Történt egyszer, hogy Kardoszjánosz szeretett, öreg kalapját elragadta két kis
szellő. Fürgén leemelték a fejéről, és huss!, kergetőzve, játékosan viháncolva
dobták, vitték messzire.
- Hé! - kiabált utánuk Kardoszjánosz. - Hozzátok vissza a kalapomat!
De a két kis szellősiheder rá se hederített. Csak szaladtak nevetve ki a
rétről, ki a városból, ki a világból, és sodorták magukkal a fejfedőt.
Szegény Kardoszjánosz mit tehetett mást, ment öreg, fekete kalapja után.
Útközben megállította az embereket.
- Nem láttátok a kalapomat? Eső verte, szél kifútta, naptól fakó, ócska holmi.
Elvitte a szél.
Az emberek csak néztek rá, és rázták a fejüket: nem láttuk a kalapodat sohasem.
Kardoszjánosz pedig csak ment tovább. Mikor az erdőt elhagyta, betért a
szomszéd városba, annak is az ivójába.
- Nem láttátok, hová fújta a szél a kalapomat? Hidegben a simogató meleget
bújtatta, nyár delében hűs források emlékét dajkálta, magányomban mesét
mondott, mindig hű társam volt, el soha nem hagyott.
Poharaik mögé bújva csak csóválták fejüket a cimborák: ilyen kalapot bizony mi
sosem láttunk.
Ment hát tovább Kardoszjánosz, hegy bércére, völgy ölére, erdők-mezők zöld
szivébe, s a madarakat is megfaggatta.
- Nem láttátok a kalapomat? Patakok tükrében mártózott, nap sörényében
szárítkozott, csillagok szőttesében törülközött. Az éjszakát kileste, titkait
kiismerte, de sosem árulkodott, minden szót megtartott, fekete szemében a világ
megbújhatott.
Rebbentek a madarak szárnyaikat libegtetve: kalapodat sosem láttuk, nem
hallottuk, ej, de kár hogy a szél elvitte.
Így kóborolt Kardoszjánosz napról napra, hétről hétre egyre tovább és tovább.
Végül megsajnálta őt a mindent látó Éj.
- Ne bánkódj, Kardoszjánosz! - szólította. - Kalapod még rád vár, azt remélve,
hogy elmész érte, visszahozod, s megbecsülöd, mint régen. A Szélkirály őrzi őt
várában, légörvényben bábozódva, senkitől nem háborgatva. Megtalálod őt, ha
mindig arra tartasz, amerről a legjobban fúj a szél.
És ment Kardoszjánosz, konok léptekkel, kitartón, mindig szembe a széllel. Az
meg csak egyre nőtt, hatalmasodott, erős öklével pörölyözött. Nekifeszült
Kardoszjánosz, szeme könnyből, teste jégből, de csak ment, ment előre. Mikor
már egy tapodtat sem haladhatott tovább, hangos szóval így kiáltott.
- Szélkirály, add vissza a kalapomat!
Amikor a Szélkirály ezt meghallotta, így szólt az elszánt Kardoszjánoszhoz.
- Visszaadom a kalapodat, de véssd az eszedbe jól: ha az én országomba tévedsz,
vagy erődet bármi széllel összeméred, kalapodat jól húzd a fejedbe, így
tisztelegj mindig előttünk! - azzal pördült egyet, forgott kettőt, és zúgva,
zsongva hozta a kalapot, egyenesen Kardoszjánosz fejére.
A Szélkirály intelmét Kardoszjánosz attól fogva sosem feledte el. Ha megmozdult
a levegő, bármily apró, csöpp fuvallattal, kalapjának karimáját jól megfogta,
erős kézzel fejére húzta - így adva a meg tiszteletet a szélnek.
