Az egyik pillanatban még nem volt Talabér előtt semmi, a következőben meg már
ott ágaskodott a kis ember. Apró, mint egy pötty, rajta az ablakpárkányon. Mert
olyan kicsi volt, hogy még ott is elfért. Kék tányérsapkája illegett-billegett
a fején, pöttöm szeme alig látszott ki alóla.
- A VaP-tól jöttem, kedves uram - mondta meghajolva. - Ön pedig ugyebár
Talabér, ha nem tévedek!
A fura emberke kényelmesen helyet foglalt a párkányon, és elégedetten lóbálta a
lábát. - Nos, nem tudom, hallott-e már rólunk. Mi vagyunk a VarázsPosta, azaz
röviden csak VaP. Mi hozzuk-visszük a híreket, pletykákat. Ha kívánja, küldhet
velünk varázslatot, mágiát, rontást. Részvétet, jókívánságot, gondolatot. Vagy
cuppanós csókot, ízeket, virágillatot. Zenét, verset, táncos lábú jókedvet.
Nos, kívánja?
- Nem... nem... - dadogta Talabér. - Nem hiszem, hogy szükségem volna az Önök
szolgálatára.
- Mindjárt gondoltam - bólogatott pöttöm kis fejével a varázspostás. - Nem is
azért vagyok itt. Üzenetet hoztam.
- Üzenetet? Kitől?
A kis emberke feltápászkodott, és jobb tenyerét Talabér szeme elé dugta. Bal
kezével húzogatni kezdte az ujjait, egyiket a másik után. Tenyere minden
roppantásra nőtt egy kicsit, végül akkora lett, mint egy péklapát.
- Na! - fújt elégedetten. - Most már jöhet az üzenet!
Tenyere felizzott, néhány csík futott rajta keresztül, mint egy képernyőn, majd
egy fiatal nő feje jelent meg. Kétségbeesett pillantását egyenesen Talabérra
szögezte.
- Szükségem van rád, Bátyó! Ide kell jönnöd! Furcsa dolgok történnek nálunk!
- Erwinia! - kiáltott Talabér. - Kis húgom! Mi a baj?
- Gyere gyorsan! - folytatta a nő. - Ne késlekedj!
A képernyő ekkor kihunyt, s Talabér csak a varázspostás vigyorgó arcát látta
maga előtt.
- Na kérem! - dörzsölte a tenyerét elégedetten a kis ember. - Most újra mi
jövünk! Készen áll az utazásra?
- Milyen utazásra? Erwinia a város túlsó végén lakik a Dimbidombon. Gyalog
sincs messze!
A varázspostás felnevetett.
- Higgye el, a VaP segítségével sokkal gyorsabban odaér! Vagy szívesebben
kutyagolna fél órán át?
- Miért, a VaP-pal meddig tart az út?
- Egy pillanat műve csak az egész! Mondtam már, hogy a VarázsPosta csodákra
képes! Na, jöjjön! - a kis ember csettintett egyet, és Talabér döbbenten vette
észre, hogy minden, ami körülötte volt, hirtelen a sokszorosára dagadt.
- Hé! Mit csinál?
- Csak lekicsinyítettem egy kicsit - magyarázta a varázspostás. - Így sokkal
egyszerűbb a szállítás. No és persze olcsóbb is.
Egy piciny hintót vett elő táskájából, és Talabér elé tette.
- Ebben fog utazni. Meglátja, nagyon kényelmes lesz!
Micsoda dolog - morgolódott magában Talabér -, idejön egy törpe a semmiből, és
se szó, se beszéd apró bogarat csinál belőlem!
Alighogy elhelyezkedett a hintóban, a kis ember újabb pattintására eltűnt a
túlméretezett szoba, s Talabér már érezte is, hogy az ülés megindul alatta.
- Hóóó! - kiáltott a varázspostás a következő pillanatban, és a hintó
megtorpant.
- Mi az, miért álltunk meg? - nézett ki Talabér.
- Mert megérkeztünk - nevetett a kis emberke. Csettintett egyet, s Talabér
teste szinte kirepült a járműből. Újra akkora lett, mint régen.
- Hű! - rázta meg magát Talabér. - Most már tudom, milyen érzés lehet hangyának
lenni...
Egy nagy tér közepén álltak, ahol mindenfelé vidám, színes zászlók lobogtak.
- Ez itt a VarázsPosta épülete! - mutatott a tér sarkában meghúzódó takaros,
piros téglás épületre büszkén a kis ember.
- Látom. De arról volt szó, hogy a húgomhoz repít, nem pedig ide!
- A kedves húgával itt beszéltük meg a találkozót, de úgy látszik késik.
- Jó napot kívánok! - köszönt rájuk egy bordó lepelbe burkolózott, loboncos
hajú asszonyság. - Kíváncsiskodni jöttek, ugye? Pedig hiába, várniuk kell
holnapig, ugyanis néhány síp még hiányzik.
- Síp? Milyen síp? - értetlenkedett Talabér.
- Orgonasíp. Az ünnepségre készülő új, szabadtéri orgonához.
- Holnap ünnepeljük a Tavasz Első Napját - magyarázta a varázspostás. - A hölgy
Cicerella, a kiváló orgonaépítőmester, akit a város megbízott a
dimbidombi orgona megalkotásával.
- Csodálatos darab lesz - dörzsölte a kezét izgatottan Cicerella. - Majd
meglátják!
- Ha meglátják! - A tér túloldaláról egy hosszú, fekete ruhába öltözött,
szakállas férfi szegezte rájuk szúrós szemét. - Mert valami nincs rendben ezzel
az orgonával! Én mondom, valami nincs rendben!
- Zsurgaborló, az Elátkozott Világ mágusa - súgta a varázspostás.
- Fura egy alak - morgott Cicerella.
- Az Elátkozott Világból? - csodálkozott Talabér. - Hogyan került ide?
- Mindenféle mendemondákat hallani arról, hogy egy félelmetes boszorkányt
üldöz, aki évekkel ezelőtt átszökött a mi világunkba. De hogy mit keres éppen
Mesélneken, azt senki sem tudja.
- Még az is lehet, hogy ő áll a gyerekek eltűnése mögött - sziszegte Cicerella.
- A gonosz varázslója!
Talabér megdöbbent.
- Eltűnt gyerekek?
- Igen - sóhajtott a varázspostás. - Egyre-másra tűnnek el a Dimbidombról.
Minden nap kettő-három. Mikor lemegy a nap, egyszer csak köddé válnak! Se
hírük, se hamvuk.
- A kis trió! - eszmélt fel Talabér. - Erwinia gyerekei! Orsilla, Andrion és
Norinka! Velük mi lehet?
- Jól vannak! - borult a nyakába Erwinia, aki éppen az utolsó szavakra
érkezett. Talabér megkönnyebbülten ölelte át régen látott testvérét.
- Már attól féltem, hogy velük is történt valami!
- Szerencsére semmi bajuk. Egyelőre... Éppen azért hívtalak, hogy segíts őket
megvédeni!
- Hát persze. Úgy megvédjük őket, mint a pinty! - mondta magabiztosan Talabér.
- Kivont karddal állunk őrt a vártán, csak próbálja meg elrabolni őket valaki!
Rögtön lekaszaboljuk!
- Apróra vágjuk! - tódította a pöttöm varázspostás.
- Szétcincáljuk! - vágta rá Talabér.
- Fölnégyeljük!
- Cafatokra szedjük!
- Lefejezzük! - lelkesedett tovább a kis ember, majd némi habozás után hozzá
tette - Már ugye... ha úgy alakul... mert egyébként nem akarok tolakodni...
- Persze - tért magához hevületéből Talabér is. - Persze... Gyerünk, kis húgom,
induljunk haza! Itt az ideje, hogy megöleljem a kis krampuszokat!
Erwinia otthonába betérve csengő énekhang ütötte meg a fülüket. Talabér rögtön
felismerte a két lány üde szopránját és Andrion fiús dörmögését. - A kis trió!
- örvendezett.
- Pszt! Énekelnek! - suttogta Erwinia.
A nap nyugodni tér,
leszáll a csendes éj,
már búcsút mondunk.
A tölgy a bérc alatt
oly búsan bólogat
mert el kell válnunk.
- Ejnye kölykök, mi ez a szomorúság! - nyitott rájuk Talabér.
A gyerekek harsány üdvrivalgással fogadták nagybátyjukat.
- Talabér bácsi! Talabér bácsi!
- De jó, hogy itt vagy!
- Ugye vigyázol ránk? - kapaszkodott a nyakába a kisebbik lány, Norinka.
- Persze, hogy vigyázok! Ma éjszaka nyugodtan alhatsz, ne félj!
- Ideje is ágyba mennetek! - szólt rájuk Erwinia. - Mindjárt beesteledik.
- A nap nyugodni tér - nevetett Orsilla.
- Leszáll a csendes éj - folytatta Norinka.
- Már búcsút mondunk - fejezte be Andrion.
- Mars ágyba!
- Nem úgy van az - emelte fel az ujját Talabér -, előbb megvizsgálom a gyerekek
szobáját!
Mindent tudó, komoly arccal megkopogtatta a falakat, bezárta az ablakokat, még
a szekrénybe is bekukkantott.
- Nem jó - jelentette ki végül az állát vakarva. - Ez így nem biztonságos. Az
ablakon akárki bejöhet.
- Toljuk a szekrényt az ablak elé! - javasolta Andrion.
Odatolták.
Talabér tovább vakargatta az állát.
- Még mindig nem jó. Az az akárki benyúl az ablakon, aztán eltolja a szekrényt.
És akkor már bent is van!
- Támasszuk meg egy másik szekrénnyel! Hozzunk át egyet a szomszéd szobából!
Nosza, áthoztak egyet.
Talabérnak azonban ez sem volt elég. - És ha ezt is eltolja?
- Tegyük az ágyakat a szekrény elé! - mondta Orsilla. - Ha megmozdul, úgyis
fölébredünk!
- Mire fölébredtek, már el is rabolt benneteket! - legyintett Talabér. - Más
kell ide.
- Jó, de mi?
Talabér tanácstalan volt. Álldigált egy darabig, egyik lábáról a másikra. Majd
a másikról az egyikre. Aztán egyszer csak a homlokára csapott.
- Megvan! A VaP!
- A VaP? - csodálkozott Erwinia. - Mit akarsz a varázspostától?
- Azt mondta az a kis ember, hogy bármit lehet küldeni a VaP-pal!
- Így is van. De mit segít ez rajtunk?
- Küldjünk magunknak egy ablakonbesurranó-gátlót.
- Az meg micsoda?
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát Talabér. - De azt mondta a pöttömke, hogy
bármilyen varázslatot el lehet küldeni vele. Akkor hát kérjünk egy
ablakonbesurranó-gátlót.
- Hát... - tétovázott Erwinia -, kérjünk. Végül is... nekem sincs jobb ötletem.
- Parancsoljanak velem! - jelent meg előttük hirtelen a kis ember.
- Hát maga meg hogy került ide? - esett le az álla Talabérnak.
A varázspostás elégedetten nevetgélt.
- Elég csak ránk gondolni, és mi már ott is termünk! Szóval mit parancsolnak?
- Egy... ablakonbesurranó-gátlót.
- Értem - bólogatott a kis emberke, és lopva körülnézett. Láthatóan nem
lepődött meg a szekrényekkel eltorlaszolt ablak látványától. - Értem... De meg
kell mondanom, hogy az ablakonbesurranó-gátló sajnos nem fogja megoldani a
problémájukat.
- Miért nem?
- Mert semmiből sem áll kiiktatni egy ablakonbesurranó-gátlótalanítóval.
Talabér elgondolkozott.
- Akkor kell egy ablakonbesurranó-gátlótalanítót semlegesítő is.
- Azt pedig hatástalanítja az ablakonbesurranó-gátlótalanítót
semlegesítőtelenítő - vágta rá a varázspostás.
- Akkor...
- Állj! - emelte fel a kezét a kis ember. - Kár folytatni. Minden varázslatnak
megvan az ellenvarázslata.
- Akkor mit tegyünk?
- Nem tudom - vallotta be a varázspostás. - Sajnos még nem sikerült kitalálni,
hogyan lehetne biztonságba helyezni a gyerekeket.
- Küldjük el őket! - csillant fel Talabér szeme.
- Hová?
- Akárhová! Hiszen a gyerekek csak a Dimbidombról tűnnek el, nem igaz? Akkor
küldjük el őket a város más részébe. Mondjuk hozzám.
- Jó ötlet! - vidult fel Erwinia. - Nálad biztonságban lesznek!
- Akkor indulhatunk is! - mondta Talabér a varázspostásnak.
- Rendben, de hova tűntek a gyerekek?
A kis trió nem volt sehol. Orsilla, Andrion és Norinka eltűntek.
- Lement a nap - csapott a homlokára Talabér -, és mi nem vigyáztunk rájuk!
- De hát az előbb még itt voltak! - értetlenkedett a varázspostás.
- Nem maga tüntette el őket? - nézett rá gyanakodva Erwinia.
- Én? Hogy tehettem volna? A VaP ugyanúgy működik, mint a hagyományos posta, a
küldeményeket a postások szállítják. Én pedig nem mozdultam innen egy tapodtat
sem, hát akkor meg hogyan vihettem volna el a gyerekeket?
- Valami varázslattal! Hiszen ahhoz is ért!
- Ugyan már! - mérgelődött a kis ember. - Hát honnan értenék én a varázslathoz!
- Hiszen varázspostás!
- Persze, hogy varázspostás vagyok! De az még nem jelenti azt, hogy tudok
varázsolni! Minket postásokat csak a kicsinyítés, a nagyítás és a
helyváltoztatás varázslatára oktattak! Nem ismerünk semmi egyebet!
- Hiszen azzal dicsekedett, hogy rontást, bűbájt és ki tudja még mi mindent
lehet magukkal küldeni! - érvelt Erwinia.
- És ablakonbesurranó-gátlótalanítót - mutatott rá Talabér is.
- Ezeket a varázslatos dolgokat, mint a besurranógátlót, meg a semlegesítőjét a
varázsraktárból vételezzük! - magyarázta kétségbeesve a postás.
- És nem vételezett véletlenül egy gyermekeltüntető varázst is?
A pöttöm emberke az égnek emelte apró kezét. - Mi a ménkűnek vételeztem volna
gyermekeltüntető varázst! Különben is gondolják, hogy ennyi eset után nem
vizsgálta meg a posta vezetése a varázslatok felhasználását? Dehogynem! És nem
találtak semmi rendkívülit! Ami nem véletlen, ugyanis nem mi állunk a gyermekek
eltűnése mögött!
- Akkor ki? - roskadt össze Erwinia. - Hova lettek az én szép gyermekeim?
Néma csönd támadt. Csak néztek egymásra szomorúan, reménytelenül.
Ez a néma bánat roskadt rá a másnapi ünnepélyre is. Hiába voltak vidám, színes
lobogókkal teletűzdelve a házak, hiába sütött hétágról a nap, az emberek komor,
kedvetlen arccal álldogáltak a dimbidombi főtéren. A Tavasz Első Napját
beárnyékolta az eltűnt gyerekek szomorú históriája.
Csak egy valaki nem volt bánatos: Cicerella, a kiváló orgonaépítő. Leplezetlen
örömmel tüsténkedett a gyönyörű, fehér sípokkal ékeskedő hatalmas orgona körül.
- Készen van a drága! - simogatta hangszerét. - Minden síp a helyére került.
Mindjárt megszólal az én szerelmetesem, mindjárt megszólal!
- Majd meglátjuk - nyikorogta a tér széléről Zsurgaborló. Az öreg varázsló
olyan volt hosszú, fekete ruhájában, mintha az emberek bánattól meggyötört
lelkébe öltözött volna. - Mert valami nincs rendben itt, megmondtam! Valami
nincs rendben!
Az orgona azonban megszólalt. Cicerella ujjai fürgén táncoltak a billentyűkön,
s muzsika lassan szétáradt a levegőben. Az emberek elérzékenyülve hallgatták a
zenét, a fájdalmasan hullámzó dallamot, mely betöltötte a teret, a dombot, a
dimbidombi lakók szívét.
Talabér is ott álldogált Erwinia mellett a téren, és az eltűnt gyermekekre
gondolt. A kis trióra, akik előző délután oly szomorú búcsúdalt énekeltek,
mintha előre sejtették volna sorsukat.
Pedig kell, hogy legyen valamilyen magyarázat erre a titokra!
Talabér már nem figyelt az orgona fátyolosan búgó hangjára. Lassan
elgondolkodva megindult a tér körül. Elhaladt az önfeledten muzsikáló Cicerella
és az őt figyelő öreg mágus mellett, és egyszer csak a vakítóan fehér sípok
mögött találta magát.
Innen egészen másképp hallatszott a hangszer bús hangja. Talabér megtorpant.
Nem akart hinni a fülének. Tétován nézett a téren ácsorgó emberekre, akik
láthatóan semmi különöset nem észleltek. Csak bámultak fájdalmas, szívszaggató
képpel a széles mozdulatokkal, extázisban zenélő Cicerellára, de nem mozdult
senki sem.
- Hogy lehet az, hogy senki nem hallja, amit én? - bizonytalanodott el egy
pillanatra Talabér. - Talán mert nem vagyok dimbidombi? Vagy mert az orgona
mögött állok? Vagy lehet, hogy csak képzelődöm?
Tétován hallgatózott egy darabig, aztán nem bírta tovább, és felordított.
- Álljon meg! Hagyja abba!
Előrohant az orgona mögül, és feldúltan félrelökte a megrökönyödött Cicerellát.
Ujjai végigfutottak a billentyűkön, majd rövid keresgélés után három hang
fölött állapodtak meg.
A Dimbidomb lakó döbbenten figyelték az orgonából feltörő sóhajszerű, fájdalmas
hangokat. Most már mindenki hallotta, amit Talabér. A sípokból Orsilla, Andrion
és Norinka szomorú éneke sírt fel:
A nap nyugodni tér,
leszáll a csendes éj,
már búcsút mondunk.
- Ő volt az! - ordított fel Zsurgaborló, görbe ujját vádlón Cicerellára
szögezve. - A gonosz boszorkány! Ő tüntette el a gyerekeket!
A híres orgonaépítő dermedten meredt Talabérra és gyönyörű hangszerére.
Zsurgaborló vijjogó hangjára feleszmélve megrázta magát, és szembefordult a
mágussal.
- Hát sose szabadulok meg tőled? - sziszegte gyűlölködve. - De hiába üldözöl!
Nem megyek vissza többé a te Elátkozott Világodba! - Cicerella hátravetette
hosszú, bordó palástját, s madáralakot öltve, hatalmas szárnyakon a levegőbe
emelkedett. Zsurgaborló egy pillanatig sem habozott. Megrázta magát, s fekete
hollóvá alakulva gyors szárnycsapásokkal eredt a boszorkány nyomába.
Amint a két madár eltűnt a felhők mögött, a Dimbidombról lehullott a varázs.
Az orgonasípok helyén ott álltak az eltűnt gyerekek.
- Orsilla! Andrion! Norinka! - kiabálta Erwinia, és a kis trióhoz rohanva
boldogan ölelte magához megkerült gyermekeit.
- Na, kérem! - dörzsölte tenyerét elégedetten Talabér. - Mégis csak megvédtük
őket!
- Bizony! - tódította a varázspostás is, aki hogy, hogy nem, éppen mellé
keveredett.
- Most már akár haza is mehetnék - morfondírozott Talabér. - Itt már nincs
szükség rám.
- Állok szolgálatára - vigyorgott a kis ember. - A hazaszállítást a VaP
természetesen ingyen vállalja Önnek.
- Szó se lehet róla! - borzongott meg Talabér. - Elegem van a varázslatokból,
inkább sétálok egy kicsit.
- Ahogy akarja. De ha esetleg meggondolja magát - akár útközben is -, tudja,
csak gondolnia kell ránk! A VaP mindig készen áll!
