"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K

Részlet a

Micsoda város!

című mesekönyvből


Az üzenőtábla




Az egyik reggel Talabér nagy kalapálásra, püfölésre és dübögésre ébredt.
- Ez csak Kelemon lehet! - sóhajtott, és nagyot nyújtózkodva kikászálódott ágyából. - Biztosan már megint valami csodálatos műalkotást eszkábál.
Azt gondolhatnánk, hogy Talabér nem igazán volt jó véleménnyel Kelemon művészi tevékenységéről. Pedig valójában nagyra becsülte a hóbortos mestert, de hát ki örül annak, ha hajnalok hajnalán, amikor még a nap is csak ímmel-ámmal ébredezik az ég alján, váratlanul mindenféle kellemetlen zajok masíroznak be a takarója alá. Szörcsögések, berregések, dörrenések. Meg pattogások, durrogások, nyekkenések. Valamint sustorgások. Meg robbanások, meg huhogások, meg csikorgások. Talabér akár százféle zajt is fel tudott volna idézni emlékezetében, melyekkel Kelemon lepte meg az évek hosszú során.
Ezen a reggelen azonban távol állt tőle, hogy ilyen borzalmak felidézésével foglalkozzon. Nem is volt rá szüksége. A kellemetlen hangok ugyanis saját eredeti formájukban, nem pedig holmi emlékképekként tolakodtak be Talabér agyába.
Nagyot sóhajtva kinézett az ablakon, és felkészült arra, hogy Kelemon egyik új, készülő műalkotásának szokatlan körvonalait pillantja meg majd.
De nem így történt. A zajok ugyan valóban az utca túloldaláról jöttek, de ott nem Kelemon kalapált, püfölt és dübögött, hogy Talabér álmát megzavarja. A járdán egy apró, pufók emberke tüsténkedett nagy szorgalommal. Kerek képe vöröslött az igyekezettől, arcáról nagy cseppekben folyt a víz.
- Ez Sebeszter - állapította meg csodálkozva Talabér, és szívébe riadalom költözött. Lehet, hogy ezentúl két ütődött művész áldatlan tevékenységének zajait kell elviselnie?
Érezte, hogy kétségeire azon nyomban választ kell találnia. Habozás nélkül kiszaladt az utcára, és egyenesen Sebeszter elé perdült.
- Sebeszter! Mit művelsz te itt? - szegezte neki a kérdést egyenesen. Talabérra igazán nem lehet ráfogni, hogy körmönfont körmondatok útján közölné mondandóját. Mindig is az egyszerű, kertelés nélküli beszédet szerette. Sebeszter azonban láthatóan nem hatódott meg attól, hogy Talabér ilyen világosan fogalmaz.
- Mi az, hogy mit művelek! - fortyant fel. - Hát nem látod? Üzenőtáblát készítek.
- Mit? Üzenőtáblát?
Sebeszter egy pillanatra sem hagyta abba a püfölést és kalapálást. Szögekkel a szájában éppen egy nagy, táblaszerű deszkatákolmányt próbált egy hosszú farúdra erősíteni.
- Jó gondolat, mi? - nézett fel büszkén Talabérra. - Meghiszem azt!
- Hát, nem tudom... - mondta tétován Talabér, akinek fogalma sem volt arról, hogy mi is lehet az az üzenőtábla. Kicsit álldogált a tüsténkedő Sebeszter mellett, majd egyszer csak kibökte.
- Te Sebeszter! Mi a csuda az az üzenőtábla?
Sebeszter felegyenesedett, és gyanakvóan Talabérra nézett.
- Gúnyolódsz, Talabér?
- Dehogy gúnyolódom! Csak nem tudom, hogy mi az az üzenőtábla.
Sebeszter hitetlenkedve megcsóválta a fejét. Ki hallott még olyat, hogy valaki ne tudná, mi az az üzenőtábla!
- Az egy tábla, ami arra való, hogy üzeneteket hagyjanak egymásnak az emberek - magyarázta, és közben Talabér arcát fürkészte. Nyilván mindjárt felderül majd barátjának képe, amint eloszlik a pillanatnyi sötétség az elméjében, és lelkendezve felujjong: jaaa? Hogy az?! Amin az emberek üzennek? Egymásnak? Hát, az mindjárt más!
Talabér tekintete azonban nem árulkodott értelmének ilyen hirtelen megvilágosodásáról. Egy kis ideig bambán bámult Sebeszterre, majd így szólott.
- Üzeneteket?
Sebeszter felsóhajtott. Úgy döntött, lemond arról, hogy Talabér üzenőtáblákkal kapcsolatos tudásának nyilvánvaló hiányosságait kiküszöbölje.
- Hagyjál engem dolgozni! - rántotta meg a vállát, és leguggolt, hogy folytassa a püfölést, kalapálást és dübögést.
Talabér azonban nem hagyta magát eltántorítani attól, hogy ismereteinek tárházát ott helyben gyarapítsa.
- És mire jó az, hogy az emberek üzeneteket hagyhatnak egymásnak? - firtatta tovább makacs következetességgel.
Sebeszter újra felegyenesedett. Vizsla tekintetét Talabérra szegezte, majd mikor látta, hogy barátja nem csak ugratni akarja, úgy döntött, hogy részletesen kifejti nagyszerű elgondolását.
- Tudod, Talabér - kezdte lassan, megfontoltan -, az embereknek ebben a rohanó világban nincs idejük egymásra.
Talabér bólintott. A rohanó világról már ő is hallott ezt-azt.
- Ezért akartad megalapítani a Magányosok Klubját is - vetette közbe, hogy látni lehessen, mennyire otthon van a kérdésben.
Sebeszter nyelt egyet. A téma nem tartozott a legkellemesebb emlékei közé.
- Úgy van. De a lényeg nem ez.
- Nem - bólintott Talabér. Ő is tudta, hogy nem ez a lényeg. Azt Sebeszter majd mindjárt elmondja.
- Az embereknek annyi a dolguk, hogy alig marad idejük a beszélgetésre - folytatta Sebeszter. Mondanivalóját széles kézmozdulatokkal támasztotta alá, mint mindig, amikor belemelegedett kedvenc témájába.
- Úgy van - helyeselt Talabér.
- Vagy ha van is idejük, akkor nem jókor.
- Nem jókor? - hökkent meg Talabér. Eddig azt hitte, hogy kiválóan tudja követni Sebeszter előadásának fonalát. Most azonban elméje egy pillanatra megtorpant. - Mi az, hogy nem jókor?
- Vegyük például a mi esetünket! Mi sajnos alig találkozunk! És miért?
- Na, miért?
- Azért, mert más az időbeosztásunk! - mutatott rá diadalmasan Sebeszter. - Amikor te ráérsz, akkor én rendszerint elfoglalt vagyok. Amikor pedig én tudnék beszélgetni veled, akkor neked van más dolgod, mondjuk éppen dolgozol.
- Értem - bólintott Talabér.
- És így van ez a többi emberrel is - hadarta lelkesen Sebeszter. Látható élvezettel merült bele az összefüggések eme rejtett mélységeibe. - Hiába szeretnének beszélgetni barátaikkal, szomszédjukkal!
Talabér egy pillanatra elbizonytalanodott. Nem volt biztos benne, hogy ő olyan nagyon szeretne beszélgetni szomszédjával, Kelemonnal. Nem sokat tünődhetett azonban, mert Sebeszter szinte levegőt sem véve, tovább ontotta rá szavait.
- Az embereknek nincs idejük egymásra! - hadonászott. - Egyszerűen nincs idejük egymásra!
- Egyszerűen - kapaszkodott bele a szóba Talabér, megpróbálva elterelni gondolatait attól az elrettentő lehetőségtől, hogy Kelemonnal beszélgetésbe elegyedjen.
- És mi ennek a vége? - kérdezte Sebeszter kezét színpadiasan széttárva.
- Mi ennek a vége? - visszhangozta Talabér.
- Na, mi?
- Na, mi? - ismételte Talabér, akinek gondolatait még mindig Kelemon, és a vele való beszélgetés réme töltötte ki.
- Talabér, te nem is figyelsz rám! - toppantott dühbe gurulva Sebeszter.
- Mi az, hogy nem figyelek! - tiltakozott az önérzetében sértett Talabér. - Igenis figyelek! Csak nem akarok Kelemonnal beszélgetni!
- Mi? - zökkent ki kristálytiszta gondolataiból Sebeszter. Most rajta volt a sor, hogy kissé megzavarodjon. Talabér magyarázatát valahogy nem tudta beilleszteni ragyogóan megfogalmazott előadásának mondanivalójába. - Mit nem akarsz Kelemonnal?
- Beszélgetni - közölte komoran Talabér. - Nem akarok se találkozni, se beszélgetni Kelemonnal.
Belegondolva a kiváló művésszel való balsikerű találkozásának gyötrelmeibe, Sebeszter mindjárt világosan megértette Talabér álláspontját.
- Hát éppen ez az! - csapott le a váratlan lehetőségre. - Hogy nem akarsz találkozni Kelemonnal! - Sebeszter ismét lelkesülten hadonászni kezdett. - Mi a legjobb módszer arra, hogy ne kelljen beszélgetni vele?
- Elkerülöm - szögezte le sötét tekintettel, határozottan Talabér.
- Úgy van! Elkerülöd! És mit teszel, ha mégis szót kellene váltanod vele?
- Az nem fordulhat elő! - rázta a fejét Talabér.
- Dehogynem! Ha például csőtörés van Kelemonnál, és átfolyik a víz az úton, egyenesen a te kertedbe! Akkor mit csinálsz?
- Szólok Halljakendnek.
- Ugyan már! - legyintett gúnyosan Sebeszter. - Halljakendnek! Eltelne akár két hónap is, mire a Hivatal tenne valamit!
- Az igaz - bólintott Talabér. Még jól élt emlékezetében a Lókaliptusz esete.
- És éppen erre jó az üzenőtábla! - csapott le Talabérra diadalmasan Sebeszter. - Ha nem akarsz beszélni Kelemonnal, hát írsz egy üzenetet a táblára, és kész! A probléma megoldódik!
Talabér ugyan nem volt ebben olyan biztos, de úgy gondolta, hogy ezt még ráér közölni.
- És gondolod, hogy az emberek ideírják az üzeneteiket, erre a táblára?
- Mi az, hogy ideírják? - lelkesedett Sebeszter. - Meglátod hamarosan kevés lesz a hely a táblán! Nem fér majd rá a sok papírcetli, az üzenetekkel!
- De hát senki sem szereti, ha az üzeneteiket más is elolvassa! - ellenkezett félénken Talabér.
- Dehogynem! Te nem ismered az embereket! Az emberek imádják mindenkinek mutogatni, közhírré tenni, világgá kürtölni gondolataikat! Tessék, most itt a lehetőség! Az üzenőtáblán!
Erre már Talabér sem tudott mit mondani. Ha az embereknek ez kell, akkor legyen... Üzenőtábla! Micsoda badarság!
Fejét csóválva visszaballagott a házba, és az ablakból figyelte tovább Sebeszter buzgólkodását. A kerekképű, pufók emberke pedig kalapált, szögelt, ásott. Egy órába sem telt, s az üzenőtábla ott állt a járda szélén, az utca közepén hatalmasodva. Nem is lehetett úgy elmenni mellette, hogy jártában-keltében észre ne vegye az ember. Tetején hatalmas betűkkel virított: ÜZENŐTÁBLA.
Néhány óra múltán Sebeszter műve körül gyülekezni kezdtek a környék lakói. Először csak óvatos gyanakvással járkáltak a faalkotmány körül, majd megálltak előtte, és tanakodni kezdtek.
- Mi a csuda lehet ez? - töprengett tanácstalanul Zalapács.
- Ez világos! - nyilvánította ki magabiztosan Cérnakő. - Üzenőtábla. Azé van, hogy a Legfőbb Hivatal ide függeszthesse ki a közérdekű hirdetményeit.
- Miféle hirdetményeit? - értetlenkedett a sánta szabó.
- Ami mindenkit érint. Pédául, hogy felemelik az adót.
- Jézusom! Felemelik az adót? - szörnyülködött a szabó.
- Dehogy emelik fel! - legyintett Zalapács. - Csak ha éppen felemelnék, akkor annak a hírét ide szögezhetné ki a Hivatal.
- De hát Cérnakő azt mondta, hogy felemelik! - vitatkozott félénken a szabó, aki nem értette, hogy mit beszélnek ezek itt össze-vissza.
- Nem aszt montam! - nézett rá szúrós szemekkel Cérnakő. - Aszt montam, hogy HA PÉDÁUL felemelik, akkó aszt így aggyák az emberek tuttára.
- És mikor emelik fel az adót? - kérdezte félénken a szabó, aki végre már szeretett volna tisztán látni a kérdésben.
- Nem emelik fel! - üvöltött rá a türelmét vesztett Cérnakő. - Egyátalán nem emelik fel! Nem érti, maga fajankó? Nem emelik fel aszt a megveszekedett adót!
- De akkor meg minek az üzenőtábla? - szepegte a szabó. - Ha nem is emelik fel az adót, akkor azt minek kell üzenőtáblán közölni? Illetve nem közölni.
- Nem aszt akarják közőni, hogy nem emelik fel az adót, hanem aszt, ha esetleg felemelik! - üvöltött magából kikelve Cérnakő, megragadva a megrettent szabó grabancát. - Nem érti, maga ostoba fráter! Csak ha felemelik az adót, akkó kell az üzenőtábla!
- De hát akkor nyilván felemelik az adót, ha egyszer ide rakták az üzenőtáblát! - nyögte minden bátorságát összeszedve a szabó. - Maga mondta! Minek rakták volna ide ezt a táblát, ha egyszer nem akarják közölni, hogy felemelik az adót! Akkor nem tettek volna ide semmit!
- Ebben van némi logika - állapította meg Zalapács. - Ha nem akarnak üzenni semmit, akkor minek az üzenőtábla?
- Hát, aszt nem tom - fújt egyet Cérnakő, és eleresztette a sánta szabó grabancát. - Biztosan csak most fognak kirakni valami hirdetményt.
- Netán hogy felemelik az adót? - kérdezte a sánta szabó.
- Ugyan kérem, ugyan kérem! - szólalt meg egy határozott hang a hátuk mögött. Észre sem vették, hogy Halljakend, Mesélnek város Legfőbb Hivatalának főhivatalnoka is körükbe érkezett. - Ezt a táblát nem mi tettük ide, kérem szépen! Mi ugyanis a városházán helyezzük el közérdekű hirdetményeinket!
- Elég baj az! - morogta Zalapács.
- Nocsak! - álmélkodott Halljakend. - És miért baj az, ha szabad kérdenem?
- Mert nem járunk minden nap a városházán - magyarázta Zalapács. - Így aztán nem biztos, hogy időben értesülünk minden fontos eseményről.
- Most fölemelik az adót, vagy sem? - szólt közbe a sánta szabó, aki szeretett volna végre pontot tenni az ügy végére.
- Neeem! - üvöltött rá Cérnakő, és szemeivel majd felnyársalta az ostoba szabót. Majd hirtelen lehiggadt, és Halljakendre nézett. - Ugye, nem emelik fel az adót?
- Szó sincs róla! - szögezte le határozottan Halljakend, és kihúzta magát. - Mi, kérem szépen, a várost szolgáljuk, és nem bosszantjuk holmi adóemelésekkel a lakókat!
- Hál' Istennek! - sóhajtott fel megkönnyebbülten a szabó, majd tétován a többiekre nézett - De akkor meg minek van itt ez az üzenőtábla?
- Jópotnak kívánok! - toppant közéjük ekkor váratlanul Kelemon. - Miség itt e fából alkotás? Csak nem egy üzenőtábla maga?
- De igen - erősítette meg Zalapács, és némi remény költözött szívébe, hogy Kelemon, ez a kiváló, okos ember végre tisztázza a tábla funkcióját. - Maga tudja, kedves Kelemon, hogy mi célt szolgál ez az üzenőtábla?
- Hogyne már, hogyne már - bólintott Kelemon, és zsebéből egy gyűrött cetlit húzott elő. A táblához lépett, és szép komótosan ráerősítette.
- Így ni! - mondta, és kicsit távolabb lépve látható megelégedéssel szemlélte a látványt. - Ímé, a legújabb verskölteményem!
A többiek közelebb húzódtak a táblához, hogy jobban lássák mi áll a papírdarabon. Nem volt egyszerű a költő girbe-gurba kézírásával megbirkózni, mert az éppolyan szokatlan volt, mint gondolatai.
A táblára erősített költemény így szólt:

Bakoló

Áll a kis bak-lak, az ablaka vak,
baktat a vak bak az ablak alatt.
Így vak az ablak, úgy vak a bak,
hablaka-vablaka, taka-raki rak.


A társaságot láthatóan magával ragadta Kelemon sajátos nyelvezetű költészete.
- Igazán jó kis vers! - bólogatott elismerően Zalapács.
- Igen... - mondta félénken a szabó. - Bár... bevallom, nem igazán értem, mit is jelent az, hogy hablaka-vablaka...
- Nem is csodákozunk ezen! - mordult rá Cérnakő. - Maga csak az adót érti, semmi mást. A kőtészet már nem magának való!
- Kedves Kelemon! - szólalt meg ünnepélyes hangon Halljakend. - Én ugyan azért jöttem, hogy eltávolítsam ezen engedély nélkül felállított táblát, de a város javát szolgálva úgy határoztam, mégis engedélyezem, hogy a tábla e helyen maradjon!
- Nagyszerű! - lelkendezett Zalapács.
- És ezért felemelik az adót? - vetette közbe a fő kérdést a sánta szabó.
- Nem - legyintett Halljakend bosszankodva. - Nem emelünk adót, megmondtam!
- Akkor jó! - lélegzett fel megkönnyebbülten a szabó. Úgy érezte, hogy ezt azért fontos volt tisztázni.
- Ezt a táblát pedig - folytatta Halljakend visszatérve a korábbi fennkölt hangnemhez -, ezennel ünnepélyesen felavatom!
- Éljen, éljen! - tapsolt Zalapács. Halljakend azonban egy határozott mozdulattal elhallgattatta.
- A tábla ezentúl Kelemon művészetének népszerűsítését fogja szolgálni! - jelentette ki Halljakend. - Kedves Kelemon mester - fordult a mellette álldigáló művészhez, aki még mindig kitűnő versét mustrálgatta -, tisztelettel arra kérem, hogy nagyszerű költeményeit mától ezen üzenőtáblára szíveskedjen kifüggeszteni, hogy ezután bárki szabadon olvasgathassa őket!
- Nagyszerű, nagyszerű! - tapsolta meg a döntést Zalapács és Cérnakő.
- Bravó, bravó! - örvendezett a sánta szabó is. Igaz, ő inkább az adóemelés elmaradását ünnepelte.
Miután végre ilyen szerencsésen tisztázták az üzenőtábla sorsát, a kis csoport lassan feloszlott. Csak Kelemon álldogált még egy darabig a tábla előtt, frissen befejezett művének szóvirágait ízlelgetve.
- Jó kis vers - dünnyögte -, jó kis vers! Csak azt tudnám, hogy valójában mi célból állították ide ezt az üzenőtáblát!