Lustapusta Zörömböröm nem volt egy semmirekellő alak az biztos, de valahogy
mégsem szerették az emberek. Nehéz megmondani miért, hiszen illedelmesen
köszönt mindenkinek, nem szemetelt az utcán, és sorban álláskor sem tolakodott.
Talán az volt a baj, hogy nem tett odébb egy szalmaszálat sem soha? Hogy nem
jutott egyről a kettőre? Nem tudom. Végül is minek rakosgassa a szalmaszálakat
az ember ide-oda, nem igaz? És ha Lustapusta Zörömböröm az egyet szerette, s
nem vágyott a kettőre, az meg kinek fáj?
Egy szó, mint száz, ha volt valaki, aki nem lopta be magát az emberek szívébe,
az Lustapusta Zörömböröm volt. Igaz, nem lopott ő mást sem. Talán csak a napot.
Abból meg úgyis van bőven, hát akkor meg nem mindegy?
- Mire való az a nagy sietség? A seprű se prű mindig! - szokta mondogatni,
aminek ugyan nem sok értelme van, de legalább jól kiviláglik belőle Lustapusta
életfelfogása.
Egyetlen barátja volt csak, Kardoszjánosz. Ezek is megérik a pénzüket ketten,
mondogatták az emberek, ha együtt látták őket. Pedig Kardoszjánoszt szerette
mindenki. Nem számított, hogy ecetet csempészett a borosüvegbe, hogy
összevarrta az ingek ujját, hogy békát bujtatott a lányok zsebébe. Őt azért
szerették az emberek. Lustapustát meg nem szerették.
Így aztán nem csoda, ha Lustapusta Zörömbörömöt nagyon elfogta a szomorúság.
- Ó, én szegény, szerencsétlen - sírdogált. - Nem szeret engem senki sem!
És ömlött a szeméből a könny, mint a záporeső. Mint égből a mennyei áldás. És
olyan borzasztó nagy búbánat bélelte ki a lelkét, hogy nem fért volna oda már
egy fia rosszkedv sem. Hogy holmi jókedvről már ne is beszéljünk, hiszen az még
a közelébe sem férkőzhetett volna Lustapusta lelkének.
Az már csak természetes, hogy éppen akkor járt arra a jó barát Kardoszjánosz,
mikor Lustapusta ekképpen siránkozott. Hiszen a jó barátnak éppen az a dolga,
hogy akkor fényeskedjék a beborult égbolton, mikor a vihar szelei dúlnak.
- Mi a bánat, Lustapusta? - kérdezte. - Csak nem az egereket itatod?
Jé, vette észre Lustapusta, tényleg itt vedelnek az egerek. Az én könnyemet
isszák! Különben is brühühü!
És sírt-rítt tovább.
- Ne viccelj már, barátocskám! - vigasztalta Kardoszjánosz. - Csak nem fogsz
itt nekem krokodilkönnyeket hullatni nagy bánatodban egész nap!
Na, kétszer se kellett mondani. Olyan krokodilkönnyeket ontott Lustapusta
Zörömböröm rögtön, hogy ihaj. Meg kajmánkönnyeket, meg alligátorkönnyeket. Csak
úgy duzzadtak a folyók a dzsungelben.
- Eredj már! - csillapította Kardoszjánosz. - Ne bőgj itt nekem, mint egy
szamár! Inkább gyere, sétálgassunk!
Sétálgatni, micsoda egy ötlet, gondolta Lustapusta, és elkeseredésében úgy
elkezdett bőgni, hogy a szamarak, az öszvérek, de még a marhák is világgá
mentek szégyenükben.
És ez így ment napokon keresztül. Szegény Kardoszjánosz torka már kiszáradt,
szája cserepes lett a sok vigasztalástól. Mint egy háztető. Éppolyan piros is
volt egyébként.
A sok sírás-rívást, zokogást lassan megelégelték az emberek.
- Ebből elég! - mondogatták. - Hát vigasztalja már meg valaki ezt a Lustapusta
Zörömbörömöt! Az azért már mégse járja, hogy folyton az egereket itassa,
állatainkat meg szégyenbe kergesse! Különben is, borzasztó hallgatni ezt a
nyivákolást! - mert hogy Lustapusta néha úgy nyervákolt, mint egy kóbor kandúr.
Kardoszjánosz végül Halljakendhez, a Városi Hivatal legfőbb hivatalnokához
fordult.
- Segíts nekem, Halljakend! Lustapusta Zörömbörömöt elemészti a bánat!
És Halljakend természetesen kezébe vette a dolgot. Hiszen azért volt éppen ő a
főhivatalnok, hogy az ilyen ügyeket főhivatalánál fogva, pompás főérzékével és
főszaktudásával főmegoldja.
- Lustapusta Zörömböröm! - mondta Halljakend, mikor felkereste. - Úgy
döntöttem, hogy kinevezlek téged a város Legfőbb Főszomornokának. Ezt a
borzasztó nagy felelősséget nem bízhatom másra, csak egy igazán megfelelő
egyénre. Ez pedig, úgy gondolom, éppen te vagy!
Lustapusta Zörömböröm úgy meglepődött, hogy még hüppögni is elfelejtett.
- Én? És mi... mi lenne a dolgom?
- Sírni-ríni, jót zokogni, egereket megitatni, krokodilkönnyekkel dzsungel
folyóját táplálni, bőgni, mint egy szamár - sorolta Halljakend.
- De hát én ezeket tudok! - csillant fel Lustapusta szeme. - Akkor én lehetek a
Legfőbb Főszomornok?
- Úgy van - bólintott Halljakend. - Ezennel átadom a megbízólevelet és a
kitüntető oklevelet, amelyek igazolják, hogy a mai naptól Mesélnek Legfőbb
Főszomornoka lettél!
Lustapusta Zörömbörömöt ettől olyan boldogság fogta el, hogy sírni-ríni is
elfelejtett. Hova lettek a krokodilkönnyek, a szamárbőgés, meg az egéritatás?
Oda volt mind. Lustapusta Zörömböröm csak mosolygott réveteg boldogsággal egész
álló nap, egész álló héten, egész álló hónapban és évben. Sőt, közben még
nevetgélni is megtanult.
Az emberek meg örültek, hogy végre abbahagyta azt az átkozott nyervákolást.
Csak Halljakendnek főhetett a feje, hogy mit is kezdjen Mesélnek Legfőbb
Főszomornokával, aki olyan pocsékul látja el a dolgát.
De ez már legyen az ő gondja, nem igaz?
