"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K

Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


...



Talabér nagyot nyújtózkodott ágyában, és álmosan dörgölte meg a szemét. Kábultan körülnézett, s nem értette, hogy mi zavarhatta meg ilyen korán az álmát. Egy kis idő múlva azonban rájött. Valami elviselhetetlen zaj hallatszott az ablaka alól, valami sosem hallott csörgés, zörgés, dübörgés. És pattogás. Valamint dübögés. No és kattogás. Ami pedig a legelviselhetetlenebb volt, egy állandó püfögő-dohogó-huhogó-nyikorgó kerregés. És csihogás. Valamint tülkölés.
- Ez borzasztó! - nyilvánította ki véleményét Talabér. Pedig nagyon ritkán szokott ilyen elmarasztalóan nyilatkozni, mivel igen békés ember volt. Ezt azonban már ő sem hagyhatta megjegyzés nélkül.
- Ez borzasztó! - szólt ismét, mert úgy érezte, hogy az előző alkalommal talán nem fogalmazott elég világosan. Talabérra pedig nem lehetett ráfogni hogy homályosan fejti ki mondandóját. Ezért aztán, hogy még egyértelműbbé tegye véleményét, hozzátette - ez borzasztó!
Talabér azonban nem ragadt le a dolgok ilyetén elemzésénél, hanem rögvest cselekvésre szánta el magát. Ha már kiebrudalta az ágyból eme szörnyű zaj, hát mi sem volt természetesebb, mint hogy ennek a végére jár. Kinézett az ablakon, s ekkor felfedezte a borzalmak okozóját.
Ez pedig nem volt más, mint egy szerkezet. Pontosabb meghatározással élve, egy micsoda. Egy izé. Vagyis egy olyan hogyishívják. Szóval egyfajta valamiféleség.
Bár nem volt maradéktalanul megnyugtató a tárgy eme körülírása, Talabért mégis az elégedettség érzése töltötte el. Pontosan tudta ugyanis, hogy annak az izének az alkotója nem lehet más, mint kissé szédült tudatú művész szomszédja: Kelemon.
- Hej-haj! - mondta ki kendőzetlen véleményét tőle szokatlan módon Talabér. - Ez azért már nem járja! - azzal felvette kabátját, és átballagott a szemközt lakó szomszédhoz.
Kelemonnal nem igazán tartotta a barátságot Talabér, s ennek a művész kissé sajátos kifejezésmódja volt az oka. Gondolatainak magasságaiba ugyanis - be kell férfiasan vallanunk -, egy Talabér-fajta halandó nem igazán tudott felemelkedni.
- Nicsak szomszéd, nicsak! - fogadta ritkán látott lakótársát Kelemon. - Micsoda, hogy idejőni magánságos ámbátor?
- Khm... - motyogta zavartan Talabér. - Csak amiatt keresném, hogy az az izé... ott az ablakban...
- Nohát, csak nemdebátor? - örvendezett Kelemon a megszokott ékesszólással. - Az én sajátúlag műalkotás! Beketté, hogy ne mondjam!
- Műalkotás? - szűrte le meghökkenten Talabér a szózavarból. Ezzel az eshetőséggel eddig ugyan nem számolt, de azért ez sem tántorította el. - Tudniillik zörög - mutatott rá bátor következetességgel.
- Zörgő-börgő-dübörgő! - lelkesedett Kelemon, igazi művészi átéléssel. - Mondandója is olybá, ha vesszük. Szét-át ugye, de enyémségien! Merthogy a címessége: Lókaliptusz, ha mit nem mondok.
- No most - folytatta az oroszlánszívű Talabér egy ólomkatona rendíthetetlenségével -, talán le kéne venni onnan!
- Talán-talán, netalán! - csóválta a fejét Kelemon. - De nem úgy, míg életem hava el nem olvadásilag! - dörögte hirtelen hangnemet váltva. - Nem hogy ám itt valaki is leveszi azt! - üvöltötte a megdöbbent Talabér arcába, majd becsapta az ajtót az orra előtt.
A Lókaliptusz névre hallgató műalkotás pedig gúnyosan zörgött-börgött-dübörgött tovább.
Talabér ekkor érezte, hogy elveszett minden türelme az emberiség iránt. Pedig ha igazságosak akarunk lenni, akkor le kell szögeznünk, hogy türelemből volt neki bőven. Most azonban mind elszállt, mintha elfújta volna a szél.
- Ezt nem hagyom annyiban! - kiáltotta Talabér bőszen Kelemon ajtajának. - Elmegyek a város első emberéhez is, ha kell!
És dérrel-dúrral, dúlva-fúlva, nagy mérgesen elindult Mesélnek városának Legfőbb Hivatalába. Persze - ismerjük jól -, mire a Hivatal portájához ért, nemcsak a türelme, de a dühe is elpárolgott Talabérnak.
- Kit tetszik keresni? - kérdezte a szigorú ábrázatú portáskisasszony, és megrovón nézett az egyik lábáról másikra álló Talabérra.
- Öööö... hogy is mondjam... - nyögött nagy zavarában Talabér, majd magyarázólag hozzátette - tudniillik... hogy izé...
- Értem - bólintott a kisasszony. - Szóval ön Halljakendet keresi!
Talabér hálásan bólintott, s öröm töltötte el a szívét. Nagyszerű érzés, hogy a Hivatal ilyen ragyogó éleslátással megáldott, szakértő portáskisasszonyokat alkalmaz.
- Úgy van - mondta -, Halljakendet keresem!
- Ki keres, mi keres? Csak nem egy fekete holló? - hangzott a folyosó végéből, ahonnan egy Halljakend kinézetű egyén vágtatott elő. - Nos, kedves barátom, miben segíthetek? Mert segíthetek, nemdebár?
- Debár! - mondta lelkesen Talabér, s rögtön a közepébe is vágott. - Az a helyzet ugyanis, hogy probléma van...
- Na végre! - kiáltott fel lelkesen Halljakend, s elismerően megveregette Talabér vállát. - Csakhogy végre valaki észrevette! Végre egy élesen látó szem, egy világosan látó elme. Igen-igen, bizony. Probléma van! Óriási probléma. Merthogy csöpög, nemdebár?
- Csöpög? - rökönyödött meg Talabér, aki nem egészen erre számított. - Mi csöpög?
- Hát a csap! Mi csöpögne! A csap, kedves barátom, a csap! Pontosabban az én csapom, a konyhában! Hiszen éppen azért jött ugye, mert felfedezte e hiányosságot, s úgy döntött, hogy ne tovább! Ennyi elég volt! Az emberiség nem élhet tovább csöpögő csapokkal! Javítsuk hát meg a fránya, csöpögő csapokat!
Talabér megmukkanni sem tudott a megrökönyödéstől.
- Nos, kedves barátom, elég a puszta szóból! - váltott gyakorlatiasabb hangra Halljakend. - Munkára fel! Kis kulipintyóm, hogy ne mondjam vityillóm, a szomszéd sarkon áll. A Buszsofőr tér 2. alatt. Nem fog eltévedni. Hát minden jót, minden jót! - veregette meg ismét a kővé vált Talabér vállát. - Biztos lehet benne, hogy az emberiség nem fogja elfelejteni az ő jótevőjét! Méltó módon emlékezik majd meg a csöpögés elhárítóinak felejthetetlen alakjairól! - azzal hátat fordított, és a következő pillanatban már ott sem volt.
Talabér egy kis ideig dermedten bámult a köddé vált Halljakend után, majd hirtelen elhatározással kifordult a Hivatal fenséges épületéből. Elballagott az utca sarkára, felnézett a táblára, mely büszkén hirdette: "Buszsofőr tér 2."
- Micsoda város! - csóválta meg a fejét Talabér. Tűnődve elmosolyodott, aztán szilárd léptekkel hazafelé indult.
Útja egyenesen Kelemonhoz vezetett.
- Megismertem a nagyszerű Halljakend titkos vágyát! - súgta titkolózva a kiváló művész fülébe, aki erre nagyot nézett, s odaadóan hallgatta végig Talabért...
Másnap reggel furcsa dologra ébredtek a Buszsofőr tér lakói. Sorra jelentek meg a csodálkozó, értetlen fejek az ablakokban, közöttük hamarosan előtűnt Halljakend kobakja is. Hitetlenkedő ábrázatuk a tér közepén ágaskodó borzalmas valamicsoda felé irányult, ami megállás nélkül zörgött-börgött-dübörgött. És tülkölt, csihogott, nyikorgott. Valamint sistergett. No, és hogy meg ne feledkezzünk róla: kerregett is.
Az izé tetejéről egy tábla csüngött:

LÓKALIPTUSZ
Készítette és felállította Mesélnek legfőbb hivatalnoka,
Halljakend tiszteletességére:
Kelemon

Eközben Talabér békésen és elégedetten szunyókált puha ágyában. Tudta jól, hogy holmi csöpögő csapok monoton kopogása nem fogja többé megzavarni a Legfőbb Hivatal kiváló főemberének álmát.