Bizony, nem könnyű egy olyan nagy várost igazgatni, mint Mesélnek. Hiszen
annyi, de annyi gondja-baja van az embereknek nap mint nap, amiket aztán a
város Legfőbb Hivatalának kell orvosolnia. Szegény Halljakendnek fő is a feje
sokszor, miként osszon igazságot a perpatvarok során, hogyan teremtsen rendet a
rendbontók között.
Persze, ezt a nagy felelősséget nem lehet mind egyedül Halljakend vállára
rakni. Talán bele is rokkanna szegény. Szükség van hát egy nagy tudású, okos
emberekből álló testületre, hogy megfontolt, bölcs döntéseivel segítse a
szorgos Halljakend mindennapi munkáját.
Természetesen Mesélneken is van egy ilyen intézmény: a Városi Tanács. A Legfőbb
Hivatal büszke épületében minden héten összegyűlnek a kiváló városatyák, hogy
Halljakend feltárja előttük a fojtogató gondok sokaságát, melyekre csakis e
nagyérdemű társaság segítségével lehet megoldást találni.
Úgy, ahogyan az a legutóbbi ülésen is történt.
- Kedves barátaim! - kezdte Halljakend. - Sebeszter barátunk eljött hozzánk,
hogy egy olyan problémáról számoljon be nekünk, melynek megoldásához az Önök
segítségére van szükség!
A tanácstagok komor képpel bólogattak, hogy bizony-bizony, a mi párját ritkító
szakértelmünk nélkül a gondokkal itt nem is lehetne mit kezdeni. Szerencsére
itt vagyunk! Majd mi elboronáljuk a boronálatlant, kisöpörjük a söpörni valót,
és úgy kivágjuk innen a sok gondot, hogy ihaj! Kezét-lábát töri mindegyik, csak
próbáljanak meg itt fennforogni! A teremben lévők elszánt arcáról csak úgy
sütött a tenni akarás.
- Városunkban ugyanis lépten-nyomon belebotlunk egy bizonyos sajnálatos
körülménybe - folytatta Halljakend.
A tanácstagok ismét sűrűn bólogattak, jelezvén, hogy bizony nincs ez másképp,
ők is jól tudják, micsoda borzasztó dolog csak sétálgatni gyanútlanul az utcán,
aztán egyszer csak jön egy sajnálatos körülmény, és puff!, már hanyatt is
vágódott rajta az ember. Kitöri a lábát rögtön. Ismerjük mi jól, kérem szépen,
hogy micsoda szerencsétlen botlásokat eredményeznek ezek a sajnálatos
körülmények. Különösen a bizonyosak.
- Gyönyörű, levegős parkunk csak úgy fulladozik a látványtól, mely nap mint nap
a szemünk elé kerül!
Hogy mennyire oda kerül, sugározta a tanácstagok együttérző arca, szinte már el
sem lehet hessegetni őket az ember tekintete elől. Anyák takarják el az
ártatlan kisdedek szemét, gyermekek riadnak fel álmukból, ha csak eszükbe ötlik
a mindenféle rémes látvány, amiről itten ugye, szó esik.
- De teszünk-e valamit azért, hogy mindez ne így legyen? - kérdezte Halljakend.
Micsoda? Még hogy teszünk-e? Hát ki tenne itt, ha nem mi teszünk, látszott a
tanácstagok elszánt arcán. Úgy rendbe hozzuk itt a látványt, mint a pinty, csak
várjon az a látvány! Megragadjuk a grabancát, megmarkoljuk az ülepét, és
akkorát lódítunk rajta, hogy nem lesz kedve többé itt lófrálni, az biztos!
- Mert hiábavaló néhány ember jóakarata, ha nem vagyunk képesek egy emberként
felsorakozni mögéjük! - dörögte szózatát tovább Halljakend.
Az már biztos, hogy mi felsorakozunk, sütött az elhatározás a tanácstagokról.
Olyan egy ember leszünk mi, hogy olyat még nem pipált a világ! Mi a csoda,
kérdezgetik majd az idelátogatók, hát az egész városban csak egy ember lakik,
ez ám az igazi egyemberes város, az áldóját!
- Idősebb kollégáink is igazolhatják, hogy a múltban is csak az összefogás
vezetett hathatós eredményre!
Az őszülő halántékú, vén tanácstagok büszkén néztek egymásra. Bizony ám, a mi
összefogásunk aztán összefogás volt a javából! A sűrűjéből! Olyan példa nélküli
volt a mi összefogásunk, hogy az már egyenesen példátlan! Volt is ám eredménye
a mindenit, méghozzá hathatós. Sőt még héthetős is!
- Ezt az együttes cselekvést sürgetem én, a jelenlegi áldatlan helyzetben is!
Úgy van, tükrözte a tanácstagok tekintete. Ez az, amire most szükség van! De
milyen óriási szükség, a mindenségit! Mikor az áldás csak úgy menekül innen, a
helyzet meg hipp-hopp itt marad nekünk áldatlanul. No, de persze a cselekvés!
Különösen az együttes! Az igen! Az majd helyre teszi itt a dolgokat!
- Ezért aztán arra kérem Önöket, kövessenek el mindent annak érdekében, hogy a
széthúzás ne béníthassa meg nemes szándékainkat!
De ne ám, a mindenit annak a széthúzásnak, hogy a ragya essen bele! Még hogy
ide jár bénítgatni a mi nemes tetteinket! Legyilkolni az összes jobbító
szándékunkat. Meg a balító, meg a középítő szándékunkat is! No, hát ennek vége,
szögezték elszánt tekintetüket Halljakendre a tanácsi emberek, majd adunk mi
annak a széthúzásnak olyat, hogy arról koldul!
- Csak akkor számíthatunk gyors sikerre, ha minden jó szándékú ember
mellettünk áll!
Mi az, hogy mellettünk áll? Úgy egybegyűjtjük mi itt az összes jó szándékot,
hogy csak úgy fröcsög majd a sok jó szándék! Meg fortyog, meg bugyborékol.
Akkor aztán lesz itt gyors siker, csak győzzük követni szemmel azt az ide-oda
rohangáló sikert, a nemjóját, bólogattak a tanácstagok lelkesen.
- Mégis, mi az a gond, amirő beszél? - kiabált közbe türelmetlenül Cérnakő, aki
nem tudott felemelkedni a probléma megoldásának magasztos fellegeibe.
- A gond, amiről beszélek - folytatta Halljakend -, olyan megoldást igényel,
ami nem fog mindenkinek tetszeni...
Ha nem fog, hát nem fog, húzták föl a vállukat a tanácstagok. Istenkém! Volt
már ilyen, meg lesz is. A lényeg a gyors megoldás, meg az összefogás, meg az
együttes cselekvés, meg a siker, meg amikről itten ugye szó volt.
- Mongya má, mi az a gond, amirő annyit karattyol! - ugrott fel ismét a
türelmét vesztett Cérnakő.
- Mindjárt rátérek arra is - nyugtatta őt Halljakend -, előbb azonban engedjék
meg...
- Nem érünk mi rá arra, hogy ezt a locsogást hagassuk! Térjen má a lényegre! -
követelte a padot verve Cérnakő.
Hát igen, gondolta néhány másik képviselő is, azért a lényeg, mint olyan, bír
némi fontossággal, ugyebár. Igaz, azért az összefogás se kutya, az áldóját!
- Hát jó! - sóhajtott Halljakend. - Ha ennyire türelmetlenek a kollégák, akkor
megkérem Sebesztert, hogy térjen rá a probléma taglalására.
Ez az, derült fel a tanácstagok arca. A taglalás! Az már igen, a teremburáját!
Most aztán úgy a velejébe hágunk a dolgoknak, hogy csak úgy ropog! Hipp-hopp,
kiviláglik a mi szakértelmünk a gondok megoldásában! Lesöpörjük azt a gondot
innen, de úgy ám, hogy sose lesz kedve ide visszasomfordálni! Meg settenkedni.
Még farokcsóválva sem.
- Nos... - ált fel Sebeszter zavartan, és egy pillanatra elhallgatott. A Városi
Tanács feszült csöndben várta megnyilatkozását. - A gond az, hogy döglenek a
mókusok.
A mókusok? A tanácstagok tanácstalanul néztek egymásra. Miféle mókusok?
- A Csudajóitt Park mókusai - világította meg a dolgot Sebeszter -, amik a
fákon ugrálgatva megszépítik az életünket.
Hát az biztos, hogy megszépítik, gondolták a tanácstagok. Ahogy ott ugrálgatnak
a fákon. Föl-le. Meg jobbra-balra. Micsoda jó kis mókusaink vannak nekünk, a
kutyafáját! Vagy inkább mókusfáját. Most meg egyszerre csak döglenek, mint a
nyulak. Meg mint a mókusok. Nyulkusok meg mókulak, he-he-he.
- Ez nem a Városi Tanács dolga! - kiabálta közbe valaki. - A Csudajóitt Park a
Dimbidombi Erdészet tulajdona!
No persze ez már igaz, világosodott meg hirtelen a tanácstagok elméje. Nehogy
már elpocsékoljuk a szakértelmünket holmi erdészeti problémára! Nem vagyunk mi
favágók, a kiskésit! Vagy inkább a kisbaltáját!
- A mókusok gondját oldja meg az Erdészet! - hallatszott valahonnan a terem
hátuljából is. - Erre nekünk nincs időnk!
- Se energiánk!
No igen, az már biztos, hogy ezek nincsenek nekünk, néztek egymásra buzgó
egyetértéssel a tanácstagok.
- De hát a mi érdekünk, hogy a park szép legyen! - erősködött Sebeszter. -
Arról nem is szólva, hogy a mókusok azért döglenek, mert az emberek összevissza
etetik őket mindenfélével! A város polgárai. Ezt nekünk, a Városi Tanácsnak
kell megoldanunk, és nem az Erdészetnek!
Hű, a mindenit, micsoda jó kis vita, örvendeztek a tanácstagok. Most aztán
előjönnek itt a sziporkázó gondolatok, meg a csudaszép ötletek! De jó, hogy itt
ülünk, aztán csak úgy ripsz-ropsz, megoldjuk a gondokat!
- Úgy gondolom - szólt közbe félénken egy ifjú hölgy -, hogy talán segíteni
kéne azokon a szegény mókusokon. Ha mást nem is teszünk, legalább helyezzünk el
táblákat a parkban!
Ez az, ujjongott a tanácstagok szive, táblákat kell kirakni! De nem ám
akármilyen vicik-vacak, ócska deszkákat, dehogy! Hanem olyan jópofa, helyre kis
táblákat! Ez aztán a megoldás! Hej, ti mókusok, ha tudnátok, hogy mit meg nem
teszünk értetek, a kiskakasát! Vagy inkább a kismókusát!
- Én nem erre gondoltam - szólt közbe tiltakozva Sebeszter. - Ennél sokkal
többre volna szükség!
- Aztán mi legyen azokon a táblákon? - dörmögött egy öreg bácsi.
- Talán írjuk rá azt, hogy: NE ETESD A MÓKUSOKAT! - rebegte bizonytalanul az
ifjú hölgy.
Úgy van! Ez az! Akkor aztán aki tud olvasni, az minek etetné a mókusokat,
ugye. Ha már egyszer ki is van írva, néztek elismerően a hölgyre a tanácstagok.
Hej, ez aztán a furmányos megoldás, a kirelejzumát neki! Most aztán
örvendezhettek, ti mókulik!
- Én hozzátenném - állt fel egy nagybajuszú tanácstag -, hogy MINDENFÉLÉVEL.
Mert ugye az a lényeg, hogy mindenfélével ne etessék azokat a mókusokat.
Egyfélével persze lehet, mert az nem baj. De mindenfélével, az már baj.
De még mekkora baj, értettek egyet a tanácstagok. Csak úgy döglenek a
mindenfélétől azok a mókusok. Elvégre Sebeszter is megmondta, hogy attól
döglenek.
- Úgy van! - süvöltött közbe Cérnakő, aki nagyon a szívén viselte a mókusok
sorsát. - Etetni azért kő azokat a szerencsétlen, éhező álltokat! Csak nem
mindenfélével!
Sebeszter kétségbeesve fogta a fejét. - Nem, nem, nem! - kiabálta -, én nem
erre gondoltam!
- Akkor szavazásra teszem fel a javaslatot - emelkedett fel Halljakend,
Sebeszter tiltakozásával mit sem törődve. - Aki elfogadja ennek az ifjú
hölgynek a javaslatát, kiegészítve a "mindenféle" szóval, az tegye fel a kezét!
Mesélnek Városi Tanácsa pedig megszavazta a javaslatot.
Sebeszter még sokáig üldögélt összetört lélekkel a székében. - Micsoda város -
fogta a fejét -, micsoda város!
A tanácstagok viszont büszkén távoztak a Városházáról. Ez igen, gondolták
elégedetten, most aztán megmutattuk annak a fránya problémának, hogy mit is
tudunk mi, ha egy kicsit összekapjuk magunkat.
Ti meg csak viruljatok, mókusok!
