Jó messze innen, ahol még a nap se süt éjszakánként, egy árnyas völgyben
éldegéltek a kecskebirkák. Nagyon békés teremtmények voltak ezek a
kecskebirkák, csak ritkán esett meg, hogy leöldösték, és földönfutókká tették a
szomszéd népeket. Igaz ugyan, hogy a csata hevében ilyenkor az asszonyokat és a
lányokat megbecstelenítették, majd körbetekerték arcukat celluxszal, de ettől
eltekintve ártalmatlan, szelíd lelkű nép volt a kecskebirkáké.
Történt egyszer, hogy a kecskebirkák öreg királya, IV. Merínó, meg talált
halni. A trónon legidősebb fia, Alabárd követte őt, majd mikor ő is kilehelte a
lelkét, a nép király nélkül maradt.
Ekkor a kecskebirkák elhatározták, hogy versenytárgyalást írnak ki a királyi
címért. Jöttek is százával a szerencsét próbáló kalauzok, nyugdíjasok és
teremőrök, hogy elnyerjék a jó kis zsíros állást. Különösen, hogy a győztest
nemcsak királynak, hanem a fociválogatott szövetségi kapitányának is kinevezték!
A versenytárgyalást egyszerű, de roppant ötletes feltétel teljesítésével
lehetett megnyerni: a győztesnek meg kellett ennie az összes riválisát. Napokon
keresztül tartottak a speciális kétoldalú tárgyalások, s eközben sorra véreztek
el a pályázók. Addig-addig folyt a küzdelem, míg végül már csak ketten
maradtak. Pepe, a félhülye sivatagi oroszlán és Toportyán, a véres szájú
pártelnök. Kerülgette egymást a két vitéz megfáradtan, elnehezült hassal, mikor
Toportyán egyszer csak így szólt.
- Ide figyeljen, kedves Pepe úr, én tisztelettel ráirányítanám becses figyelmét
a konszenzus lehetőségére. Azt javallanám, hogy lépjünk kormánykoalícióra és
osszuk meg egymás között az ország irányításának háládatlan feladatait. Ennek
értelmében bátorkodom felajánlani Önnek a megtisztelő királyi tisztet, míg
jómagam beérem a szövetségi kapitány szerényebb posztjával.
Pepe, a félhülye sivatagi oroszlán beleegyezett a felajánlott megoldásba, így
aztán másnap őt koronázták a kecskebirkák királyává, Toportyán pedig a focisták
kapitánya lett.
Ebben az időben élt az országban egy kapuhajlító mester, aki olyan híres volt,
hogy messze földről hozzá jártak a kecskebirkák kaput hajlíttatni. Volt ennek a
mesternek két lánya, Etelke és Italka, akik annyira randák voltak, hogy a napra
lehetett nézni, de rájuk nem. Ezért aztán kerülte őket mindenki. Ha meg
véletlenül mégis összeakadtak velük, hát inkább a napot bámulták, csak rájuk
nézni ne kelljen. Egy idő múltán, mikor már többen megvakultak a faluban, a
kapuhajlító mester elhatározta, hogy kiházasítja lányait. Elvitte hát őket a
királyhoz és felajánlotta neki lányainak mind a négy kezét. Pepe, a félhülye
sivatagi oroszlán annyira azért nem volt hülye, hogy elvegye a lányokat, ezért
elküldte őket Toportyánhoz, bár neki már volt felesége.
A két lányt Toportyán se vette nőül, viszont azon nyomban beállította őket a
focicsapatba hátvédnek. Ettől kezdve a válogatott már nem kapott több gólt a
mérkőzéseken, mert minden csatárnak azon nyomban megremegett a lába, mihelyst
Etelekével és Italkával szembekerült.
Miután ilyen kiváló csapatot összehozott, Toportyán követséget küldött a
szomszédos lóegerekhez, és kihívta őket egy válogatott focimeccsre. A tét a
vesztes csapat fél királysága volt.
A lóegerek elfogadták a kihívást. Nekik ugyanis három borzasztó ronda hátvédjük
is volt: Elemér, Kázmér és Rozmér. Ezen kívül pedig az ő csapatukban játszott
Füfüce, a csodacsatár is, aki akkorát tudott rúgni a labdába, hogy akit a labda
eltalált, az bizony menten kilyukadt.
A mérkőzés előtti éjszaka történt, hogy a két csapat a város
kocsmaintézményében összetalálkozott. Elemér és Kázmér ott helyben
beleszeretett Etelkébe és Italkába, akik szintén nem maradtak érzéketlenek a
két férfiú csúfságával szemben. Hogyne, mikor végre találtak valakit, aki pont
olyan förtelmes, mint ők! Azon nyomban össze is házasodtak, s otthagyva
csapot-papot rögtön nászútra indultak. A lóegerek nem bánkódtak ezen nagyon,
mert nekik még mindig volt egy ronda Rozmérjuk, hogy Füfücéről, a
csodacsatárról már ne is beszéljünk.
A kecskebirkák viszont szörnyen megijedtek, hogy a másnapi meccset elveszítik,
s akkor oda a fél királyság. A helyzetet Etelke és Italka apja, a híres-neves
kapuhajlító mester oldotta meg. Fogta magát és az éjszaka leple alatt úgy
meghajlította a kecskebirkák kapuját, hogy a labda már át se fért rajta. Így
aztán a mérkőzés első félidejében még Füfüce sem tudott gólt rúgni a
kecskebirkáknak, igaz, ők sem voltak sikeresebbek. A szünetben az élelmes
kecskebirkák gyorsan kicserélték a két kaput, így a mérkőzés eredménye végül
gól nélküli döntetlen lett.
A lóegerek ezen annyira feldühödtek, hogy minden útjukba kerülő kecskebirkának
megráncigálták a fülét. Ezt viszont már a kecskebirkák sem hagyhatták annyiban!
Ástak egy gödröt a város főterén, és dühösen belekiabáltak mindenféle
csúnyaságot, mint például azt, hogy „Teringettét lóegerek!", meg más ehhez
hasonló csúfságokat.
Azóta is dúl a háborúság a két nép között, pedig az idők elmúltával a
leszármazottak már arra sem emlékeznek, hogy mi miatt is tört ki a haragvás.
Ezért aztán jutalmat tűztek ki annak, aki erre a kérdésre válaszolni tud. A
boldog nyertes Etelke és Kázmér leszármazottjának kezét és a focicsapat
szövetségi kapitányi címét nyerheti el, ami mint tudjuk, nem akármilyen
megbízatás. Igaz, hogy a leányzó az ősök bájainak jegyeit hordozza magán, de
mint tudjuk egy hátvédnek ez kifejezetten előny!
Ha gondoljátok, próbáljátok ti elnyerni a nemes megbízatást, hiszen a hiteles
történetet már ismeritek… Kívánok sok szerencsét néktek a versenytárgyaláshoz!
