"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső  



"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak.

Boldizsár Ildikó  

Öné lett rajz Könyvek Mesék Abszurdok Feldolgozások Ezt írták Galéria
Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


Kardoszjánosz és a Szélkirály



Történt egyszer, hogy Kardoszjánosz szeretett, öreg kalapját elragadta két kis szellő. Fürgén leemelték a fejéről, és huss!, kergetőzve, játékosan viháncolva dobták, vitték messzire.
- Hé! - kiabált utánuk Kardoszjánosz. - Hozzátok vissza a kalapomat!
De a két kis szellősiheder rá se hederített. Csak szaladtak nevetve ki a rétről, ki a városból, ki a világból, és sodorták magukkal a fejfedőt.
Szegény Kardoszjánosz mit tehetett mást, ment öreg, fekete kalapja után.
Útközben megállította az embereket.
- Nem láttátok a kalapomat? Eső verte, szél kifútta, naptól fakó, ócska holmi. Elvitte a szél.
Az emberek csak néztek rá, és rázták a fejüket: nem láttuk a kalapodat sohasem.
Kardoszjánosz pedig csak ment tovább. Mikor az erdőt elhagyta, betért a szomszéd városba, annak is az ivójába.
- Nem láttátok, hová fújta a szél a kalapomat? Hidegben a simogató meleget bújtatta, nyár delében hűs források emlékét dajkálta, magányomban mesét mondott, mindig hű társam volt, el soha nem hagyott.
Poharaik mögé bújva csak csóválták fejüket a cimborák: ilyen kalapot bizony mi sosem láttunk.
Ment hát tovább Kardoszjánosz, hegy bércére, völgy ölére, erdők-mezők zöld szivébe, s a madarakat is megfaggatta.
- Nem láttátok a kalapomat? Patakok tükrében mártózott, nap sörényében szárítkozott, csillagok szőttesében törülközött. Az éjszakát kileste, titkait kiismerte, de sosem árulkodott, minden szót megtartott, fekete szemében a világ megbújhatott.
Rebbentek a madarak szárnyaikat libegtetve: kalapodat sosem láttuk, nem hallottuk, ej, de kár hogy a szél elvitte.
Így kóborolt Kardoszjánosz napról napra, hétről hétre egyre tovább és tovább. Végül megsajnálta őt a mindent látó Éj.
- Ne bánkódj, Kardoszjánosz! - szólította. - Kalapod még rád vár, azt remélve, hogy elmész érte, visszahozod, s megbecsülöd, mint régen. A Szélkirály őrzi őt várában, légörvényben bábozódva, senkitől nem háborgatva. Megtalálod őt, ha mindig arra tartasz, amerről a legjobban fúj a szél.
És ment Kardoszjánosz, konok léptekkel, kitartón, mindig szembe a széllel. Az meg csak egyre nőtt, hatalmasodott, erős öklével pörölyözött. Nekifeszült Kardoszjánosz, szeme könnyből, teste jégből, de csak ment, ment előre. Mikor már egy tapodtat sem haladhatott tovább, hangos szóval így kiáltott.
- Szélkirály, add vissza a kalapomat!
Amikor a Szélkirály ezt meghallotta, így szólt az elszánt Kardoszjánoszhoz.
- Visszaadom a kalapodat, de véssd az eszedbe jól: ha az én országomba tévedsz, vagy erődet bármi széllel összeméred, kalapodat jól húzd a fejedbe, így tisztelegj mindig előttünk! - azzal pördült egyet, forgott kettőt, és zúgva, zsongva hozta a kalapot, egyenesen Kardoszjánosz fejére.
A Szélkirály intelmét Kardoszjánosz attól fogva sosem feledte el. Ha megmozdult a levegő, bármily apró, csöpp fuvallattal, kalapjának karimáját jól megfogta, erős kézzel fejére húzta - így adva a meg tiszteletet a szélnek.