Élt egyszer egy szegény ember, akinek volt hét fia. A legidősebb fiú akkora
volt, mint egy sudár fenyő, a középső, mint egy délceg tölgy, a legfiatalabb
fiú viszont olyan kicsi volt, hogy már befelé nőtt a földbe.
Ez is lett a neve: Benő.
Az egyik nap Benő a szülei elé állt.
- Drága édesanyám, édesapám, én elmegyek szerencsét próbálni. Felveszem a
harcot a boszorkányokkal, sárkányokkal és más gonosz teremtményekkel. Kardélre
hányom, miszlikbe aprítom, darabokra tépem, szitává lyuggatom, lassú tűzön
megpirítom, kútba dobom valamennyit! Így majd elnyerem a királylány kezét és a
fél királyságot.
Szülei nem tartóztatták, mert tudták, hogy a legkisebb fiúknak bizony ez a
sorsuk. Édesanyja Benő vállára akasztotta a tarisznyát, benne hamuba sült
pipőkével és útjára engedte.
Ment, mendegélt Benő, mígnem egy sűrű erdőbe ért. Amint ballag az ösvényen,
egyszer csak látja ám, hogy nem lát semmit! Rémülten megállt.
- Nyisd ki a szemed! - szólalt meg mellette egy hang. Benő kinyitotta a szemét,
és láss csudát, egy kisegeret vett észre, csapdában vergődve. Gyorsan lehajolt
és kiszabadította.
- Jótett helyében jót várj - mondta a kisegér -, de ne tőlem! - Azzal elszaladt.
Csalódottan ballagott tovább Benő, hiszen a mesékben ez nem így szokott
történni. Ott a jó tett mindig elnyeri méltó jutalmát.
- Ne mérgelődj Benő! - termett előtte hirtelen egy zöld, kis erdei manó. -
Jóságod jutalmául fogadd el tőlem ezt a varázsbigyót. Ha bajba kerülsz, csak
rikkantsd el magad: "hé, mi a bigyó!" és a bigyóból kiugrik egy bogyó, a
bogyóból kiugrik egy golyó, a golyóból kiugrik egy tojó, a tojóból kiugrik egy
folyó, s ha azt átúszod, már biztonságban érezheted magad! Ezután minden
visszaváltozik bigyóvá, s te folytathatod utadat.
- Köszönöm! - hálálkodott Benő, s mindjárt ki is próbálta új szerzeményét. -
Hé, mi a bigyó! - kurjantott.
Ekkor a bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból
kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó. Kis idő múlva minden
visszaváltozott bigyóvá.
- Ez működik - bólintott elégedetten Benő. - Most már jöhetnek a boszorkányok,
sárkányok és más gonosz teremtmények!
- Ugyan már! - nevetett a kis manó. - Hát te nem tudod, hogy boszorkányok és
sárkányok csak a mesében léteznek?
- Csak a mesében? - hökkent meg Benő. - Hát akkor meg kivel vegyem fel a
harcot? Kit hányjak kardélre, kit aprítsak miszlikbe, kit tépjek darabokra, kit
lyuggassak szitává, kit pirítsak lassú tűzön, kit lökjek kútba, meg ilyenek?
- Feladat éppen akadhat - komolyodott el a manó. - Az erdő, amelyben vagyunk, a
vályogkányé.
Benő elcsodálkozott. - Vályogkány? Az meg miféle szerzet?
- A vályogkány olyan, mint a mesebeli sárkány, csak nem sárból van, mint a
sárkány, hanem vályogból. Ezért hívják vályogkánynak.
- És veszedelmes? Ijesztő? Borzalmas?
- Az. Veszedelmes, ijesztő, borzalmas. És hatalmas.
- Akkor jó! - kiáltott Benő elszántan. - Akkor kardélre hányom, miszlikbe
aprítom, darabokra tépem, szitává lyuggatom, lassú tűzön megpirítom, kútba
dobom és ehhez hasonlók!
- Sok sikert - szólt a kis erdei manó. - Csak kövesd a jelzést a fákon,
amelyekre ez van írva: "Turistaút a vályogkányhoz", s nem tévesztheted el az
utat. Járj szerencsével!
Azzal eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Benő határozott léptekkel folytatta útját. Hamarosan megtalálta az első jelzést
az egyik fa törzsén, majd az ösvény mentén sorban a többit is. A nagy, kék
színű táblákon arany betűkkel virított: "Turistaút a vályogkányhoz".
Benő három nap és három éjjel követte a jelzéseket, míg végül egy kis tisztásra
ért. A tisztás közepén egy ház állt, rajta hatalmas, fekete betűkkel: FOGADÓ A
VÁLYOGKÁNYHOZ.
A kerthelyiségben, az asztal mellett pedig ott ült a vályogkány. Veszedelmes
volt, ijesztő, borzalmas és hatalmas. A hangja mennydörgésként csapott le a
fogadósra, aki körülötte serénykedett.
- Rántott királylánycombot ide! De gyorsan! Szaporán szedd a lábad! - és a
nyomaték kedvéért akkorát csapott az asztalra, hogy az szilánkokra hasadt az
ökle alatt.
Benő ekkor eléje perdült.
- Ütött az utolsó órád vályogkány! Küzdj meg velem, ha van hozzá bátorságod!
A vályogkány megrökönyödve fordult felé.
- Te kis töpörtyű! Te akarsz velem megküzdeni? Eltaposlak, mint egy férget! -
és megindult, hogy eltapossa Benőt, mint egy férget.
Benő azonban nem ijedt meg. Kardélre hányta, miszlikbe aprította, darabokra
tépte, szitává lyuggatta, lassú tűzön megpirította, majd kútba dobta a
vályogkányt.
Másnap büszkén jelentkezett a királynál.
- Felséges királyom, életem kezedbe ajánlom. Mindenesetre azonban
tájékoztatlak, hogy véremet nem kímélve hatalmas hőstettet hajtottam végre.
Kardélre hánytam, miszlikbe aprítottam, darabokra téptem, szitává lyuggattam,
lassú tűzön megpirítottam, majd kútba dobtam a félelmetes vályogkányt! Nincs
miért rettegni hát a palotában többé!
A bejelentés hatása nem maradt el. A király mellett ülő vézna és sápadt
királykisasszony még jobban elsápadt és sírva kiáltotta a hős Benőnek.
- Te alávaló szörnyeteg! Megölted az én drága vályogkányomat, akit pici kora
óta neveltem!
- De drága királykisasszony - hebegett értetlenül Benő -, az a vályogkány
királylánycombot evett ebédre...
- Mit számít az! - dörrent rá a király. - Azok műcombok voltak, melyeket
kizárólag az ő számára készíttettünk. Ezért a szörnyű tettedért bitó vár rád!
Fogjátok! - intett az ajtó mellett álló őröknek.
Benő látta, hogy ennek a fele sem tréfa. Gyorsan előkapta a varázsbigyót és
elkiáltotta magát.
- Hé, mi a bigyó!
A bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból
kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó. Benő átúszta a folyót, s mikor
a túlsó partra ért, annak rendje-módja szerint minden visszaváltozott bigyóvá.
Benő ekkor döbbenten látta, hogy az őrök nemhogy távolodtak volna tőle, de még
közelebb jutottak. Míg ő a folyó átúszásával bajlódott, a két megtermett
ajtónálló hatalmas léptekkel rohant felé.
Benő kétségbeesetten kapta elő újra a bigyót és kiáltotta el a varázsigét. -
Hé, mi a bigyó!
A bigyóból kiugrott egy bogyó, a bogyóból kiugrott egy golyó, a golyóból
kiugrott egy tojó, a tojóból kiugrott egy folyó, s mikor az őrök már csaknem
utolérték, Benő belevetette magát a habokba. A túlsó partra érve, mikor ismét
kezében termett a bigyó, látta, hogy a veszedelem nem csökkent. Az őrök még
mindig a sarkában voltak.
- Hé, mi a bigyó! - kiáltotta rémületében Benő a varázsigét...
Azóta is kergetik az őrök a hős Benőt.
Amikor az erdőben jártok, magatok is láthatjátok a folyót, ami eltűnik, hogy
kis idő múlva néhány méterrel odébb jelenjen meg újra. De ti már tudjátok, hogy
az nem is igazi folyó, hanem Benő és bigyója.
