"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K


Megjelent a

Kistarcsai kalendáriumban




A szél




A tenger nyugodt, kék vize felett egy csöppnyi szellőpihe ébredezett. Lágyan siklott tova a víz tetején, s csudára élvezte, hogy frissen ébredő lendületével piciny, fehér gödröket rajzol a mozdulatlan tengersivatag hátára. Fodrozó suhanással a közeli part árnyas fái felé kanyarodott, hogy büszkén tudassa a világgal: szellő lett immár.
Könnyed, játékos érintéssel borzolta végig a pálmák levelét, s ahogy végigsuhant a parton, apró, sárga homokszemcsék mocorgása követte útját.
- Megjöttem, itt vagyok! - susogta vidáman, s csintalanul csiklandozta, kócolgatta a virágok szirmait amerre járt. Majd gondolt egyet hirtelen, s fürgén megiramodva a partmenti házak közé hussant.
- Hahóóóóó! - dalolt a madarak énekével.
- Hohóóóóó! - búgott az autók pöffenésével.
- Halihóóóó! - kiabált a játszó gyerekek lármás örömével.
Az iskola kéményéhez libbent, s tréfásan kergetőzött a füsttel. Űzte, hajtotta fel, fel, a nap felé, majd hosszú zuhanással rácsavarodott az út kanyarjára.
- Hurrá, szél vagyok! - ébredt rá duzzadó erővel, s megrángatta a kislányok blúzát, megfricskázta pisze orrukat, belebújt kabátjuk ujjába.
- Szél vagyooook! - süvöltötte dagadó kebellel, büszke rohanással, s megrángatta ajtók kilincsét, kocogtatta ablakok üvegét, megböködte férfiak süvegét.
- Erős vagyok, oda futok, ahova csak akarok! - És csak futott, rohant nagy tüdővel. Házfalakba belekapott, vaskapukat megdöngetett, harsonáját fújta, fújta hét határon túl hangozva, messze földre kiáltozva.
- Halljátok hát, hogy jövök! - üvöltötte kéménylyukba, kályhák parazsába, szobák melegébe. - Én vagyok itt, a szél!
És kevély gőggel, fennhéjázva, durva hangon kiabálva rohant tovább, megfeszülve, útján mindent elsöpörve.
- Féljetek, ha szólok rátok, féljetek, ha zúgva szállok, s engem láttok!
És tombolva süvített a kertek fái között, megtépázva ágak karját, kerítések ócska lécét, kismadarak büszke tollát.
- Hahóóóóó, város! - ordította bősz kacajjal. - Hol van aki ellenem szegüljön, nekem feszüljön, előttem megálljon!
És vad csapásokkal, háztetőket elsodorva, cserepeket szerteszórva, ujjongó harsogással zúzta a téglákat, törte a deszkákat a szélvihar.
- Vagy talán te akarsz dacolni velem, tenger?
És acélujjait a vízbe mártva űzte, hajtotta a szertefutó, megkínozva menekülő, jajfehéren könnyet vető hullámoknak ménesét.
- Vagy te ott fönn, te nap! Azt hiszed, tán fölém nőhetsz?
És kemény szavú haragvással emelkedett zord felhőket szétkergetve magasabbra, egyre feljebb, egyre feljebb.
És fekete felhőkből font ruhájától megfosztottan így szólt a nap szelíden.
- Állj meg! Csöndesedjen átkod, vihar! A várost ott lenn összetörted, a tenger vizét meggyötörted, felhőruhám szétszaggattad, madarak sírnak miattad. Tolluk fogyott, párjuk veszett. Fészkük, fiuk, szívük veszett. Csitulj hát el végre, s úgy térj vissza hozzánk ismét!
S lágy kezével simogatta, megnyugtatva cirógatta a szélvihar lázas arcát. A szél küzdött, harcolt, de érezte, hogyan olvad, foszlik semmivé a teste, hogyan szívja magába lassan a nap. Erőlködve feltámadt még, s keserves lendülettel fellobbant egy pillanatra újra. Visszanézett a fájó sebeket ápoló földre, a kíntól szürkéllő tengerre, majd ernyedten felemelte homályodó tekintetét és hosszú sóhajtással halkan kihunyt végleg.
Éppen akkor, valahol messze, a semmiből teremve, egy apró szellőpihe ébredezett. Lebegve nézett a kéken nyugvó, békés vízre, s lassú, szerető érintéssel megborzolta a vén tenger üstökét.