán nem is lehetett észre venni, hogy pöttyös, de azért mindenki tudta, hogy
ő a legpöttyösebb tündér a világon.
- Látom, túljártál a fekvő rendőr eszén! - mosolygott Barackos Fáni, és vidáman
kerekezni kezdett a szoba közepén Kardoszjánosz körül. Igazából nem is
kerekezett, hanem mondjuk inkább úgy: lábazott, hiszen a biciklinek nem
kerekei, hanem lábai voltak. - Mi járatban vagy errefelé?
- Azért jöttem, hogy segíts megtalálni az Élet Vizét.
- Az Élet Vizét? - torpant meg Barackos Fáni.
- Igen.
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Biztos!
A legpöttyösebb tündér megcsóválta a fejét. - Én nem szólhatok bele, ha akarod,
segítek. Ám ahhoz el kell hoznod nekem a hétmérföldes számítógépet!
- Hétmérföldes számítógépet? - hökkent meg Kardoszjánosz. - Azt meg hol találom?
- A hetedhét határnál őrzi egy szegény ember.
- És hogyan juthatok el a hetedhét határhoz?
Barackos Fáni lepattant a bicikliről, és Kardoszjánosz elé tolta.
- Ezzel. A bicikli tudja az utat.
Így hát Kardoszjánosz felült a százlábú biciklire, ami szinte meg sem várta,
hogy elhelyezkedjen rajta, azon nyomban megindult, mint egy türelmetlen
kiscsikó. Olyan gyorsan szedte apró lábait, hogy Kardoszjánosz alig látott
valamit az elsuhanó tájból. Még tán egy perc sem telt el, s már meg is érkeztek
a hetedhét határra.
A szegény ember pedig ott búslakodott az árokparton. Olyan szegény volt ez az
ember, hogy nem volt neki még egy fűnyírója sem.
- Hej, haj! - sóhajtozott a szegény ember, mint akinek még egy fűnyírója sincs.
- Adjon az Isten jó napot! - köszöntötte illedelmesen Kardoszjánosz. - Miért
keseregsz ily igen nagyon, bátyám uram?
- Miért, miért! - búslakodott tovább a szegény ember, és csak úgy dőlt belőle a
szomorúság. Odaömlött egyenesen a lába elé. - Hát mit tegyek, ha egyszer még
egy fűnyíróm sincsen!
- Ó, te szegény! - sajnálkozott Kardoszjánosz. - De hol van a fű, amit nyírni
szeretnél?
- Hol van, hol van! - nézett rá borús tekintettel a szegény ember. - Hát ez az!
Hogy még egy szál füvem sincs! Akkor meg hogyan fogom lenyírni a fűnyírómmal?
- Ó, ez igen egyszerű! - vigasztalta Kardoszjánosz. - Mivel se füved, se
fűnyíród, nem is kell füvet nyírnod!
- Nem?.
- Nem hát!
- Hiszen akkor minden rendben van! - derült fel a szegény ember képe. - Milyen
jó, hogy szegény vagyok! Nem kell füvet nyírnom a fűnyírómmal, ami nincsen!
- Így van!
A szegény ember nagyon boldog lett. - És te mi járatban vagy erre, öcsém?
- Én a hétmérföldes számítógépért jöttem.
- Szívesen odaadnám neked - ingatta a fejét a szegény ember -, de sajnos nem
tehetem.
- Miért nem?
- Mert elvitte a cica.
- Az baj - kesergett Kardoszjánosz. Szemét bánatosan az égre szegezte. Most
vette csak észre, hogy milyen randa felhők kunkorodnak mindenfelé. - Most mit
tegyek? Nekem mindenképpen meg kell szereznem azt a számítógépet!
- Akkor a legjobban teszed, ha a cica után eredsz! Ott lakik a dombtetőn, a
Cicadellán. Csak az a baj, hogy az a hetedhét határon is túl van!
- De hiszen itt van a hetedhét határ! - értetlenkedett Kardoszjánosz. - Nem
lehet az a Cicadella olyan messze!
A szegény ember meg csak ingatta tovább a fejét. - Nem is mondtam, hogy messze
van. Csak azt, hogy a határon nem könnyű átjutni. Azt ugyanis a hétfejű határőr
vigyázza!
- Nem számít, nekem akkor is meg kell keresnem azt a cicát! - erősködött
Kardoszjánosz, és nekivágott a határnak. Ám alig lépett kettőt, már útját is
állta a hétfejű határőr. Válla fölött alig fért el a sok nyak és fej, olyan
volt, mint egy emberből készült legyező.
- Hová, hová, ifjú barátom? - kérdezte mind a hét szájával.
- A Cicadellára - válaszolta Kardoszjánosz kicsit zavartan, mert nem tudta,
hogy a határőr melyik szemébe nézzen a tizennégy közül.
- Aztán útleveled van-e?
- Nincs - feszengett Kardoszjánosz. - Útlevél nélkül nem lehet átmenni a
határon?
- Dehogynem! - legyintett a határőr. - Csak nem most.
- Hanem mikor?
- Majd ha lesz útleveled! - dörrent rá a hétfejű. - Csak nem képzeled, hogy
összevissza császkálhatsz itt megfelelő okmányok nélkül?
- Pedig nekem meg kell találnom a cicát! - erősködött Kardoszjánosz.
- A cicát keresed? - pödörte meg mind a hét bajszát a határőr. - Épp az előbb
járt itt. Nagyon rendes jószág, nekem adta a számítógépét.
Kardoszjánosz felujjongott. - Micsoda? Nálad van a számítógép?
- Nálam bizony!
- Add nekem! Odaadom érte cserébe ezt a százlábú biciklit.
A hétfejű határőr fitymálva nézegette a biciklit. - Aztán mit kezdjek vele? Még
ha hét lába volna, nem mondom, de így!
- De hát miért volna jobb hét lábbal?
- Mert hét fejem van, ahhoz pedig hét láb dukál.
Kardoszjánosz vállat vont - Ha neked az kell, hétlábút csinálok belőle egy
pillanat alatt! - azzal gyorsan leszerelt kilencvenhárom lábat a bicikliről. -
Parancsolj!
A hétfejű határőr gyanakodva nézegette a kerékpárt. Mustrálta előlről,
vizslatta hátulról.
- Ingatag - jelentette ki végül. - Billeg!
Kardoszjánosz mérgesen mordult fel. - Persze, hogy billeg, ha egyszer csak hét
lába van! Mit vársz egy hétlábú biciklitől! Bezzeg, ha száz lába lenne! Mint
ahogy volt!
A hétfejű határőr elgondolkodott.
- Nem! - döntötte el végül. - Nem kell száz láb. Elég lesz tizennégy. Akkor
minden fejemhez két láb tartozik majd, s a bicikli is stabilabb lesz.
Kardoszjánosz visszaszerelt hét lábat a kerékpárra.
- Tessék. Így jó lesz?
- Igen - nézegette új szerzeményét elégedetten a hétfejű határőr. - Így jó
lesz. Tessék, itt a számítógép. A tiéd - és Kardoszjánosz kezébe nyomott egy
kis dobozkát.
- Nagyszerű! - örvendezett Kardoszjánosz. - Akkor már szaladok is vissza
Barackos Fánihoz! Azaz... - torpant meg rögtön -, csak szaladnék... mert nincs
biciklim, ami tudja a visszautat!
- Hát ez bizony már a te bajod - vonta meg a vállát a hétfejű határőr. - Bár
annyit mondhatok, hogy a Cicadelláról csak egy ugrás Barackos Fáni kacsalábon
forgó plüssmackója. Onnan ugyanis közvetlen járat van arrafelé.
- Miféle járat, vonat?
- Vonat? - nevetett rá a határőr már a biciklin ülve. - Dehogyis vonat. Éppen,
hogy nem vonat, hanem huzat!
- Huzat? Az meg miféle jármű?
- Ugyanolyan, mint a vonat, csak éppen nem vonat, hanem huzat. De hiába is
magyarázom. Menj, és nézd meg a saját szemeddel!
- Jó - állt rá Kardoszjánosz, és már lendült is a lába a Cicadella felé.
- Állj csak meg, barátocskám! - tette elé a kezét a hétfejű határőr. - Aztán
útleveled van-e? Mert okmányok nélkül nem császkálhatsz ám itt összevissza!
Kardoszjánosz megmérgesedett.
- Hát persze, hogy van útlevelem! - kiáltotta. - Miért ne lenne?
- Akkor mutasd!
- Nem mutatom!
- Miért nem?
- Mert nincs nálam! De attól még van!
- Akkor nincs semmi baj - nyugodott meg a hétfejű. - Azt nem mondtam, hogy
nálad is kell lennie. A lényeg, hogy van.
- Márpedig van!
- Akkor eredj! - legyintett a határőr, és biciklijére ülve elégedett képpel
tovarobogott.
A Cicadella egy nagy kerek domb tetején magasodott. A domb lábánál egy gyönyörű
folyó kanyargott, ami folyton változtatta a színét. Az egyik pillanatban kék
volt, a következőben már zöld. Aztán egyszer csak szürkévé vált, majd egy
pillanat múlva megint az ég kékjét tükrözte vissza. Kardoszjánosz szeme szinte
káprázott a színek pompájától. De ugyanilyen csudálatos volt maga a Cicadella
is. Hosszú, keskeny, bástyák sorával csipkézett fala úgy kanyargott végig a
domb tetején, mint egy szalag. De nem ám akármilyen szalag! Mert ha a folyó
színe kék lett, akkor a Cicadella fala zöld. Amikor a folyó kizöldült - mintha
csak irigykedve utánozni akarná a dombtetőn tekergő falakat -, akkor a
Cicadella válaszul azon nyomban szürkévé vált. És így kergetőztek, futkároztak
a színek a folyó és a falak között szüntelenül, játékosan hajszolva egymást.
Két bástya között egy hivalkodó, sárgaréz kapu szikrázott a napsütésben.
Tövében egy kandúr álldogált, és érdeklődve figyelte, ahogy Kardoszjánosz
lihegve kaptat felfelé. Fejét egy óriási süveg födte, nyakán egy kibomlott sál
libegett, ami egyre csak a Cicadella udvara felé hullámzott a szélben, mintha
Kardoszjánoszt hívogatná.
- Jó napot kívánok! - fújtatott Kardoszjánosz, mikor végre felért.
- Jó napot - köszöntötte a cica barátságosan. - Dzsalabád vagyok, a teremőr. Mi
járatban erre?
- Hát éppen ez az - lihegte Kardoszjánosz. - A járat! A... izé... a huzatra
szeretnék felülni.
- Semmi akadálya - bólintott Dzsalabád. - Csak meg kell venned a jegyet.
- És... mennyibe kerül a jegy?
- Hat gyertyazsinórba.
- Mi... mibe? - rökönyödött meg Kardoszjánosz. - Gyertyazsinórba? Az meg
micsoda?
- Vagy három tepsikilincsbe. Esetleg ötven légyfenőbe - vonta meg a vállát a
cica. - De elfogadok harminc selyemharmonikát is, ha éppen csak az van nálad.
- De hát én sosem hallottam ezekről a dolgokról! - nézett rá kétségbeesetten
Kardoszjánosz. - Nem vehetnék jegyet pénzért?
- Pénzért? - fortyant fel Dzsalabád. - Hát minek nézel te engem? Kofának? Aki
pénzért árulja amije van?
- Nem dehogy! - fújt visszavonulót gyorsan Kardoszjánosz. - A világért sem
akartalak megbántani. De nem tudom, hogy akkor meg mit adhatnék neked!
A cica elgondolkodott.
- Hát... adhatnál például huszonöt falterelőt. Vagy hat mackósütőt.
- De hát minek neked ez a sok fura dolog! Mit kezdesz velük?
- Gyűjtöm őket. Mindent gyűjtök, ami szokatlan. Ami nem hétköznapi. Mint
például a zsírseprű. Vagy a kézilábas. Meg az utcaborda...
Kardoszjánosznak ekkor hirtelen felragyogott az arca.
- Tudom már, mit adhatnék neked a jegyért!
- Na, mit?
- Nyolcvanhat biciklilábat!
- Biciklilábat? - csillant fel Dzsalabád szeme. - Neked van biciklilábad?
Méghozzá mindjárt nyolcvanhat? Nahát, ilyet! Biciklilábat még nem is láttam!
- Bizony! - büszkélkedett Kardoszjánosz, és előhalászta zsákjából a százlábú
bicikli leszerelt lábait. - Parancsolj!
A cica boldogan nézegette az új csodákat.
- Persze van nekem más szépségem is, de azt te úgyis ismered. A hétmérföldes
számítógép! - mondta Kardoszjánosz büszkén, és elővette a hétfejű határőrtől
kapott dobozkát.
- Ez az ócskaság? - nézett rá csodálkozva Dzsalabád. - Ez nem a hétmérföldes
számítógép! Ez az én régi gépem, amit a hétfejű határőrnek adtam.
- Micsoda? - hűlt el Kardoszjánosz. - Ez nem a hétmérföldes számítógép?
- Nem hát. Hiszen ezt a vacakot éppen azért adtam oda a hétfejűnek, mert már
nem volt rá szükségem. Minek is kellett volna, ha egyszer az enyém lett az
igazi hétmérföldes számítógép! A szegény ember ugyanis nekem adta.
- Ó! - roskadt össze csalódottan Kardoszjánosz. Most mi lesz? Se százlábú
bicikli, se számítógép! Hogy menjen így haza?
- Ideje, hogy induljunk! - mondta Dzsalabád. - Kifizetted a huzatjegy árát,
felülhetsz a járatra!
- Ööö... nem olyan sürgős - nyögte Kardoszjánosz. - Talán megmutathatnád előbb
azt a csudás számítógépedet!
- Szívesen! - ragyogott fel Dzsalabád szeme. Nagyon örült, hogy végre valakinek
eldicsekedhet a gyűjteményével. - De mutatok neked valami mást is! - izgatottan
behúzta Kardoszjánoszt a kapun, és egy hatalmas terembe vonszolta. A terem
falait széles polcok keretezték, amelyek csak úgy roskadoztak a mindenféle
furcsa holmiktól.
- Nézd meg például ezt! - kiáltotta lelkesen Dzsalabád, és az egyik polcról
leemelt valamit. - Haspók!
- Ez? - csodálkozott Kardoszjánosz. - Ugyanolyan póknak látszik mint akármelyik
más! Mi ebben a különös?
- Majd mindjárt meglátod! - Dzsalabád egy kis üveget nyomott Kardoszjánosz
kezébe. - Légyszóró. Csak öntsd elé ezeket a szárított legyeket! Nagyon szereti!
Kardoszjánosz óvatosan a földre potyogtatta a különös falatokat. A pók nyomban
rávetette magát a legyekre, és buzgón falatozni kezdett. Ahogy végzett az első
léggyel, fehér hasa egy pillanat alatt a kétszeresére dagadt. Aztán ahogy a pók
mind többet és többet evett, úgy lett egyre nagyobb és terebélyesebb. De a
lába, meg a feje eközben nem nőtt ám egy centit sem! Éppen ellenkezőleg:
fokozatosan beleolvadtak a pók testébe. Mire a szárított legyek elfogytak, el
is tűntek teljesen. Nem maradt a földön más, csak egy nagy, gömbölyű,
elégedetten remegő fehér has.
- Fantasztikus, ugye? - lelkendezett Dzsalabád.
- I... igen.
- Vagy nézd meg ezt! - A cica fürgén odébb szaladt, és az egyik polcról leemelt
egy marék zöldséget. - Frissvasút!
- Ez a kupac saláta?
- Ez bizony! - Dzsalabád arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. - Most ugyan
még nem látsz semmit, de majd ha megöntözöd! Tessék! - és Kardoszjánosz kezébe
nyomott egy kopott, apró gumilabdát. - Locsold csak meg! Ez ugyanis egy
öntözőlabda. Ha megnyomod, víz jön belőle.
Kardoszjánosz szófogadóan a markába szorította a labdát, és érezte, ahogy a
nedvesség végigcsurog a kezén, le egyenesen a frissvasútra. A víz hatására az
elfonnyadt káposzta- karalábé- és salátalevelek megduzzadtak, és kanyarogni,
csavarodni kezdtek a földön összevissza, mint egy összebogozott testű, éledező
kígyó. Néhány másodperc múlva Kardoszjánosz döbbenten látta, hogy a kusza
zöldségekből egy apró mozdony állt össze. Répából volt a kéménye,
retekszeletekből a kerekei, s különböző levelek alkották a vonat testét.
- Huhúúú! - rikácsolt fel a kis mozdony, és fehér vízgőzt eregetve, vidám
pöfögéssel megindult Kardoszjánosz lába között.
- Na, hogy tetszik? - ujjongott Dzsalabád.
- Nagyszerű! És meddig gurulgat ilyen serényen? Amíg öntözöm?
- Dehogyis! Nem szabad túlöntözni, mert akkor elfonnyad! Érzékeny jószágok ám
ezek mind! De gyere, mutatok neked még valamit!
Kardoszjánosznak tiltakozni sem volt ideje, Dzsalabád már a tenyerébe is
varázsolt egy különös, gyöngyház nyelű bicskát. - Ez a rímfaragókés - mondta.
- És hogy kell használni?
- Nagyon egyszerű: mondj egy verssort.
- Milyen verssort?
- Akármilyet. Csak mondj egy mondatot, és a bicska majd felel rá.
- No, jó, lássuk! - állt rá Kardoszjánosz. - Ec, pec, kimehecc.
- Holnapután bejöhecc - válaszolt a rímfaragókés.
- No nézd csak, működik! - vakarta meg az állát hitetlenkedve Kardoszjánosz. -
Még ilyet!
- Légy ijedt - vágta rá a kés azonnal.
Kardoszjánosz elnevette magát. - Na várj csak, te csudarímes bicskakés, majd
adok én neked!...Ööö... Dakszli nyávog mégse macska...
- Kutyának egy kicsit csacska.
- Na jó... Akkor lássunk valami nehezebbet... Mondjuk... Mirgit morgondargasz
terge ergererge?
- Nergem vargagyorgok érgén zergererge - incselkedett a kés.
Kardoszjánosz egyre jobban bedühödött. Elszántan folytatta: - Pakli számisz
ardusz mánosz...
- Nem győzhet le Kardoszjánosz.
Dzsalabád a hasát fogta a nevetéstől. - Ne is próbálj kifogni rajta, úgyse
tudsz!
- Azt hiszem, tényleg nincs esélyem - legyintett Kardoszjánosz, és a cica
kezébe nyomta a rímfaragókést. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. - Mondd...
ha szépen kérlek, megmutatod nekem a hétmérföldes számítógépet is?
- Persze! - kapott észbe Dzsalabád is. - Hiszen téged igazából az érdekel. Na,
gyere, megmutatom - Gyorsan odébbszaladt, és az egyik magas polcról
elővarázsolt egy szürke kis dobozt. - Próbáld ki, ha akarod! Mert ez nem
akármilyen számítógép ám! Ez a legmegbízhatóbb masina az egész világon! Itt
kell bekapcsolni!
Kardoszjánosz érdeklődve vizsgálgatta a gépezetet, aztán lassan, óvatosan
megnyomta a doboz oldalán terpeszkedő gombot.
Nem történt semmi.
- Mi az? - ijedezett Kardoszjánosz. - Elrontottam?
- Dehogy - nyugtatta meg a cica. - Nem rontottad el, csak bekapcsoltad!
- Már be is van kapcsolva? - hüledezett Kardoszjánosz .
- Bizony!
- De hát nem csinál semmit! Honnan lehet tudni, hogy be van kapcsolva?
- Mert láttam, hogy bekapcsoltad! - magyarázta Dzsalabád.
- És mi van, ha nem látod? Akkor nem is működik?
- Dehogynem! - mosolygott Dzsalabád. - Elég, ha te tudod, hogy bekapcsoltad!
Nem kellek hozzá még én is!
- Óriási - mondta Kardoszjánosz. Egy kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte. -
És mit tud még? Most, hogy már bekapcsoltam!
- Nem fogod elhinni! - titokzatoskodott Dzsalabád.
- Dehogynem! Csak bökd ki végre!
- Most meg ki lehet kapcsolni! - kiáltotta diadalmasan Dzsalabád.
- Igen? - nézett rá zavartan Kardoszjánosz. - Ki lehet kapcsolni? Érdekes.
És... ezt is megpróbálhatom?
- Persze!
Kardoszjánosz újra megnyomta a gombot. - Most kikapcsoltam - szögezte le.
- Úgy van! - ujjongott Dzsalabád. - Látod, milyen nagyszerűen működik? És még
áram se kell hozzá!
- Fantasztikus.
- Gondold csak el! - hadonászott lelkesen Dzsalabád. - Vége a meghibásodások
korszakának! Mert ez a gép sosem romlik el, bármennyit használod is! Nem kell
folyton alkatrészt cserélni, pénzt költeni rá!
- Nahát.
- És ami a legfontosabb! - emelte fel az ujját Dzsalabád -, hogy ez a gép nem
egy személytelen vacak, mint a többi!
- Nem?
- Nem! Mert ez a gép nem nélkülözheti az embert! Az ember nélkül ugyanis nem
működik!
- A többi sem működik az ember nélkül - ellenkezett félénken Kardoszjánosz. -
Hiszen azokat is be kell kapcsolnia valakinek!
- Persze! - legyintett fitymálóan Dzsalabád. - Utána meg azt csinál a gép, amit
akar. Azt hiszed, hogy te irányítod, közben meg az ujja köré csavar. Bepötyögsz
valamit a gépbe? Átformálja! Adatokat bízol rá? Összevissza menti! Azt sem
tudod, hol keresd! Csak akkor férhetsz hozzájuk, ha ő is úgy akarja! Végül a
gép uralkodni fog feletted, s te lassan, észrevétlenül a számítógép leláncolt
rabjává válsz!
- Értem.
- De ennek most vége! - heveskedett Dzsalabád.
- Nagyszerű - mondta Kardoszjánosz, de nem sok lelkesedés volt a hangjában.
Egyfolytában azon járt az esze, hogyan szerezhetné meg a cicától a hétmérföldes
számítógépet. Végül nem tudott jobbat kitalálni, megkérdezte - Mondd... nem
adnád nekem ezt a te számítógépedet?
- Megtetszett mi? - mosolygott büszkén Dzsalabád. - Azt meghiszem!
- Hát, mi tagadás... És tudod, úgyis elég sok biciklilábat adtam neked!
Szerintem a jegyért elég lett volna kevesebb is!
- Ne alkudozz! - emelte fel az ujját figyelmeztetően Dzsalabád. - Pénztártól
való távozás után már nem ildomos. És... egyébként sem tehetem... nem adhatom
neked a gépet.
- De miért nem?
- Mert már Barackos Fáninak ígértem.
- De hát ez csodálatos! - rikkantott Kardoszjánosz. - Hiszen éppen neki akarom
elvinni!
Dzsalabád egy pillanatig elgondolkodott, majd beleegyezően bólintott. - Akkor
vidd el.
- Köszönöm! - Kardoszjánosz boldogan ölelte magához az áhított számítógépet. -
Most már készen állok az indulásra. Jöhet a huzat!
- Ahhoz még szükség lesz némi előkészületre - morogta Dzsalabád, aki még nem
barátkozott meg a gondolattal, hogy meg kell válnia szeretett masinájától.
Csüggedt léptekkel odabotorkált a hosszú terem túlsó oldalához, és nekifeszült
a falnak. Kardoszjánosz hitetlenkedve nézte, ahogy az apró cica erőfeszítésére
a fal megmozdul, és lassan távolodni kezd. A padló és az oldalfalak pedig -
mintha gumiból lennének -, csak nyúltak, nyúltak, míg a terem akkora nem lett,
hogy Kardoszjánosz már alig látta a szemközti oldalát. Dzsalabád megállt egy
pillanatra, és megvizsgálta a padlót, amit sűrű vonalak szabdaltak keresztbe.
- Vigyázni kell! - fújt egy nagyot. - Mert ha túl messzire tolom a falat, akkor
túlrepülsz a plüssmackón. De úgy látom, hogy éppen jó! Most már csak be kell
tájolni.
- Hogyan?
- El kell forgatni a megfelelő irányba. Ugyanis ha így ülsz fel a huzatra,
akkor nem Barackos Fáninál kötsz ki, hanem a csujogató kerti héják táborában.
Azt pedig nem ajánlanám! Na, gyerünk, ülj be az indítószékbe!
- Az hol van?
- Ott ni! - mutatott Dzsalabád a szoba közepére, ahol egy kopott trónszék
magasodott.
- Hát ez meg hogyan került ide? - csodálkozott Kardoszjánosz. - Esküdni mernék,
hogy az előbb még nem volt itt semmi!
- Nem is - mosolygott Dzsalabád. - De hát ez egy ilyen csodálatos terem! Ez a
legvarázsosabb szerzeményem az összes közül! A huzatjárat. Gyerünk, ülj bele az
indítószékbe!
Kardoszjánosz nem tétovázott tovább, a semmiből ott termett trónushoz lépett,
és kényelmesen befészkelte magát puha, bársonyos ölébe. - Kész vagyok -
jelentette ki.
- Akkor tájoljunk! Az Össze-Vissza Erdőbe készülsz, tehát beállítjuk az
összevissza irányt! - Dzsalabád egy jó nagyot taszított a széken, majd
megrángatta Kardoszjánoszt. - Úgy! Készen vagyunk, indulhatsz! Jó utat! -
kiáltotta, és megrántott egy kart. Abban a pillanatban Kardoszjánosz előtt
megnyílott a falban egy hatalmas kétszárnyú ablak, és aztán csak azt vette
észre, hogy eltűnik alóla a szék.
- Hé! - kiáltott Kardoszjánosz. - Hova lett az indítószékem? - Kétségbeesve
nézett hátra, tekintetével a cicát keresve, de az nem volt sehol. Csak a terem
túlsó falát látta egy másik óriási ablakkal, amin hatalmas robajlással sűrű,
fehér levegőtömeg zúdult be. A következő pillanatban már ott is volt a terem
közepén, s magával sodorta a megdermedt Kardoszjánoszt, egyenesen ki az előtte
nyíló ablakon, a folyó fölé.
- Hééé! - üvöltött rémülten Kardoszjánosz, aki alatt elsuhant Cicadella, a
folyó és még felocsúdni sem volt ideje, már ott is magasodott előtte Barackos
Fáni kacsalábon forgó plüssmackója. A huzat hirtelen megtorpant, s erős karjai
lassan, puhán elengedték Kardoszjánoszt, aki egyenesen a fekvő rendőr lábai
előtt landolt.
- Jó napot! - pislogott rá a rendőr. - Hát maga meg honnan jött, az égből?
- Úgy bizony! Úgyhogy jól teszi, ha beenged, mert Barackos Fáni már vár!
A rendőr megvonta a vállát. - Menjen csak, kit érdekel! Most úgysem vagyok
szolgálatban.
- Akkor meg miért fekszik az ajtó előtt? Miért nem megy haza?
- Miért, miért! Ki vigyázna Barackos Fánira, ha elmennék? Talán maga? -
fortyogott a fekvő rendőr. - Ezek a mai fiatalok! Semmi kötelességtudat nincs
bennük!
- De hát akkor meg miért enge... - Kardoszjánosz gyorsan elharapta a szavakat.
Rájött, hogy jobb, ha nem kérdez semmit, ha be akar jutni a legpöttyösebb
tündérhez. Így aztán fogta magát és belépett a kacsalábon forgó plüssmackó
ajtaján.
- No, meghoztad a hétmérföldes számítógépet? - fogadta izgatottan Barackos Fáni.
- Igen. Parancsolj!
A legpöttyösebb tündér óvatosan elvette Kardoszjánosztól a kis dobozkát, és az
íróasztalra tette.
- Vigyázni kell nagyon - suttogta -, nehogy valami baj érje! Mert akkor vége
szegény tündérkének!
- Milyen tündérkének? - nézett rá értetlenül Kardoszjánosz.
- Annak aki benne lakik!
- A hétmérföldes számítógépben lakik egy tündér?
- Nem tündér, hanem tündérke.
- Akkor tündérke. Egyáltalán mi az a tündéreke? Olyan, mint a tündér, csak
kisebb?
- Dehogy! - legyintett Barackos Fáni. - A tündérke az valami más. Nem tündér,
hanem tündérke. Érted már?
- Nem. Mitől tündérke? Nincs varázsereje?
Barackos Fáni bosszúsan vonta össze a szemöldökét. - Ostobaságokat beszélsz! A
tündérkéknek semmi köze hozzánk, tündérekhez! Arról kapták a nevüket, hogy a
hajnali dér vagy harmat nedvességéből táplálkoznak, és eltűnnek, ha nem isznak
meg minden reggel egy cseppet.
- Eltűnnek? - hüledezett Kardoszjánosz. - Hát... én nem vagyok biztos benne,
hogy Dzsalabád valamikor is megitatta szegényt! Akkor lehet, hogy nincs is meg
a mi kis tündérkénk?
- Ugyan már! - bosszankodott tovább a legpöttyösebb tündér. - Hogy mondhatsz
ilyen badarságot! Még hogy nem itatta meg! Ha nem tudnád, Dzsalabád a
legnagyobb tudósa a különc dolgoknak! Az ilyen sosem látott, senki által nem
ismert csodáknak, mint amilyenek a tündérkék! Még hogy elfelejtette megitatni!
Édes jó istenem, ha ezt hallaná! Meg is pukkadna mérgében!
- És a szegény ember?
- Mi van vele?
- Vajon ő is megitatta? Minden hajnalban?
- Azt nem tudom - vonta meg a vállát Barackos Fáni -, de az nem is érdekes.
- Miért nem?
- Mert Dzsalabád úgyis megjavította.
- Mit?
- Hát a hétmérföldes számítógépet.
Kardoszjánosz még mindig értette a dolgot. - Mi az hogy megjavította? Hiszen
attól a számítógép nem romlik el, hogy a tündérke nem kapja meg a mindennapi
harmatot!
- Dehogynem! - csattant fel Barackos Fáni. - Mi a fene romlana el!
- Hát a tündérke!
- Mi az, hogy egy tündérke elromlik! - kiabált Barackos Fáni. - Hogy lehet
ilyen ostobaságot mondani! A tündérke eltűnik. A számítógép meg elromlik. Ezért
kell megjavítani!
- És ha Dzsalabád megjavította, akkor a tündérke is újra látható?
- Hát persze! Hiszen ez a lényege a hétmérföldes számítógépnek! Ha nincs benne
a tündérke, akkor a számítógép semmire sem használható! Vagyis rossz.
- És nem lehet bekapcsolni - tette hozzá Kardoszjánosz.
- Úgy van - hagyta rá Barackos Fáni, majd elgondolkodva Kardoszjánoszra nézett.
- Talán te bekapcsoltad?
- I... igen - nyögte Kardoszjánosz, aki nem tudta, hogy vajon nem követett-e el
ezzel valami hibát. - A cicával.
- És működött? - kérdezte szúrós szemekkel a tündér.
- Igen... azt hiszem...
- Mi az, hogy azt hiszed? Működött, vagy sem?
- Hát... nem is tudom... A tündérkét nem láttam...
Barackos Fáni bosszúsan legyintett. - Azt nem is láthattad. Csak varázsigére
jön elő.
- Akkor lehet, hogy működött. Dzsalabád azt mondta, hogy bekapcsoltam.
- Úgy! És ki is kapcsoltad? - dörrent rá ismét Barackos Fáni.
- Persze... kikapcsoltam... Dzsalabád is ott volt - nyögte Kardoszjánosz, aki
már végképp nem értette, hogy mi is a lényege ennek a varázsos számítógépnek.
- Akkor jó - nyugodott meg a tündér. - Ugyanis nem szabad bekapcsolva
szállítani! Még megsérül a tündérke.
Kardoszjánosz remegő tagokkal ácsorgott Barackos Fáni mellett, és nézte, ahogy
a legpöttyösebb tündér a gép fölé hajol, és óvatos, simogató mozdulatokkal
cirógatni kezdi.
- Most maradj csöndben! - szólt Barackos Fáni. - A varázsigéhez teljes nyugalom
kell!
Ismét a gép fölé hajolt és suttogni kezdett:
Hardver, szoftver, plagenpléj,
kis tündérkém, nehogy félj!
Vindóz, cédé, alaplap,
Sajnálom, hogy zavarlak!
Ekkor kipattant a doboz teteje, és egy aprócska, légies tünemény mászott ki
belőle. Alig volt nagyobb, mint egy gyufaszál. Hosszú, aranyhaja a bokájáig
ért, s áttetsző, csillagokkal díszített, zöld ruhácska takarta testét.
- Szervusz, Barackos Fáni! - köszönt álmosan. - Miben segíthetek? Mert gondolom
nem azért hívtál, hogy a dérpezsgőmet elfogyasszam! Vagy hajnali
harmatkoktéllal vársz? Hiszen nincs is reggel.
- Szervusz Eszter! - pihegte látható örömmel Barackos Fáni. - De jó, hogy újra
látlak!
- És ez az ifjú itt kicsoda? - fordult a tündérke szemét dörgölve Kardoszjánosz
felé. - Még sose láttam!
- Kar... Kardoszjánosz vagyok - rebegte a megszólított.
- Úgy? Az én nevem Wincs Eszter - billentette meg ruhája szélét a tündérke. -
Talán neked van szükséged segítségre?
- Hát... igen...
- És mit szeretnél?
- Meg akarja keresni az Élet Vizét - szólt közbe Barackos Fáni.
A tündérke elborzadt. - Az Élet Vizét? Biztos, hogy ezt akarod? - fordult a
Kardoszjánosz felé. - Én lebeszélnélek róla!
- Hagyd csak! - intette Barackos Fáni. - Ezt mindenki maga döntse el! Ha ő ezt
szeretné...
- Az örök életet! - kiáltott közbe hevesen Kardoszjánosz. - Mint Esenkütyü
Haspotyó!
Wincs Eszter lemondóan megvonta a vállát. - Ha ezt akarod, hát legyen!
Megmutatom az utat. Csak aztán ne szidj, ha egyszer mégis meggondolod magad, és
visszacsinálnád az egészet! Mert akkor már nem lehet!
- Dehogy bánom! - lelkendezett Kardoszjánosz. - Meglátod, sosem foglak szidni,
mindig áldani fogom a neved!
A zöldruhás kis tündérke leszakított egy pöttöm csillagot a ruhájáról. - Ez
majd elvezet az Élet Vizének forrásához. De csak éjszaka mehetsz, mert nappal
elvész a csillag fénye a világosságban. Ha odaértél, a csillagocskám visszatér
hozzám. Te pedig élj boldogul! Örökké...
Kardoszjánosz nem győzött hálálkodni, és búcsúzkodni. Mikor leszállt az éj, a
tündérkétől kapott pöttöm csillag felröppent a kezéből, és vezette őt mezőkön
és falvakon keresztül, tavakon és tengereken keresztül, a világon keresztül.
Mindig csak éjszaka vándoroltak. Kardoszjánosz hamar megszokta, hogy nappal
aludjék. Kalapját a feje alá téve eldugott helyeken húzta meg magát, ahol senki
és semmi nem zavarta álmában. Ami persze mindig az Élet Vizéről szólt.
Így vándorolt három hosszú hónapon keresztül, végtelen elszántsággal és
kitartással, míg végül a kis csillag egy elhagyott hegy legmagasabb ormára,
annak is legeldugottabb zugába vezette.
- Megérkeztünk - mondta a csillag, pedig a három hónap alatt még egy szót sem
szólt. Kardoszjánosz nem is gondolta, hogy tud beszélni. - Az Élet Vize ott
fakad, abban a sziklában. De csak akkor van varázsereje, amikor felkel a bérc
fölött a nap. Akkor kell megfürödnöd benne. Isten veled, kedves Kardoszjánosz,
járj szerencsével! Visszamegyek a társaimhoz! - aztán a csillag felizzott, és
egy pillanat alatt eltűnt.
Másnap hajnalhasadás előtt Kardoszjánosz már ott téblábolt a forrásnál. Alig
várta, hogy felkeljen a nap. Aztán amikor a bérc fölött megpillantotta az első
sugarakat, boldogan locsolta magára a forrás friss, fehér cseppjeit.
- Örökéletű lettem! Örökéletű lettem! - kiabálta boldogan.
- Úgy van! - szólalt meg egy hang. - Isten hozott közöttünk, ifjú barátom!
A forrás előtt egy hatalmas termetű katonaember álldogált a kardjára
támaszkodva. Messze világító, kopasz feje mögötte egy kisebb hadsereg
várakozott, lándzsások, dárdások, szigonyosok, harsonások.
- Üdvözöllek az örökéletűek földjén! - hajolt meg előtte a katona. - Tarbezár
vagyok, a tábor parancsnoka.
- Tábor? Milyen tábor?
- A halhatatlanok tábora. Gyere, majd mindjárt magad is meglátod. - A katona
átkarolta Kardoszjánoszt, és gyengéden egy kis ösvény felé tuszkolta. Közben
egyre magyarázott. - Tudod, kedves ifjú barátom az öröklét nagyon kényes dolog.
Az első száz év különösen borzasztó megrázkódtatásokkal jár, hiszen végig kell
nézned, ahogy meghalnak körülötted mindazok, akikkel együtt születtél, akikkel
együtt játszottál, akikkel együtt nőttél fel. Elmúlik a világból minden
barátod, minden szerelmed, elmennek a gyermekeid. Végül magadra maradsz. Sok
halhatatlannak ez olyan fájdalmas sebeket okoz, hogy belebetegszik, és
megnyomorodott lélekkel tölti az egész öröklétet. Pedig innen nincs visszaút!
Ezért aztán ezerötszáz évvel ezelőtt a Halhatatlanok Tanácsa úgy határozott,
hogy egy felkészítő tábort létesítünk, ahol minden kezdő halhatatlant
átsegítünk ezen a rettenetes időszakon. Ide igyekszünk most.
Az ösvény végén Kardoszjánosz elé tárult a tábor. Egy gyönyörű, napsütötte
völgy ölén apró, piros tetejű házikók bújtak meg, zöld ligetek, kék tavacskák
és színes kertek üde foltjai között. A völgy bejárata előtt egy hatalmas
székely kapu állt, rajta vidám felirat hirdette:
GÓLYATÁBOR
Üdvözlünk minden újonnan jöttet!
Ne csüggedjetek, csak az első száz év nehéz!
Kardoszjánosz meghökkenve látta, hogy a kapu mindkét oldalától szögesdróttal
koronázott vastag falak indulnak a hegyoldalra, körbekerítve a tábort.
- Ne aggódj! - mondta Tarbezár, mikor észrevette Kardoszjánosz döbbent
pillantását. - Ez csak a kíváncsiskodók ellen véd.
Kardoszjánosz azonban nem nyugodott meg. Lábát a földbe cövekelte, és a
parancsnokra nézett.
- És mi van, ha én nem akarok itt élni?
- Ne bomolj, ifjú barátom! - csóválta a fejét Tarbezár. - Velünk kell jönnöd.
- De én inkább hazamennék! A barátaimhoz.
- Szó sem lehet róla! - vonta össze a szemöldökét bosszankodva Tarbezár. -
Megmondtam, hogy velünk kell jönnöd! Az első száz évben nem hagyhatod el a
tábort!
- Micsoda? - hördült fel Kardoszjánosz. - Az első száz évben?
- Igen. Meg kell szabadulnod a múltadtól.
- De én nem akarok megszabadulni a múltamtól! Én akarom a múltamat! A
barátaimat! Talabért, Lustapusta Zörömbörömöt, Sebesztert! Még Kelemont és
Halljakendet is akarom!
Tarbezár szomorúan megrázta a fejét. - Pedig sosem láthatod már őket. Itt kell
maradnod az első száz évben ha akarod, ha nem! Különben is, mi az a száz év egy
egész örökléthez képest!... No, gyerünk! Vigyétek! - intett a katonáknak, akik
megragadták, és vonszolni kezdték Kardoszjánoszt a tábor kapuja felé.
- Neee! - kiabált Kardoszjánosz kétségbeesetten. - Hagyjatok! Nem akarom! Nem
akarom!
Arra ébredt, hogy valaki a vállánál fogva rázza.
- Mit nem akarsz, barátom?
Kardoszjánosz kábán meredt a fölötte hatalmasodó alakra. Talabér állt előtte, s
békés, nyugodt tekintetéből sugárzott a derű.
- Hiányoztál - jelentette ki, és leült Kardoszjánosz mellé a küszöbre. -
Gondoltam meglátogatlak. Remélem azért nem baj, hogy felébresztettelek?
- Nem, dehogy! Nagyon örülök, hogy felébresztettél! - tért magához
Kardoszjánosz, és hevesen átölelte Talabért. - Milyen jó, hogy itt vagy! És
milyen jó, hogy nem vagyok halhatatlan!
Talabér aggódva nézett barátjára. - Halhatatlan? Azt hiszem, te megkergültél!
Hát hogyan lehetnél halhatatlan?
- Például úgy, hogy megfürdöm az Élet Vizében.
Talabér az égnek emelte kezét. - Az Élet Vizében! Drága jó barátom, hát hiszel
ezekben a badarságokban?
Kardoszjánosz elmosolyodott. - Dehogy hiszek! Nem is hittem sohasem.
- Pedig létezik! - szólt közbe Sebeszter, aki éppen akkor érkezett. - Esenkütyü
Haspotyó is megmondhatja!
- Ki az az Esenkütyü Haspotyó! - méltatlankodott Talabér.
Kardoszjánosz felnevetett. - Ugyan, hagyjátok! Mit érdekel engem az Élet Vize
és az öröklét! Nekem csak ti vagytok fontosak, a barátaim. Meg Lustapusta
Zörömböröm meg Sebeszter. A város. Az én városom!
- A mi városunk! - emelte fel az ujját Talabér.
- Az ám! - tódította Sebeszter. - De micsoda város!
