Gyönyörű ez az erdő - gondolta Pamuhihőke -, igazán ez a legszebb erdő, amit
valaha is láttam. Igaz - állt meg egy pillanatra -, nem is láttam több erdőt,
de hogy ez a legszebb, az nyilvánvaló. Mert ugyan melyiknek a közepén van ilyen
csodaszép tó? Na és persze melyikben van ilyen feledhetetlen barát, mint
Sámsemék? Semelyikben! Világos tehát, hogy ez a legszebb erdő. A
legsámsemékesebb. A legpamuhihőkésebb - mert ugye ez sem mellékes.
Az a legszebb az egészben - folytatta a töprengést Pamuhihőke, miközben tovább
sétált egyik kedvenc ösvényén a tó partján -, hogy az erdő mindenhol egyforma
és mégis mindenhol más. Mindenhol egyforma, mert mindenfelé fák vannak, bokrok,
füvek, ösvények. Mindenfelé ugyanúgy játszik a fény, kergetve a madarak,
lepkék, szitakötők árnyékát, s mindenhol ugyanaz a meleg bogárzümmögés és
madárcsivitelés vesz körül. És más mégis, hiszen nincs az erdőben két zug,
melyek valamiben ne különböznének egymástól.
Azért - állt meg egy pillanatra Pamuhihőke -, szépek lehetnek a hegyek is. Azt
mondják egészen más, mint az erdő. De jó lenne látni egyszer egy hegyet is!
Így történt, hogy Pamuhihőke elhatározta: megmássza az erdő közelében magasodó
hegyet. Berakott némi élelmet kis hátizsákjába és útnak indult.
Az erdőből kiérve először egy Mesélnek nevű városba jutott. Az úton villamos
csilingelt, mellette autók pöfögtek, s az emberek sietős léptekkel haladtak az
utcán. Pamuhihőkét lenyűgözte a lárma, a nyüzsgés, a szokatlan színek és a
fények.
- Gyönyörű, igaz? - szólította meg az álmélkodó lányt Talabér, aki a városban
lakott. - Nem jártál még nálunk?
- Nem, soha - vallotta be Pamuhihőke -, de nagyon tetszik!
- Hát, bizony! - büszkélkedett Talabér. - Ez a legszebb város mind között.
- Könnyű lehet eltévedni benne - mondta Pamuhihőke -, hiszen minden utca olyan
egyforma.
- Dehogy egyforma! Minden része más! - lelkendezett a városlakó Talabér. -
Nincs két egyforma tér, minden ház ablaka másként kacsint vissza és bizony
különbözőek az emberek is, akik itt élnek!
- De azért az erdő mégis szebb - mondta csendesen Pamuhihőke.
Talabér meghökkenve bámult a csöpp lány után, aki határozott léptekkel sietett
keresztül a városon.
A hegyet déltájban érte el Pamuhihőke. Két órába tellett, míg felmászott a
tetejére. Megállt, és lepillantott.
Gyönyörű látvány volt az alatta elterülő méltóságteljes táj, de Pamuhihőkének
mégsem ezen akadt meg a szeme. Pillantása azon a kis emberen torpant meg, aki
pici piros palástban álldogált előtte és kíváncsian pislogott fel Pamuhihőkére.
- Szervusz - köszöntötte a kis ember. - Én Dzsinkuje Bardzó vagyok. E hely
királya.
És tényleg, az emberke fején pici korona csillogott.
- Szervusz - köszönt meglepetten Pamuhihőke is -, engem Pamuhihőkének hívnak.
Az erdőből jöttem, hogy megnézzem a hegyet.
- És hogy tetszik? - érdeklődött barátságosan Dzsinkuje Bardzó. - Szép, ugye?
- Szép - mondta Pamuhihőke, és leült egy kőre, hogy közelebbről beszélgethessen
új, különös ismerősével. - De az igazat megvallva az erdőt valahogy jobban
szeretem.
- Persze - bólintott Dzsinkuje Bardzó. - Mindenkinek az a legkedvesebb, ahol
él. Feltéve, hogy szeret ott élni. Én például imádom ezt a hegyet, igaz őseim
már ezer évet leéltek itt.
- Ezer évet? - álmélkodott Pamuhihőke. - Az valóban nagy idő. És hogy lehet,
hogy csak egyedül vagy? Hol vannak az őrök, az alattvalóid?
Dzsinkuje Bardzó csendesen kuncogni kezdett. Apró koronája táncot járt a fején.
- Őrök? Alattvalók? Ugyan már! Én egyedül élek a birodalmamban. Rajtam kívül
nincs itt senki más. Téged kivéve persze, de hát te látogató vagy.
- Hogy lehet az, hogy nincsenek alattvalóid? Akkor te - már ne is haragudj -,
nem is vagy igazi király!
- Igazi király vagyok - komolyodott el Dzsinkuje Bardzó. - Hosszú története van
ám ennek a helynek, ha érdekel, elmesélem.
- Hát persze hogy érdekel!
Dzsinkuje Bardzó leült Pamuhihőke mellé, megigazgatta piros, kis palástját és
hozzákezdett.
- Ezer évvel ezelőtt, amikor a hegyet még a gonosz Goblon varázsló sötét erői
uralták, Sundér király letelepedett itt népével, a tillákkal. Hosszú évekig
harcoltak Goblon és szörnyei ellen, de hiába, nem tudták elűzni őket. Nem
használt fortély és vitézség, a varázserő ellen nem tehettek a tillák semmit.
Goblon a fekete felhők villámai közé rejtőzve élt, onnan irányította seregét.
Az éji koboldokat, akik rontást bocsátottak az alvókra; a vérszívó, százfejű,
kígyótestű turillákat; a szélmanókat, akik a testen átszáguldva jéggé
dermesztették a csontokat és a többi szörnyű teremtményt. Hatalmában tartotta
az összes hegycsúcsot, dombot és kiemelkedést, amelyek elég magasak voltak
ahhoz, hogy a felhők közül elérje őket varázserejével. Az alacsonyabban fekvő
részekre nem tudta kiterjeszteni hatalmát, ezért Sundér király elköltözhetett
volna népével, ő azonban nem akart meghátrálni. Az élet szép volt a hegyen, a
mezők zöldek voltak, a földek dúsan termők, s a források vize sehol sem volt
olyan frissítő, mint itt. Végül Sundér király elhatározta, hogy egyezséget köt
a gonosz Goblonnal.
- Neked adom a hegytetőt - mondta Goblon sötét mosollyal, amikor Sundér
felkereste -, de van két feltételem. Csak akkor lehet a tiétek a hegy
fennsíkja, ha többé egyetlen alattvalód sem teszi ki onnan a lábát. Ha kell a
hegy, hát legyen a tiétek, de akkor ne vágyjatok máshová!
- Rendben van - bólintott Sundér. - Száz éve kóborol a tillák népe, hogy hazára
leljen, s most, hogy megtaláltuk, nem kívánkozunk el onnan. Elég volt a
vándorlásból! Most halljam, mi a második feltételed. Mert két feltételről
beszéltél, és gondolom, ez csak az első volt.
- Így van király. Mondd csak, hány gyereked is van?
- Te is jól tudod, hogy két fiam van.
- És ki örökli a királyságot, ha meghalsz?
- Természetesen az elsőszülött fiam. Ez így van, mióta világ a világ.
- Hát ezentúl másképp lesz! - csattant fel Goblon. - Azt akarom, hogy oszd
kétfelé az országod. Az egyik felét az idősebb fiadnak add, a másikat a
kisebbik kapja! De ennyi nem elég! Azt akarom, hogy ezentúl ez mindig így
legyen! A királyok osszák fel országukat egyenlő részekre úgy, hogy minden
gyermekük kapjon belőle, akár fiú, akár lány! Azok pedig ugyanígy tegyenek
saját utódaikkal, és ez így legyen ezer évig, meg egy nap!
- És mire jó ez neked, Goblon?
- Nem vagyok köteles elárulni neked az indokaimat Sundér - vicsorgott a
varázsló -, de lásd kivel van dolgod, elmondom. Mindezt az igazságosság miatt
akarom!
Sundér felkacagott. - Igazságosság? Furcsán hangzik ez a te szádból Goblon!
Hiszen te vagy a gonoszság, a rettegés és borzalom mestere.
- Az igazság azt kívánja - folytatta Goblon -, hogy minden gyerek egyformán
örököljön az apjától. Ezt talán még te is belátod!
Sundér király elgondolkozott.
- Talán valóban igazságosabb ez a fajta osztás, de nem értem, hogy hol itt a te
érdeked? Miért jó ez neked?
- Ne törődj te az én érdekeimmel Sundér, csak döntsd el: elfogadod az
ajánlatomat, vagy sem?
Sundér király törte a fejét, törte, de nem jött rá, mi lehet Goblon rejtett
gonoszsága a furcsa feltétel mögött. Végül beleegyezett a varázsló kérésébe.
- Hozz törvényt Sundér király, hogy ezentúl minden királyi gyermeknek örökölnie
kell egy részt a királyságból - rendelkezett Goblon. - Ha a törvényt csak
egyszer is megszegitek ezer év és egy nap alatt, vagy ha egyszer is elhagyja
valaki a hegytetőt, rátok küldöm szörnyeimet és a borzalmak válogatott
kínjaival sújtom néped!
- Rendben van Goblon, de akkor a hegy mától fogva örökre a miénk! Ha betartjuk
az egyezséget, te és sötét teremtményeid soha többé nem háborgathatjátok
népemet! - felelte Sundér.
Attól fogva boldogan éltek a tillák a hegyen. A koboldok, turillák, szélmanók
és Goblon többi rontást hozó teremtménye örökre eltűnt az életükből. Sundér
király kihirdette az új törvényt, s halála után felosztották a királyságot két
egyenlő részre fiai között. Mindkét fiúnak született gyereke, az egyiknek
kettő, a másiknak három is, közülük az egyik lány. Amikor apjuk halála után fel
kellett osztani közöttük a királyságot, tanakodni kezdtek. A fiúk először nem
akartak a lánytestvérükkel osztozni. Ki hallott már olyat, hogy egy lány
királyságot kapjon! Goblontól való félelmük azonban olyan nagy volt, hogy nem
mertek szembeszegülni akaratával, s végül a királylány is saját birodalmat
kapott.
Ez így ment évszázadokon keresztül, Sundér király törvényét soha nem szegték
meg. Voltak ugyan néhányan, akik megpróbálták, de a tillák népe nem engedte,
hogy Goblon rontása visszatérjen.
Több száz év is eltelt, mire a tillák ráeszméltek Goblon gonosz ravaszságára.
Mivel a királyok halálakor az utódok között mindig felosztották a
királyságokat, azok egyre kisebbek és kisebbek lettek.
Kilencszáz-kilencvenkilenc év elteltével a sok-sok király csak éppen akkora
területen uralkodott, amekkorán állt. Szorosan egymáshoz préselődve ácsorogtak
a királyok, ezren és ezren, s epekedve várták, hogy elteljen az egy év és egy
nap, és ők végre levegőhöz jussanak.
A határidő lejárta előtt azonban úgy tűnt, hogy Goblon fortélya
győzedelmeskedik. A szomszédos királyok a szűk helyen gyakran összeverekedtek,
s a torzsalkodásoknak nem volt se szeri, se száma. Lassan azonban megtanultak
erőt meríteni a többiek barátságából. Ha egymásnak estek a királyok az egyik
oldalon, rájuk szóltak és csitították őket a másikról. Ha elkeseredésében
valamelyik úgy érezte, hogy nincs értelme a hegytetőn bezárva, összepréselve
élni, akkor szomszédai megvigasztalták. Lassan mindenki belátta, hogy nincs más
választása, mint türelmesen, társaival megbékélve várni, míg eljön a szabadság
napja.
- És mikor telik le az ezer év és egy nap? - kérdezte izgatottan Pamuhihőke.
- Tegnap letelt - mosolyodott el Dzsinkuje Bardzó.
- És hol vannak a királyok? - pattant fel Pamuhihőke. Szétnézett a hegytetőn,
de hiába kutatott a királyok után, nem látott egyet sem. Illetve egyet látott,
de az Dzsinkuje Bardzó volt.
- Elmentek - mondta némi szomorúsággal hangjában Dszinkuje Bardzó. - Amikor
eljött a szabadság órája, szétszéledtek a tillák. Nem maradt itt senki, csak
én!
Pamuhihőke sajnálkozva ült vissza a király mellé. Szegény Dzsinkuje Bardzó!
Milyen szomorú lesz itt az élet egyedül! Megborzongott, ahogy belegondolt, hogy
milyen üres lenne az erdő, ha nem lennének ott a barátai -, talán nem is tudna
nélkülük élni. Vigasztalni kezdte a csöpp királyt.
- Ne búslakodj, Dzsinkuje Bardzó, hiszen most tiéd az egész hegytető! Ha
mindenki elment, akkor ez az egész a te birodalmad lett!
- Szó sincs róla! - tiltakozott Dzsinkuje Bardzó. - Az én királyságom az a
hely, ahol állok! Mert minden talpalatnyi helynek megvan a maga királya. Attól,
hogy ők elmentek, még nem változott semmi. Különben is, hidd el, egyszer
visszajönnek mind!
Még be sem fejezte a mondatot, mikor furcsa, halk zsivaj szűrődött fel a hegy
dereka felől. A zsongás egyre erősödött, egyre közelebbről és közelebbről
hallatszott. Pamuhihőke izgatottan ugrott talpra és meresztette szemét lefelé,
de nem látott semmit. Néhány perc múlva azonban már felfedezte, mitől zsibong a
hegyoldal. Ezer, meg ezer apró emberke özönlött fölfelé az emelkedőkön,
hangosan kurjongatva, kiabálva, nevetgélve. Testüket különböző színben pompázó
palást ölelte körül, fejükön pici korona csillogott. Mikor felértek a
hegytetőre, körülugrándozták Dzsinkuje Bardzót, meg-megcibálták királyi
palástját és vidáman szólítgatták.
- Bardzó! Dzsinkuje Bardzó, barátunk! De jó, hogy újra látjuk egymást! Gyere,
táncolj velünk!
Pamuhihőke mosolyogva nézte a tillák színesen zsongó forgatagát, az örömtáncot
járó királyokat.
- Honnan tudtad, hogy visszajönnek? - kérdezte Dzsinkuje Bardzót, miközben a
többiek a kezénél fogva őt is táncolni húzták.
- Egyszerű! - kiáltott vissza Dzsinkuje Bardzó. - Éreztem, hogy nem tudnak
sokáig máshol élni, hiszen itt nőttek fel, ez a hazájuk. És tudod, hogy
mindenkinek az a legszebb hely, ahol él!
Azzal eltűnt a forgatagban. Pamuhihőke együtt táncolt egy darabig a boldog
tömeggel, s megpróbálta megtalálni újra Dzsinkuje Bardzót, hogy elbúcsúzzon
tőle, de hiába. A sok ezernyi ünneplő tilla között ez lehetetlen volt.
Néhány óra múltán a tánc lassan véget ért. A királyok elfoglalták helyüket,
ki-ki megkereste a maga királyságát, és a lárma, a zsivaj elcsitult, csak halk
beszélgetés moraja hallatszott innen-onnan. Minden úgy volt, mint azelőtt, de
nem fenyegette őket többé sem átok, sem varázslat.
Pamuhihőke utoljára végignézett az elégedetten ácsorgó tillákon, és mosolygó
szívvel lassan elindult hazafelé.
- Légy óvatos a többi hegytetőn - hallotta Dzsinkuje Bardzó távoli hangját -,
ott még a gonosz Goblon az úr!
Pamuhihőke még utoljára visszanézett a hegytetőre. Búcsút intett kis
barátainak a tilláknak, Dzsinkuje Bardzónak a bölcs királynak, majd megfordult
és folytatta útját az erdő felé.
