Zalapács óvatosan kilesett a fák közül. Jaj, csak meg ne lássanak, rettegett,
csak meg ne lássanak! Hiszen nem lehet már mesze, csak pár lépés az egész!
Mégis, mi lesz, ha észrevesz valaki, és felkiált: Zalapács! Mit settenkedsz te
itt az erdőben éjnek idején! Csak nem valami rosszban sántikálsz? Nem, dehogy,
hiszen éppen csak sétálok egy kicsit. Szívok egy kis friss levegőt. Friss
levegőt? Ha-ha-ha! Hiszen te nem is sétálsz, hanem lopakodsz! Settenkedsz, mint
egy tolvaj! Biztosan valami rosszban töröd a fejed! Látszik a bajuszodon!
De nincs itt senki. Minek is járkálna bárki az Össze-Vissza Erdőben éjfélkor?
Hacsak nem készül valamire. Mint én, rettent meg Zalapács. Mit tegyek, jaj, mit
tegyek! Jobb lesz visszafordulni, amíg nem késő!
Nem! Nekem kell az a tó! Az a gyönyörű tó, az a kékfényű tó, az a szemszínű tó!
És settenkedett tovább. Fától fáig surranva, lehajtott fejjel.
Mi ez?! A falevelek sziszegnek talán? Tolvaj vagy, Zalapács, suttogják, tolvaj
vagy! Vagy jár itt valaki?! Mit akarhat, jaj, mit akarhat? Csak nem a tó kell
neki is?
Nem adom! Már csak pár lépés, és ott csillog a fák mögött! Az a szépséges tó,
az a gyöngyszemű tó. Jaj, csak meg ne előzzenek!
Zalapács már nem settenkedett, hanem futott, rohant előre ziháló tüdővel. Már
nem törődött azzal, hogy dobban a lépés, roppan az avar, törik az ág.
Itt van az én gyönyörűm, az én kedvesem, az én csudálatos, csudálatos
szerelmesem!
Gyerünk, csak vigyázva, szépen! Nehogy akár csak egyetlen ránc is essen rajta!
Egy hajtás hosszában, egy hajtás keresztben... Sehol egy gyűrődés, csak a
tiszta, ezüst ragyogás! Csak így tovább! Amíg akkora nem lesz, mint egy
pöttömnyi, fénylő szentjánosbogár!
Zalapács összehajtogatta a tavat. Egy apró dobozba tette, és már rohant is ki
az erdőből. Lihegve, torkában dobogó szívvel berontott a lakásába, remegő
kezekkel kivette az összehajtott tavat, és óvatosan egy üvegbúra alá helyezte.
Aztán csak üldögélt, és nézegette egész éjjel.
Hajnaltájban gyötörni kezdte a kétség. Rágta a lelkét belülről. Meglátod,
megtudják, csámcsogta. Ki lehetett volna más, ha nem Zalapács, mondják majd az
emberek, hiszen tudja mindenki, hogy mennyire szereted azt a tavat!
Vagy a kalapod, mondogatta a kétség. Biztosan ott felejtetted a kalapod! Dehogy
felejtettem, nézd meg, itt van a fogason!
De a lábnyomod ott maradt, erősködött a kételkedés. Ott hagytad parton!
A lábnyomom?
Zalapács kétségbeesett. Ott maradt a lábnyomom, gondolta rémülten. Abból aztán
mindenki tudja majd, hogy én loptam el a tavat!
Vissza kell mennem! Eltüntetni a lábnyomokat!
Na ugye, megmondtam, dörzsölte a markát a kételkedés. Ha nem sietsz, véged!
Bilincsbe verve visznek majd a börtönbe, az emberek pedig megvető tekintettel
kisérnek. Ez itt a szégyentelen tótolvaj!, mutogatnak. Ez a Zalapács!
Az nem lehet, kiáltott Zalapács, és rohant fejvesztve, hogy visszaszerezze a
lábnyomát.
A tó partjánál Pamuhihőke térdelt összegörnyedve, és keserves gyászkönnyeket
ontott a kiszáradt mederbe.
- Nincs meg a tó! - sírt Pamuhihőke -, eltűnt!
Zalapács megrendült. Érezte, hogy a szíve kővé dermed. Nem is ver már talán,
de mégis dörömböl, mégis zakatol, jaj, mit tettél, Zalapács!, és húz, húz a
mélybe, a föld felé.
- Nem... nem én voltam! - nyögte Zalapács.
Pamuhihőke ránézett könnyei fátyolán keresztül. - Hát persze, hogy nem te
voltál.
- Nem én loptam el! - nyöszörgött Zalapács. Az a kő! Milyen nehéz az a kő!
- Ellopni? - nevetett fel hüppögve Pamuhihőke. - Édes Zalapács! Hát hogy is
lehetne ellopni egy tavat!
Lehúz a mélybe, rogyott térdre Zalapács. - Hát... összehajtogatva...
- Összehajtogatva? - csodálkozott Pamuhihőke, és elálltak a könnyei. - Hát
össze lehet hajtogatni egy tavat?
- Persze - nézett fel Zalapács. - Semmi az! Egy pár hajtás hosszában, néhány
hajtás keresztben... És már kész is.
Pamuhihőke furcsa tekintettel méregette. - És persze nem te hajtogattad össze,
ugye?
- Nem! - mondta kiszáradt ajakkal Zalapács.
Pamuhihőke már elfeledte könnyeit. Tekintetét a gyötrődő Zalapácsra szegezte. -
És hova nem vitted? - kérdezte szelíden.
- Haza - suttogta Zalapács, és a földre rogyott. - Haza.
- Mit is lehetne vele csinálni otthon, igaz?
- Igen. Esetleg... nézegetni... az üvegbúra alatt. Tudod, ha nincs elzárva,
akkor megszökik - magyarázta Zalapács. - Ezért kell az üvegbúra. És hogy
nézegetni lehessen.
- És hova szökik? - faggatta tovább Pamuhihőke.
- Hát... vissza... vissza a helyére.
- Értem - mondta Pamuhihőke, és hosszan elgondolkozott. - Te, Zalapács... -
kezdte lassan -, én tudom ám, hogy mi történt!
- Igen? - sikoltott Zalapács. Szíve helyén a szikla már egy hegy.
- Igen - Pamuhihőke elmosolyodott. - Tudod, ez biztosan Csoroszlya műve. A
boszorkányé.
- A boszorkányé? - pillogott értetlenül Zalapács.
- Hát persze! Szerintem nem is tűnt el tó. Itt van most is, csak nem látjuk.
Mert Csoroszlya hályogot bocsátott a szemünkre, hogy megfosszon minket a
gyönyörű tó látványától... És azt is tudom, mit kell tennünk, hogy újra lássuk
- nézett Zalapácsra Pamuhihőke.
- Mit?
- Hinnünk kell erősen! Ha mi ketten hiszünk benne, akkor megtörik a varázs.
- Értem! - csillant fel Zalapács félelemtől fátyolos szeme. - És a tó újra itt
lesz.
- Itt van most is - emelte fel az ujját Pamuhihőke -, csak nem látjuk!
- Persze-persze - hadarta Zalapács. - Most is itt van.
- Ugye, te is akarod, hogy holnap újra itt lássuk a tavat? - keményedett meg
Pamuhihőke tekintete.
- Igen... - szenvedett Zalapács. - Igen.
- Akkor jó - szelídült meg Pamuhihőke. - Jobb is lesz talán, ha hazamész, és
egész nap csak arra gondolsz, amire én. Hogy reggelre újra látni fogjuk a
tavat. Mert látni fogjuk, igaz, Zalapács?
- Igen! - kiáltott Zalapács, és már rohant is haza. Menekült, mint akit
üldöznek.
Másnap hajnalban, mikor kipattantak Pamuhihőke szemei, az első dolga volt
megnézni, hogy a helyén van-e a tó.
Ott volt. Kéken, simogatón, gyönyörűn.
A partján pedig Zalapács álldogált. Arca sima, szíve könnyű.
- Újra itt a tó! - lelkendezett.
- Mindig is itt volt! - emlékeztette Pamuhihőke. - Csak nem láttuk!
- Persze! - kapott észbe Zalapács. - De most látjuk újra! - kiáltott, és
nevetett, nevetett felszabadultan.
- Jó reggelt mindenkinek! - lépett hozzájuk Sámsemék. - Szép időnk van, ugye?
- Az bizony! - rikkantotta Zalapács. - És milyen nagyszerű, hogy újra látjuk a
tavat! Hogy nem lopta el senki sem! - Jókedvűen hátba vágta Sámseméket, és
elrohant.
Sámsemék hüledezve nézett utána. - Ennek nincs ki a négy kereke! - hümmögött. -
Még hogy ellopni a tavat! Hát hogy lehetne ellopni egy tavat?
- Fogalmam sincs - mosolygott Pamuhihőke. - Bolond ez a Zalapács!
