- Vége mindennek - suttogta orra elé Fanyűvő -, lejár az idő...
A három mimeőr a mezőn üldögélt, s úgy kókadoztak a kis házikó előtt, mint
három fonnyadt petrezselyem.
- Mi lesz veled, Meseország! - sóhajtott könnyes szemmel Vasgyúró is. - Oda lesz
minden...
- Ne búslakodjatok - vigasztalta őket Jankó -, még van egy nap hátra. Eljön
hozzánk, meglátjátok... Érzem...
---------------------------------
Katinka megbabonázva torpant meg a piszkos kirakat előtt. Az üvegen túl, a
poros padlón egy ember nagyságú, régi óra állt. Öreg, fénytelen faburkolat
rejtette testét. Megkopott szépsége ellenére szíven ragadta Katinkát, aki úgy
érezte, mintha az óra csak őt hívogatná.
Katinka óvatosan lenyomta az apró üzlet rézkilincsét, mely fölött töredezett
tábla hirdette: "Gerő néne régiségboltja". Ahogy belépett, egy szelíd arcú,
pöttöm anyókával találta szembe magát. Ismerem valahonnan - futott át Katinka
agyán a gondolat, de ahogy jött, úgy illant el a felismerés, egy röpke pillanat
alatt.
- Szervusz, Katinka - köszöntötte Gerő néne -, látom, az órában gyönyörködsz.
- Igen - felelte Katinka -, igazán szép. És roppant különleges is... -
lehalkította hangját, mint aki egy nagy titkot árul el éppen, s közelebb hajolt
az öregasszonyhoz. - Ugyanis ebben az órában sok kis minók rejtőzik.
- Ne mondd - hitetlenkedett Gerő néne -, és miféle szerzemények azok a minókok?
- Csudálatos lények - tódította Katinka. - Szőrös kis gombócok, akik föld
alatti járataikban élnek, s csak éjfél után merészkednek elő. Nesztelenül
suhannak pici szárnyaikon az éjszakában, miközben ide-oda potyogtatják a rájuk
tapadt göröngyöket. Csak innen lehet tudni, hogy köztünk vannak, mert egyébként
láthatatlanok.
- És mit keresnek az órában? - tudakolta az öregasszony, jót derülve a kislány
fantáziáján.
- Az a hazájuk - suttogta sejtelmesen Katinka. - Az óra belsejében ugyanis egy
másik világ rejtőzik...
- Hát, akkor csak nézegesd azt a rejtelmes, másik világot - mondta hirtelen
elkomorodva Gerő néne, majd megfordult, és eltűnt az üzlet hátuljában egy
függöny mögött.
Katinka odalépett az órához, és egy kis ideig csak álldogált előtte.
Megsimogatta az évszázadok alatt lassan lepergett lakkal fényesített
faborítást, megcsodálta a gyönyörű réz mutatókat. Majd hirtelen jött
elhatározással kitárta ajtaját, és belépett.
Odabent csönd volt és sötétség, csak a beszűrődő fény oldotta az órában
megbúvó, rejtelmes félhomályt. Katinka vett egy mély lélegzetet, és óvatosan
behúzta maga mögött az ajtót.
Az óra belseje ekkor váratlanul kitágult. Falai lassan, majd egyre gyorsabban
távolodni kezdtek egymástól, aztán egyszer csak eltűntek a semmiben. Hirtelen
olyan erős fény támadt, hogy Katinka önkéntelenül is eltakarta szemét.
Mikor leeresztette karját, egy erdő széli tisztáson találta magát, s bár nem
mondta senki, pontosan tudta, hová érkezett. Rögtön megismerte azt a két alakot
is, akik néhány lépéssel odébb békésen beszélgettek. A mindig komoly,
megbízható Talabér és Kelemon, Mesélnek híres-neves költője állt vele szemben,
szeretett meséinek két kedves szereplője.
- Szervusz Katinka - üdvözölte rögtön Talabér, mintha a világ legtermészetesebb
dolga lett volna, hogy a kislány csak úgy közéjük csöppent.
- Virágfelhő zápora éltessen! - köszöntötte Kelemon is, majd hozzátette. -
Ámhacsak képzelt virágaim magánságos átnyújtásával meg nem sértelek.
- De jó, hogy éppen jöttél - hallatszott egy kicsit távolabbról -, legalább
részese lehetsz nagyszerű terveimnek!
A hang felé fordulva Katinka örömmel fedezte fel Sebesztert, a szeretnivaló,
gömböc világjavítót, aki nagy igyekezettel loholt feléjük.
- Tátva marad a szátok, ha elárulom, mire készülök! - itt Sebeszter egy kis
szünetet tartott, hogy kifújja magát. - Mert elhatároztam, hogy fát készítek
vasból! - és diadalmasan körülnézett, várva bejelentésének kitörő hatását.
- Fát vasból? - csodálkozott Katinka. - Ezt nem egészen értem. Tudom, régebben
sokat foglalkoztak azzal az emberek, hogy aranyat csináljanak mindenféle
anyagból...
- Összejöttek a célból, hogy arany legyen az acélból! - szavalta Kelemon, a
költő.
- Ők voltak az alkimisták - magyarázta Talabér. - De fát készíteni vasból -
ilyen csak a mi Sebeszter barátunknak juthat eszébe!
- Már megint nem akartok megérteni semmit! - gurult dühbe Sebeszter. - Hát nem
értitek, hogy élő fát akarok teremteni? Igazi élő fát, ami levegőt ad, és
szépséget hoz az életünkbe? Mert bárhová lépsz, csak azt látod, hogy minden
vasból van. Oszlopok, táblák, ajtók, lámpák, sínek és az a sok ronda gép, ami
körülvesz minket. Hát nem lenne sokkal szebb, ha a lomok helyett lélegző, élő
erdőt varázsolnék?
- Igazad van - bólintott Katinka. - Milyen jó lenne, ha következő
látogatásomkor már láthatnám munkád eredményét! A sok-sok gyönyörű fát!
- Ha lesz rá idő... - mormogta az orra alatt Kelemon.
Kis csönd támadt a költő halk megjegyzésére.
- Idő? - kérdezett vissza értetlenül Katinka. - Én biztosan szakítok rá időt,
ha... ha ti is örömmel láttok.
- Hát persze, hogy örömmel látunk! - karolt bele Talabér. - Gyere máskor is, ha
tetszik neked a világunk!
Katinka körülnézett. Előtte az erdő terült el fenségesen, mögötte a távolban
hóborította, büszke hegycsúcsok ágaskodtak. Eszébe villantak a sorok:
"Meseország, világos - Hóországgal határos."
- Hát persze - suttogta áhítattal. - Hát persze, hogy eljövök! Meseország most
már az enyém is.
- Ha lesz rá idő... - dörmögte Kelemon ismét.
- A tiéd is - mondta lelkesen Talabér, mintha meg sem hallotta volna Kelemon
szavait. - Gyere vissza hozzánk, amikor csak tudsz!
Katinka csendesen, vigyázva csukta be maga mögött az óra ajtaját, mint aki
attól fél, hogy végleg elszáll a varázslat.
- Visszajövök - ismételte magában. - Visszajövök közétek!
- Ha lesz rá idő! - szólalt meg mögötte váratlanul Gerő néne hangja.
Katinka hirtelen mérges lett.
- Miért mondja mindenki azt, hogy ha lesz rá idő? Mire kell az idő?
- Mert elfogytak a mesék... - suttogta az öregasszony alig hallhatóan. -
Holnapra vége lesz Meseországnak.
Katinka egy darabig szótlanul bámult Gerő nénére, mire lassan felfogta, hogy
mit is jelentenek a szavai. Hirtelen úgy érezte, hogy tagjaiból elszáll az erő.
Lerogyott egy székre az óra mellé. - Meseországnak vége... - motyogta -, de
miért?
- Meseország olyan, mint a tenger. - magyarázta Gerő néne. - A tengert folyók
táplálják, a folyót a patakok, a patakoknak pedig a forrás adja az éltető
cseppeket. Ha elapad a forrás, nincs ami táplálja többé a tengert. A tenger
hatalmas, ezért csak sokára szárad ki, de végül nem kerülheti el a sorsát. És
most ez vár Meseországra is.
- De miért? - ismételte Katinka makacsul.
- Mert Meseországot a mesék éltetik, minden mese az éltető víz egy cseppje. De
már elfogytak a mesék... és a tenger kiszárad.
- De hát ez nem igaz! - ugrott fel kétségbe esetten Katinka -, számtalan mese
van: a Hófehérke, a Berzsián és Dideki, a Süsü, a Mirr Murr, a Pamuhihőke és
Sámsemék, a...
- Ezek régi mesék mind - legyintett lemondóan Gerő néne -, és ma már nem
születnek új mesék. Csak videón és filmen láthatod őket, mert csak az érdekli a
gyerekeket. Az igazi Meseország azonban nem a filmvásznon él, hanem itt bent -
bökött az anyóka Katinka homlokára -, a fantáziádban... És ahhoz, hogy tovább
éljen, minden évben új mesének kell születnie. Ma éjfélkor pedig lejár az év...
és Meseország meghal. A könyvek lapjairól eltűnnek a betűk, s nem marad más,
csak az üres oldalak... Az öreg óra pedig megáll...
- De te még talán megmenthetnéd Meseországot - nézett bizakodva Katinkára Gerő
néne.
- Én? Hogyan?
- Írj egy új mesét!
- De hát én nem tudok mesét írni! - kiáltotta már majdnem sírva Katinka.
- Ha akarsz, tudsz - mosolyodott el Gerő néne. - Hát kinek a fantáziájában
születtek meg azok az aranyos kis minókok?
- De miért nem írsz te egy mesét?
- Nem lehet - szólt sejtelmes arccal Gerő néne, és elindult az óra felé -, mert
én innen jöttem - mondta, és kinyitotta az óra ajtaját.
- Meseországból? De melyik meséből? - hökkent meg Katinka. Agyában lázasan
kergették egymást a mesék, majd hirtelen belécsapott a felismerés. Gerő
megfordítva: öreg. - Tudom már! - rikkantott. - Az öreg néne őzikéje! Hát ezért
voltál olyan ismerős!
De Gerő néne ekkor már nem volt sehol.
- Katinka, mentsd meg Meseországot - hangzott az óra belsejéből -, írj egy
mesét!
A kislány egy darabig tanácstalanul álldogált az óra mellett, s komoran bámulta
a lassan vánszorgó mutatókat. Aztán hirtelen kifordult az üzletből, és szaladt,
szaladt, ahogy csak a lába bírta. Mikor hazaért, lihegve berontott kis
szobájába, és sietve asztalához ült. Papírt, tollat vett elő, s néhány
másodpercnyi töprengés után lendületes betűkkel a lap tetejére kanyarította: Ha
elfogynak a mesék.