Dáridót kemény fából faragták, de a mocsár különös vidékét nehezen viselte.
- Jó lesz innen mielőbb kikerülni - morogta. - Mindenütt csak víz meg sár meg
kosz.
- Mondtam nektek, hogy itt nem találtok egyetlen száraz helyet sem! - nevetett
Mocsárka. Kacagása olyan volt, mintha hárfahúrok lágy zenéje zengett volna.
Legalábbis Dáridónak úgy tűnt. - De még messze vagyunk a mocsár végétől! Előbb
keresztül kell mennünk a Játékvároson!
- Az meg mi a csuda?
- Elhagyott játékok szomorú világa. Babák, autók, mackók, bábuk, házak,
kisvasutak és minden, amivel a gyerekek játszanak. Bánatos hely. Oda kerülnek
mindazok a játékok, amelyeket kidobtak, meguntak, elhajítottak, amelyek nem
kellenek már senkinek. Pedig sok olyasmi van ott, ami még javítható vagy
használható is lenne.. Csak hát el kellene juttatni azoknak a gyerekeknek, akik
éppen egy ilyenre vágynak.
- És miért nem viszi el őket senki?
- Ugyan ki jönne el ide a világ végére? - nézett Mocsárka szomorú szemekkel
Dáridóra, aki erre nem tudott mit mondani. Csak ment Mocsárka nyomában némán,
valami érthetetlen bűntudattal.
- Ott van! - torpant meg a leány. - A Játékváros kapuja.
A távolban egy építőkockákból összerakott városka körvonalai látszottak.
Gyermeki ügyetlenséggel felállított falak, házak, kémények, tornyok. Vidám,
színes és megkapó látvány volt. Mégis volt benne valami szomorú. Dáridót
legalábbis lehangolta, ahogy a kis várost reménytelenül körülfogta a végtelen
mocsár piszkos, szürke karja.
- Gyerünk! - szólt Mocsárka. - Essünk túl rajta.
A Játékváros kapuja piros építőkockákból volt kirakva. Nem volt valami nagy
építmény, éppen csak átfértek alatta. Amikor beléptek a város belsejébe, úgy
érezték, mintha csak egy játékbolt kirakatába csöppentek volna.
- Szervusztok! - köszönt rájuk egy apró, fényes szőrű plüssmackó. Nicsak, vette
észre Dáridó, az egyik füle hiányzik szegénynek.
- Mi járatban vagytok itt?
- Csak nem azért jöttetek, hogy elvigyetek minket? - kérdezte felcsillanó
szemmel egy töredezett, ütött-kopott hajas baba.
- Én is itt vagyok, vigyetek engem is! - kiabált egy kis mozdony, és fürgén a
lábuk elé gurult.
- Szervusz Mocsárka! - dörmögött egy óriási rongymedve. Akkora volt, hogy tán
át se fért volna a kapun. - De jó, hogy újra látunk!
- Én is örülök nektek - mosolygott a lány. - Kedves vendégeket hoztam,
ismerkedjetek meg velük!
- Hahó! Isten hozott benneteket! - kiabáltak a játékok. Olyan gyülekezet támadt
körülöttük, hogy alig fértek el egymástól. Reménykedő szemüket a jövevényekre
függesztették, csak úgy áradt belőlük a megható bizakodás.
Dáridó szomorúan nézegette őket. Hogyan is vihetnének el ennyi játékot? És
kiket hagynának itt? Hiszen a többieknek megszakadna a szívük!
- Nézz meg engem! - ágaskodott a kis mozdony. - Még sípolni is tudok! Csak meg
kell húznod ezt a zsinórt itt a kéményem mellett!
Dáridó lehajolt, és megrántotta a zsinórt. A kéményből rekedt sóhajtás szakadt
ki, az is gyengén, elhalón.
- Most már csak ennyit tudok - szomorkodott szégyenkezve a kis mozdony. - Akkor
hallottad volna, amikor új voltam! Akkor még úgy fújtam, hogy hetedhét határon
túl is meghallotta mindenki! De a kis gazdám annyit ráncigálta a sípomat, hogy
végül elfogyott belőlem minden szusz. Utána már nem is voltam érdekes.
Kihajított a szemétbe. - A kisvasút csöndesen pityergett, és hajdan volt szép
hangját siratva arra gondolt, hogy talán már nem is kell többé soha senkinek.
Dáridó megrendülten álldogált a játékok között. Mennyi szép és használható
holmi! Eszébe jutott, hogy a szomszédjuk cserfes Boglárkája mennyire örülne, ha
az övé lehetne egy ilyen csodálatos óriásmackó.
Ahogy ezt a gondolatot forgatta a fejében, a mackó hirtelen eltűnt. Dáridó
becsukta a szemét, majd kinyitotta újra, de az óriási rongymedvének akkor is
csak a hűlt helyét látta.
- Jaj, de jó! A maci gazdára talált! - ujjongtak a játékok.
- Mi történt? - kérdezte meghökkenve Dáridó.
- Biztosan gondoltál valakire, aki szeretné azt a mackót, ugye? - mosolygott
Mocsárka.
- Igen.
- Ezért tűnt el. Az elhasznált, eldobott játékok csak úgy kerülhetnek ki innen,
ha valaki új gazdát gondol ki nekik.
- De hát ez nagyszerű! - ujjongott Dáridó. - Akkor segíthetünk a többieknek is!
- Lázasan törni kezdte a fejét, hogy ki is vágyik még valamilyen játékra a
faluból. Megvan! A sánta szabó kisfia! Pont olyan kisautó után áhítozott
mindig, mint amilyen abban a poros garázsban álldogál!
Ebben a pillanatban eltűnt a kisautó és a garázs.
- Gyerünk Dáridó! - bíztatta izgatottan Mocsárka. - Találj még valakit!
Biztosan ismersz még szegény gyerekeket!
- Gondolj a boltos kislányára! - kiabált ki a hátizsákból Enderke. - Ő folyton
csak egy hajas babáról beszél! Biztosan örülne neki!
Tényleg, jutott eszébe Dáridónak, a hajas baba! S mikor odapillantott, a baba
már nem is volt sehol.
- Tovább, tovább! - zsongtak a játékok. - Keress még gazdát valakinek Dáridó!
Dáridó azonban hiába törte a fejét, nem jutott eszébe senki és semmi. Hej, ha
nem az ivóban ültem volna folyton, sóhajtott szégyenkezve, akkor biztosan
többet tudnék a falu gyerekeiről!
- És te, kezes bárány? - nézett rá reménykedve Mocsárka. - Te nem tudnál
valakit találni?
- Sajnos nem! - ingatta a fejét a bárány. - Sosem éltem igazi gyerekek között.
A mi világunkban pedig más játékokkal játszanak, rájuk hiába is gondolnék.
- Nem baj! - mondta kicsit letörten a kisvasút. - Azért az is nagyon jó, hogy
legalább néhányunknak új gazdát találtatok! Köszönjük azok nevében is, akik már
nincsenek itt!
A kis társaság szomorúan búcsúzkodott. Igaz, nem jöttünk hiába, gondolta
Dáridó, de milyen jó lett volna még többet tenni ezekért a szegény
játékokért...
