"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K

Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


Lustapusta Zörömböröm szomorú



Lustapusta Zörömböröm nem volt egy semmirekellő alak az biztos, de valahogy mégsem szerették az emberek. Nehéz megmondani miért, hiszen illedelmesen köszönt mindenkinek, nem szemetelt az utcán, és sorban álláskor sem tolakodott. Talán az volt a baj, hogy nem tett odébb egy szalmaszálat sem soha? Hogy nem jutott egyről a kettőre? Nem tudom. Végül is minek rakosgassa a szalmaszálakat az ember ide-oda, nem igaz? És ha Lustapusta Zörömböröm az egyet szerette, s nem vágyott a kettőre, az meg kinek fáj?
Egy szó, mint száz, ha volt valaki, aki nem lopta be magát az emberek szívébe, az Lustapusta Zörömböröm volt. Igaz, nem lopott ő mást sem. Talán csak a napot. Abból meg úgyis van bőven, hát akkor meg nem mindegy?
- Mire való az a nagy sietség? A seprű se prű mindig! - szokta mondogatni, aminek ugyan nem sok értelme van, de legalább jól kiviláglik belőle Lustapusta életfelfogása.
Egyetlen barátja volt csak, Kardoszjánosz. Ezek is megérik a pénzüket ketten, mondogatták az emberek, ha együtt látták őket. Pedig Kardoszjánoszt szerette mindenki. Nem számított, hogy ecetet csempészett a borosüvegbe, hogy összevarrta az ingek ujját, hogy békát bujtatott a lányok zsebébe. Őt azért szerették az emberek. Lustapustát meg nem szerették.
Így aztán nem csoda, ha Lustapusta Zörömbörömöt nagyon elfogta a szomorúság.
- Ó, én szegény, szerencsétlen - sírdogált. - Nem szeret engem senki sem!
És ömlött a szeméből a könny, mint a záporeső. Mint égből a mennyei áldás. És olyan borzasztó nagy búbánat bélelte ki a lelkét, hogy nem fért volna oda már egy fia rosszkedv sem. Hogy holmi jókedvről már ne is beszéljünk, hiszen az még a közelébe sem férkőzhetett volna Lustapusta lelkének.
Az már csak természetes, hogy éppen akkor járt arra a jó barát Kardoszjánosz, mikor Lustapusta ekképpen siránkozott. Hiszen a jó barátnak éppen az a dolga, hogy akkor fényeskedjék a beborult égbolton, mikor a vihar szelei dúlnak.
- Mi a bánat, Lustapusta? - kérdezte. - Csak nem az egereket itatod?
Jé, vette észre Lustapusta, tényleg itt vedelnek az egerek. Az én könnyemet isszák! Különben is brühühü!
És sírt-rítt tovább.
- Ne viccelj már, barátocskám! - vigasztalta Kardoszjánosz. - Csak nem fogsz itt nekem krokodilkönnyeket hullatni nagy bánatodban egész nap!
Na, kétszer se kellett mondani. Olyan krokodilkönnyeket ontott Lustapusta Zörömböröm rögtön, hogy ihaj. Meg kajmánkönnyeket, meg alligátorkönnyeket. Csak úgy duzzadtak a folyók a dzsungelben.
- Eredj már! - csillapította Kardoszjánosz. - Ne bőgj itt nekem, mint egy szamár! Inkább gyere, sétálgassunk!
Sétálgatni, micsoda egy ötlet, gondolta Lustapusta, és elkeseredésében úgy elkezdett bőgni, hogy a szamarak, az öszvérek, de még a marhák is világgá mentek szégyenükben.
És ez így ment napokon keresztül. Szegény Kardoszjánosz torka már kiszáradt, szája cserepes lett a sok vigasztalástól. Mint egy háztető. Éppolyan piros is volt egyébként.
A sok sírás-rívást, zokogást lassan megelégelték az emberek.
- Ebből elég! - mondogatták. - Hát vigasztalja már meg valaki ezt a Lustapusta Zörömbörömöt! Az azért már mégse járja, hogy folyton az egereket itassa, állatainkat meg szégyenbe kergesse! Különben is, borzasztó hallgatni ezt a nyivákolást! - mert hogy Lustapusta néha úgy nyervákolt, mint egy kóbor kandúr.
Kardoszjánosz végül Halljakendhez, a Városi Hivatal legfőbb hivatalnokához fordult.
- Segíts nekem, Halljakend! Lustapusta Zörömbörömöt elemészti a bánat!
És Halljakend természetesen kezébe vette a dolgot. Hiszen azért volt éppen ő a főhivatalnok, hogy az ilyen ügyeket főhivatalánál fogva, pompás főérzékével és főszaktudásával főmegoldja.
- Lustapusta Zörömböröm! - mondta Halljakend, mikor felkereste. - Úgy döntöttem, hogy kinevezlek téged a város Legfőbb Főszomornokának. Ezt a borzasztó nagy felelősséget nem bízhatom másra, csak egy igazán megfelelő egyénre. Ez pedig, úgy gondolom, éppen te vagy!
Lustapusta Zörömböröm úgy meglepődött, hogy még hüppögni is elfelejtett.
- Én? És mi... mi lenne a dolgom?
- Sírni-ríni, jót zokogni, egereket megitatni, krokodilkönnyekkel dzsungel folyóját táplálni, bőgni, mint egy szamár - sorolta Halljakend.
- De hát én ezeket tudok! - csillant fel Lustapusta szeme. - Akkor én lehetek a Legfőbb Főszomornok?
- Úgy van - bólintott Halljakend. - Ezennel átadom a megbízólevelet és a kitüntető oklevelet, amelyek igazolják, hogy a mai naptól Mesélnek Legfőbb Főszomornoka lettél!
Lustapusta Zörömbörömöt ettől olyan boldogság fogta el, hogy sírni-ríni is elfelejtett. Hova lettek a krokodilkönnyek, a szamárbőgés, meg az egéritatás? Oda volt mind. Lustapusta Zörömböröm csak mosolygott réveteg boldogsággal egész álló nap, egész álló héten, egész álló hónapban és évben. Sőt, közben még nevetgélni is megtanult.
Az emberek meg örültek, hogy végre abbahagyta azt az átkozott nyervákolást.
Csak Halljakendnek főhetett a feje, hogy mit is kezdjen Mesélnek Legfőbb Főszomornokával, aki olyan pocsékul látja el a dolgát.
De ez már legyen az ő gondja, nem igaz?