"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K

Részlet

A jajszárnyú fecskerigó

c. mesekönyvből


A Három Grácia



A gödöllői buckák zöld lankái között éldegélt a Három Grácia. Dianda volt a legidősebb. Szelíd tekintetű, komoly leány. Lelkében mosolygós virágok nyíltak, és nem hervadtak sohasem.
Nikolin, a középső - vidám kis bohóc. Arcán mindig mókás grimaszok - na, milyen vagyok? - s csak nevetett, ha nevették.
A legkisebb a bájos mosolyú, csöppecske Monicsi volt. De a hangja a legnagyobb! Hej, ha kieresztette, akkor hetedhét határon túl, talán még Aszódon is meghallották az emberek.
Egy pirinyó házikóban laktak. De nem ám egyedül! Velük élt ugyanis Olibán. Aki vigyázta, gondozta és szeretgette őket. Enni adott, ha megéheztek, ápolta őket, ha betegek voltak. Velük játszott, velük nevetett, és letörölte könnyeiket, ha szomorúság költözött a szívükbe.
Olibán lelkében két tündér lakott: egy fiú és egy lány. De mindig csak az egyik jött elő. Mosni, főzni, takarítani kellett? Hipp-hopp, ott termett a lánytündér. Fűnyírásra vagy éppen focizásra került sor? Hohó, már jött is a fiútündér! De ha a Három Gráciáról volt szó, akkor egyik sem akart megpihenni. Néha még össze is szólalkoztak kicsit. - Tegnap is te vitted játszani a lányokat - pörölt a lánytündér -, most hadd menjek én! - Persze azért a végén mindig megegyeztek.
Így éldegéltek a gödöllői buckák között boldogan, amíg meg nem jelent Rettebor, az éj sötét mágusa.
Rút, viharos éjszaka volt. Rettebor fejét széles karimájú kalap takarta, hosszú, fekete köpönyege összevissza repkedett a szélben, mint egy tollafosztott holló.
- Téged kereslek, Olibán! - recsegte Rettebor, és belépett a házba. Szemei, mint eltévedt éjbogarak, sötéten csapkodtak jobbra-balra. Pillantása a sarokban pislákoló lámpa fényén akadt meg.
- Oltsd el! - parancsolta.
A szobára sejtelmes félhomály ült, s a mágus hirtelen mintha a plafonig nőtt volna.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? - kérdezte Olibán, s szívében ébredezni kezdett a félelem.
- Beszédem van veled! - nézett rá Rettebor.
- Hallgatlak.
- Látom, szépen éldegéltek itt.
- Nem panaszkodunk - mondta nyugodtan Olibán. De szívében csak nőtt, nődögélt a félelem.
- És hogy van a Három Grácia? - kérdezte csak úgy mellékesen Rettebor. Arcán ijesztő mosoly játszadozott.
- Jól. Köszönöm. - S Olibán szívében hopp, ott termett hirtelen a balsejtelem is.
- Szép nagyok lehetnek már.
- Cseperednek.
- Lassan ideje lesz férj után nézni - Rettebor fekete szemei gyanúsan csillogtak. Olibán érezte, hogy reszket keze, lába.
- Ugyan már! - mondta könnyedén. - Hiszen még gyerekek!
Rettebor megcsóválta a fejét. - Dehogy gyerekek. Dianda már felnőtt kisasszony. És Nikolin...
- Gyerekek! - vágott közbe Olibán.
- Nem! - csattant fel Rettebor. A szobára bajt idéző csend ült.
- Nem gyerekek - folytatta ellentmondást nem tűrően Rettebor -, és éppen ideje férjhez adnod őket!
Olibán hallgatott. Vajon mit akarhat az éjszaka mágusa? Rettebor Olibánra emelte sötét tekintetét. - Elviszem őket - jelentette ki határozottan.
- Micsoda? - hűlt el Olibán.
Rettebor lassan, kényelmesen az ajtóhoz sétált. - Az enyémek lesznek. Kell nekem mind a három.
- Szó se lehet róla! - tért magához Olibán. - Nem viheted őket sehová!
Rettebor felnevetett. Hangja mély kút feneketlen sötétjéből bugyborékolt. - Nem vihetem? És ki fogja megakadályozni? Te?
- Én! - kiáltott elszántan Olibán.
Rettebor borzalmas nevetése úgy csapkodott körülötte, mint száz vérszomjas denevér. - Az enyémek lesznek! - harsogta Rettebor, és csettintett egyet. Az ég kupoláját villám hasította végig, a dörrenés szinte égetett. - Máris a váramban van mind! A te gyönyörűséges Három Gráciád! - és Rettebor bősz, diadalmas kacajjal becsapta maga mögött az ajtót.
Olibán kétségbeesve rontott be a lányok szobájába. Üres volt. Dianda, Nikolin és Monicsi eltűnt.
Olibán könnyei, mint a zápor, hullottak. A kétségbeesés súlyos felhője meg csak nőtt, csak nőtt, lassan már akkora lett, hogy nem fért a házba. - Elrabolta az én szép lányaimat! - kiáltott Olibán, és csak kesergett, ontotta a fájdalom cseppjeit egyre.
Aztán a lánytündér megelégelte a dolgot.
- Elég volt! - mondta határozottan. - Ezzel nem megyünk semmire! Vissza kell hoznunk a lányokat!
- Visszahozni? - kiáltott a fiútündér - Hát hogy tudnánk mi visszahozni őket Rettebor felhőszaggató, éjsötét várából! - és pityeri-potyori, könnyezett tovább.
- A Hétpettyes Tündevirág majd segít!
- Az ám! - ámult el a fiútündér. Könnyei megtorpantak félúton. - A Hétpettyes Tündevirág! Hiszen neki legalább akkora hatalma van, mint Rettebornak, ha nem nagyobb!
És Olibán felkerekedett.
A Hétpettyes Tündevirág az Öreghegy tetején lakott. Harminchárom félelmetes óriás őrizte éjjel-nappal, nehogy valaki leszakítsa, eltiporja, meggyalázza.
- Hová, hová! - állították meg Olibánt. - Eredj innen, semmi dolgod itt!
- A Hétpettyes Tündevirágot keresem! - kiáltott Olibán. - Segítségre van szükségem. Rettebor elrabolta a Három Gráciát.
- Engedjétek - szólt a Hétpettyes Tündevirág, s az óriások fala megnyílt Olibán előtt.
A Hétpettyes Tündevirág törékeny, csöppnyi száron üldögélt. Hét apró, fehér szirmának mindegyikét egy-egy kék pötty ékesítette. Ebben rejtezett csodálatos varázsereje.
- A lányokat csak úgy szabadíthatod ki, ha elpusztítod Rettebort - ingatta szirmait a Hétpettyes Tündevirág. - S mivel ő a sötétség ura, csak a fény segítségével győzhetsz fölötte. Fényességet kell a várába csempészned. De jól el kell rejtened, mert másképp be sem enged.
- Rejtsem el? - esett kétségbe Olibán. - Hogyan rejtsem el a fényt? Vigyek fáklyát talán?
- Az nem elég! Rettebor ellen óriási, szemkápráztató világosságra van szükség.
- De hát mit tegyek?
- Gyűjts össze tizenhárom hullócsillagot, és tedd bele őket egy fekete zsákba! De jól kösd be a száját, mert ha csak egy apró fénynyaláb is kilátszik, sosem jutsz be a várba!
Olibán rohant hullócsillagot szedni. Szeme belekönnyezett, ahogy az eget leste.
- Hulljatok! - könyörgött a csillagoknak -, hulljatok!
S amint egy aranycsík rajzolódott az égre Olibán már ott is termett. Rakta bele fekete zsákjába a földre pottyant fényes csillagot nyomban.
- Hijj, de forró! - szisszent fel Olibán, mikor ez elsőt felvette. - Mint a parázs! - A többivel aztán már óvatosabban bánt.
Hajnalra összegyűlt a tizenhárom hullócsillag.
Hiába jött fel a nap, Rettebor várára úgy telepedett rá a sötétség, mint egy nagy madár. Olibán dobogó szívvel lépett be az égig meredő vár kapuján.
- Hova settenkedsz, Olibán? - harsant fel a falak közül Rettebor hangja, mintha csak ott rejtőzne minden kőben.
- Beszélni akarok veled! - kiáltott Olibán. - Ajándékot hoztam, a lányaimért cserébe!
- Nem kell az ajándékod! Fordulj vissza!
- Legalább nézd meg! - erősködött Olibán. - Hátha tetszik!
- Jól van, nem bánom! Mutasd!
Olibán kétségbeesetten meresztgette szemeit. - Gyere ide, és fedd fel magad! - kiáltotta. - Kinek mutassam az ajándékot, a falaknak?
- Látlak én így is! - harsogott Rettebor hangja mindenhonnan.
Olibán elhúzta a száját. - Nem mersz elém állni? Csak nem félsz, te rettegett mágus?
- Én? Tőled? - nevetett bőszen Rettebor, és előlépett a falak közül.
- És hol vannak a lányaim? - Olibán szíve már a torkában. - Látni akarom őket!
- Itt vannak! - csettintett Rettebor, és az egyik fal elmozdult helyéről.
Mögötte ott állt a Három Grácia.
- Eljöttem értetek! - lépett feléjük Olibán, és egy gyors mozdulattal kinyitotta a zsák száját. A csillagok úgy ugrottak elő, mint tizenhárom elszabadult kiscsikó.
- Nem! - üvöltött Rettebor és kétségbeesve eltakarta a szemét. - Olibán, te átkozott! Ezért meglakolsz!
A csillagok izzó, fényes gyűrűje lassan körbefonta az éj mágusát.
- Megállj, Olibán! - süvöltött Rettebor, és minden maradék erejét beleadta egy utolsó mágiába. Még csettintett egyet, aztán eltűnt, s köddé vált vele együtt a vár is.
Olibán egy napfényes mezőn találta magát. A Három Grácia azonban nem volt sehol.
- Hol vagytok? - forgolódott Olibán. - Hová tűntetek?
S akkor meglátta őket. Nem tűntek azok sehová, ott voltak az orra előtt.
Mint három fekete pillangó.
- Itt vagyunk, Olibán! - kiabálták gyenge, vékonyka hangon. - Itt vagyunk!
Hej, mennyi könnyet hullajtott Olibán és a Három Grácia! Keser és bú, fájdalom és bánat költözött lelkük minden zugába.
Végül aztán a lánytündér ocsúdott föl elsőként.
- Gyerünk! - mondta. - Menjünk el a Hétpettyes Tündevirághoz újra.
És útnak indultak. Olibán és vállán a három éjfekete pillangó, Rettebor szörnyű átkának súlya alatt.
- Mit akarsz már megint! - morogtak az óriások, mikor meglátták. - Hagyd pihenni a Tündevirágot! - de azért odaengedték hozzá.
A Hétpettyes Tündevirág szomorúan ingatta fejét. - Szegény kis Gráciák! Ne féljetek, segítek rajtatok! - Odafordult Olibánhoz. - Szakítsd le hat szirmomat!
- Micsoda? - hebegett Olibán. - Szakítsam le a szirmaidat?
- Azt már nem! - harsogtak az óriások. - Hozzá ne érj, mert meghalsz!
- Dehogy érek, dehogy érek! - tiltakozott Olibán. - Csak nem teszek ilyen csúfságot!
- Meg kell tenned! - szólt a Hétpettyes Tündevirág. - De ne félj, egy szirmom még megmarad.
- De a többi! - kiáltott Olibán. - A másik hat! Azt örökre elveszted!
A Hétpettyes Tündevirág csak mosolygott szelíden. - Dehogy vesztem! Minden évben kisarjad egy új szirom a letépettek helyett. És különben se velem törődj, Olibán! Gondolj a Három Gráciára! Akarod, hogy újra lányok legyenek, ugye?
- Akarom! - suttogta Olibán. - Persze, hogy akarom!
- Na látod! Akkor vidd el hat szirmomat. Pontosan akkor, mikor a nap elbújik a föld mögé, helyezz a pillangók minden szárnyára egy szirmot. De ne előbb, és ne később! Akkor a Gráciák újra lányok lesznek!
Az óriások csak mirgelődtek, csak morgolódtak, de azért hagyták, hogy elmenjenek a hat csudálatos tündeszirommal.
Olibán egész álló nap türelmetlenül ténfergett a szobában. A lánytündérrel a lelkében ki-kikukkantott az ablakon - Na, lemegy már a nap?
- Ne türelmetlenkedj! - szólt rá a fiútündér. - Majd eljön az ideje annak is!
- Mindjárt - izgult a lánytündér -, mindjárt lebukik a látóhatár alá!
- Dehogy bukik!
- De igen! Jaj, el ne késsünk! Megmondta a Hétpettyes Tündevirág, hogy nem késlekedhetünk! - és már rohant is Olibán, rakta a szirmokat a pilleszárnyakra egymás után. És várta a hatást.
De nem történt semmi.
- Most! - kiáltott a fiútündér. - Most megy le a nap!
És a Három Grácia ott állt a szoba közepén. Dianda, Nikolin és a csöpp Monicsi. - Hej, haj! - rikkantott Olibán. - Sikerült!
És ölelték, csókolták egymást. Nem győztek betelni azzal, hogy újra együtt lehetnek. Beszélgetve, kalandjaikat mesélve töltötték el az éjszakát.
Aztán beköszöntött a hajnal. Azaz dehogy köszöntött. Csak jött, mit se kérdezve, otrombán. Rondán, nedvesen, kedvetlenül. Mint aki érzi, hogy valami baj történik.
Mert abban a pillanatban, amikor előbukkant a föld gyomrából, a Három Grácia visszaváltozott pillangóvá. Igaz, nem éjfekete, gyász-szomorú szárnyakkal, mint azelőtt.
Dianda szárnyának pompája a sarjadó fű tavaszi zöldjét utánozta. Nikolin a ringó búzakalászok nyári aranyselymét öltötte magára, Monicsi pedig a búcsúzó ősz vörös bársonyában billegett. Csak Olibán arca lett halotti fehér, mint a frissen hullott hó.
És futott Olibán, rohant a Hétpettyes Tündevirághoz immár harmadszor.
- Mit akarsz már megint! - üvöltöttek vele az óriások. - Nem volt elég neked a hat tündeszirom, most még a hetediket is elvinnéd?
- Elsietted a varázslatot, Olibán! - csóválta szomorúan azt az egy megmaradt szirmát a Hétpettyes Tündevirág. - Nem tehetek semmit! Még várnod kell.
- Meddig, jaj, meddig?
- Hat év, míg szirmaim újra nőnek, s még egy év mire a varázserejük is visszatér. Hét év múlva eljöhetsz, s akkor visszavarázsolhatod a Három Gráciát véglegesen. Addig is vidd el a hetedik szirmomat...
- Nem! - toporzékoltak az óriások. - Nem!
- Vidd el! - folytatta az óriásokkal mit sem törődve a Hétpettyes Tündevirág. - Morzsold össze, és mikor a nap leszáll, szórd a pillangók szárnyára!
- És akkor mi történik?
- Éjszakára leányokká változnak újra. De amint a nap felkel, pillangók lesznek megint. És ez így megy majd, míg a hét év le nem telik. De addig is vigyázzanak egymásra, mint a szemük fényére. Hiszen olyanok is. Mint a hajnali napsugár, az éjjeli gyertyaláng. Mint a fény, a leggyönyörűbb drágakő.
Azóta a Három Grácia minden éjjel leánnyá változik. Ám amint megjelennek a nap első sugarai az ég alján, azon nyomban csudaszép pillangók képében röppennek ki az ablakon, és suhannak tova az erdők, mezők felé.
Olibán meg azóta is várja, hogy leteljen a hét év.
Ti pedig vigyázzatok! Ha pillangókat láttok repkedni valahol, nehogy bántsátok őket! Mert lehet, hogy ők azok.
A Három Grácia.