"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső  



"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


Az író humorral és bölcsességgel átszőtt meséi élvezetesek, mulatságosak, izgalmasak, alkalmasak arra, hogy felébresszék a gyerekek kíváncsiságát és fejlesszék intellektusát, vagyis maradéktalanul megfelelnek a "jó mese" kritériumainak.

Boldizsár Ildikó  

Öné lett rajz Könyvek Mesék Abszurdok Feldolgozások Ezt írták Galéria
Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


Magányosok Klubja



Kelemon az asztalnál üldögélt, tollának végét harapdálta, és átszellemülten nézegette a szoba mennyezetét. Kelemon ugyanis éppen verset fabrikált. Ebből is látható, hogy e kiváló férfiú nemcsak a pompás szobrok készítéséhez értett nagyszerűen, de a versírás éppúgy az erőssége volt. Meg a regényírás, meg a dalkomponálás, meg a festés. Valamint a batikolás, a szőtteskészítés, meg a kosárfonás. No és a fafaragás. Hogy a fűzöldítés, a kéményformálás és a sárdagasztás kevéssé ismert művészetét ne is említsük. Kelemon ugyanis azon sokoldalú mesterek sorába tartozott, akikből oly fájdalmasan kevés szaladgál manapság.
Most azonban Kelemon sem szaladgált, mivel éppen egy új, nagyszerű költeményen dolgozott.
A címét már ki is találta: Degenerátor.
- Valami olyan kezdés kell - morfondírozott átszellemülten Kelemon, továbbra is a plafon sajátos mintázatát fürkészve -, ami rögtön megfogja az olvasót. Lássuk csak... talán kezdjük így:

Mahart hart ma a mahon,
és a kés vés a résen.

- Ez az! - ragyogott fel Kelemon arca. - Ez aztán a rejtélyes, gondolatok ködébe vesző, sejtelmes kezdet! Az a kés! Amint a résen vés! Az igen! Nem beszélve a mahartról! Na gyerünk, csak így tovább!

Ha már Márta márt
a várva várt árva Márta,
Töhötöm! Tahitin
röhögöm örömöm,
s orromon hozom haza Mama,
ha ma takar a kar,
s Tatán tán etán után bután
néz a vészreaktor,
s az apafapofák
réme ime: a Mester,
ki e testtel fest el,
s nem restell
estre Pestre esve
lesni a festékek ékét.
BÉKÉT!

Kelemon elégedetten dőlt hátra. Jó kis vers! Mielőtt azonban tovább áradhatott volna gondolatainak folyama, valami durván megzavarta elmélyült munkájában.
Ez a valami, három apró koppanás volt a bejárati ajtón.
A nagy költő asztalnál görnyedő hosszú, cingár teste olyan volt, mint egy megrokkant, kérdőjelszerű fájdalom. Majd egy felkiáltójelszerű fájdalom. Kelemon ugyanis felállt. Rádöbbent, hogy egyelőre befellegzett a nagyszerű költemény folytatásának. Némi nehézségek árán kihúzta hosszú, vékony lábait az asztal alatti szűk résből, nagyot sóhajtva az ajtóhoz vánszorgott, és kinyitotta.
Az ajtóban egy apró, gömbölyű emberke álldogált. Kissé zavartan pislogott a fölémagasodó, cingár Kelemonra, megemelte a fején billegő, nevetséges kis kalapot, és így szólt:
- Sebeszter.
- He? - vakkantott Kelemon.
- Sebeszter - ismételte meg az idegen.
- He? - ismételte meg Kelemon.
A pöttöm, pufók emberke egy pillanatig elgondolkodott. Láthatóan szeretett volna kissé előrébb haladni a beszélgetés labirintusában, amire azonban Kelemon társalgási stílusa nem sok lehetőséget kínált.
- A nevem: Sebeszter - próbált világosabban fogalmazni az idegen.
- Vagy úgy! - Kelemon szemében a felismerés szikrái pattogtak. - Hacsak nem! Ámbátorságosan én is amondó vagyok! - és szélesre tárta az ajtót.
Sebeszter beljebb lépett. Mozdulataiból az az óvatos bizonytalanság áradt, ami azokra a földi halandókra jellemző, akiknek Kelemonnal kell társalogniuk. Mert láthattuk ugyan, hogy a nagyszerű művész elméjében milyen fényesen csillognak a kristálytiszta gondolatok, ám amikor ezeket szavakba öntötte, akkor az bizony nagy megpróbáltatást jelentett bárki emberfiának.
- Azért jöttem - kezdte bátortalanul Sebeszter -, hogy megismertessem Önt szerény klubunkkal.
- Nohát ámde, nohát ámde! - mondta kedvesen Kelemon. - Ki ha nem mi beszélünk erről, ugyebátor?
- Igen - nyelt egyet Sebeszter. - Szóval a mi klubunk...
- Tovább csak, tovább csak - bíztatta barátságosan Kelemon, vendégének zavarát látva. - Mert a klubok léte hajdanán, a költészet csudáival kalapál az időbenség! - szavalta fennkölten.
- Igen - mondta bizonytalanul Sebeszter, aki egy kukkot sem értett az egészből. - Egyszóval a mi klubunk a Magányosok Klubja. Mint városunk elismert és kiváló művészét, szeretnénk felkérni, hogy legyen szervezetünk díszelnöke! - hadarta el gyorsan Sebeszter, aki rettegett, hogy Kelemon ismét közbeszól.
- Nocsakság, nocsakság! - ámult el Kelemon. - Még hogy díszelnök! - és elgondolkodva simogatta ritkásan pelyhedző kecskeszakállát. Majd megrovó, szúrós szemeit Sebeszterre szegezte. - Dehát bár én nem vagyok magányos az élet e bástyáján körül!
- Nem tesz semmit - törölte meg izzadó homlokát Sebeszter. - Nem tesz semmit. Majd az lesz, ha belép a mi kis társaságunkba.
- Az leszek? - döbbent meg Kelemon.
- Az - nyugtatta meg Sebeszter. Lassan kezdett megnyugodni. Végre olyan vizekre evezhetett, amelyeken otthon érezte magát. - Aki ugyanis társaságunk tagja lesz, az pitty-putty magányossá válik!
- Pitty-putty?
- Meg sitty-sutty is! - bizonygatta buzgón Sebeszter.
- Miség ez, ha nem a tündés maga! - kiáltotta fennkölten Kelemon.
Ez kissé kibillentette Sebesztert a nehezen megszerzett magabiztosságából.
- Igen - mondta zavartan.
- Aztán miként akként lennék én oly magányos? - kérdezte Kelemon.
Sebesztert ismét elöntötte a lelkesedés.
- Akit klubunk a tagjai közé emel, annak fogadalmat kell tennie, hogy nem találkozik többé egyetlen más taggal sem. Lassan mindenkit taggá fogadunk a városban, és így aztán senki nem találkozhat senkivel. Végül pedig minden ember magányossá válik.
- Sitty-sutty.
- Igen! Meg pitty-putty is!
- És azutánság?
- Azután jönne a dolog második része! - mondta lelkesen csillogó szemekkel Sebeszter. - Amikor már mindenki a Magányosok Klubjának tagja lesz, akkor hipp-hopp, feloszlatjuk az egész társaságot!
- Hipp-hopp.
- Meg ripsz-ropsz!
- De miért?
- Ez a lényege az egésznek! - kiáltotta büszkén Sebeszter. - Végre boldoggá tehetnénk az egész várost! Gondoljon csak bele! A világ tele van keserűséggel. Az emberek nem szeretik egymást. Nem törődnek egymással. Részvét nélkül elmennek a földön heverő, magatehetetlen beteg mellett az utcán. Eldobják a csikkeket. Isznak. Veszekednek. Verik a gyermekeiket. Háborúznak. Nem látják, hogy az élet elmúlik, ők pedig szeretet nélkül, boldogtalanul töltötték éveiket. Hogyha viszont belépnek a Magányosok Klubjába, akkor nagyon gyorsan rádöbbennek, hogy a többiek nélkül milyen sivár az élet! Vágyakozni fognak a barátaik után. Még az ellenségeik után is! - Sebeszter lelkesen hadonászott pöttöm karjaival, és átszellemülten nézett Kelemonra. - Ezért aztán amikor feloszlatjuk a klubot, akkor vágyakozva ölelik majd át embertársaikat, és szeretni fognak mindenkit, aki csak él! És minden ember boldog, elégedett lesz majd!
- És nem dobják el a csikkeket - tette hozzá Kelemon.
- Nem!
- És nem mennek el a betegek mellett.
- Nem!
- És nem isznak.
- Nem!
- És nem veszekszenek.
- Nem!
- És nem verik a gyerekeket.
- Nem!
- És nem háborúznak.
- Nem!
Kelemon keserűen elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Ugyan már, kedves barátom! Komolyan azt hiszi, hogy az emberek belépnek majd ebbe a klubba? Hogy meg akarnak változni? - Kelemon valami rejtélyes okból egészen érthetően beszélt. - Dehogyis akarnak! Jól érzik magukat így, ahogyan élnek. Ami nem is csoda, hiszen az élet egy nagy Degenerátor.
- Mi? - hökkent meg Sebeszter. - Degene... micsoda?
- Degenerátor. Ami degenerálja, ami megváltoztatja az embereket. Ezért aztán az emberek szeretik utálni egymást.
- Nem igaz! - mondta döbbenten Sebeszter.
- Szeretnek elmenni az utcán a tehetetlen beteg mellett.
- Nem igaz! - emelte fel a hangját Sebeszter.
- Szeretnek veszekedni.
- Nem igaz! - kiáltott Sebeszter.
- Szeretik eldobni a csikkeket.
- Nem igaz! - ordított Sebeszter.
- Szeretnek inni.
- Nem igaz! - üvöltött Sebeszter.
- Szeretnek verekedni.
- Nem igaz! - toporzékolt Sebeszter.
- És szeretnek háborúzni.
- Nem igaz! - pattant fel magából kikelve Sebeszter, és hirtelen akkora pofont kent le Kelemonnak, hogy csak úgy zörgött. A kis ember felindultan viharzott ki a lakásból, és mérgesen bevágta maga mögött az ajtót.
- Hát nem megmondtam? - nézett Sebeszter után nagyot sóhajtva Kelemon. Felállt, s odaballagott asztalához, hogy folytassa a verselést erről az átkozott, mégis nagyszerű, boldog-boldogtalan világról.