"Tarkaságok ezek a könyvek, akár a borítók, és átszövi mindegyiket a leleményes humor. Jók a történetek, barátainkká válnak a derekas illetők, szurkolunk a gonoszak ellen - s nekem nem szabad ismertetnem a regény-forma elbeszélésfüzér egyetlen csattanóját sem. Van ilyen, sok!"

Tandori Dezső


"A Pamuhihőke és Sámsemék remek könyv. Érdekes. Csodálatos. Lenyűgöző. De miért ne lehetne emellett valami más is? Nem nagyon, csak egy kicsit. Mint amilyen különbség van a Hamupipőke és a Pamuhihőke között."

Szegő András  


"Kevésbé ismert talán, mint Böszörményi, de Tarcsai Szabó Tibor szöszölményi
- amelyben zsurgaborlók, krikszkrakszevő tevék, és egyéb furcsa figurák bukkannak fel egyre -
szintén új színt visznek e nagy elegybelegybe."

Varró Dániel  

 

M  E  S  É  K

Részlet

Pamuhihőke és Sámsemék

c. mesekönyvből


Talp alatti királyság



Gyönyörű ez az erdő - gondolta Pamuhihőke -, igazán ez a legszebb erdő, amit valaha is láttam. Igaz - állt meg egy pillanatra -, nem is láttam több erdőt, de hogy ez a legszebb, az nyilvánvaló. Mert ugyan melyiknek a közepén van ilyen csodaszép tó? Na és persze melyikben van ilyen feledhetetlen barát, mint Sámsemék? Semelyikben! Világos tehát, hogy ez a legszebb erdő. A legsámsemékesebb. A legpamuhihőkésebb - mert ugye ez sem mellékes.
Az a legszebb az egészben - folytatta a töprengést Pamuhihőke, miközben tovább sétált egyik kedvenc ösvényén a tó partján -, hogy az erdő mindenhol egyforma és mégis mindenhol más. Mindenhol egyforma, mert mindenfelé fák vannak, bokrok, füvek, ösvények. Mindenfelé ugyanúgy játszik a fény, kergetve a madarak, lepkék, szitakötők árnyékát, s mindenhol ugyanaz a meleg bogárzümmögés és madárcsivitelés vesz körül. És más mégis, hiszen nincs az erdőben két zug, melyek valamiben ne különböznének egymástól.
Azért - állt meg egy pillanatra Pamuhihőke -, szépek lehetnek a hegyek is. Azt mondják egészen más, mint az erdő. De jó lenne látni egyszer egy hegyet is!
Így történt, hogy Pamuhihőke elhatározta: megmássza az erdő közelében magasodó hegyet. Berakott némi élelmet kis hátizsákjába és útnak indult.
Az erdőből kiérve először egy Mesélnek nevű városba jutott. Az úton villamos csilingelt, mellette autók pöfögtek, s az emberek sietős léptekkel haladtak az utcán. Pamuhihőkét lenyűgözte a lárma, a nyüzsgés, a szokatlan színek és a fények.
- Gyönyörű, igaz? - szólította meg az álmélkodó lányt Talabér, aki a városban lakott. - Nem jártál még nálunk?
- Nem, soha - vallotta be Pamuhihőke -, de nagyon tetszik!
- Hát, bizony! - büszkélkedett Talabér. - Ez a legszebb város mind között.
- Könnyű lehet eltévedni benne - mondta Pamuhihőke -, hiszen minden utca olyan egyforma.
- Dehogy egyforma! Minden része más! - lelkendezett a városlakó Talabér. - Nincs két egyforma tér, minden ház ablaka másként kacsint vissza és bizony különbözőek az emberek is, akik itt élnek!
- De azért az erdő mégis szebb - mondta csendesen Pamuhihőke.
Talabér meghökkenve bámult a csöpp lány után, aki határozott léptekkel sietett keresztül a városon.
A hegyet déltájban érte el Pamuhihőke. Két órába tellett, míg felmászott a tetejére. Megállt, és lepillantott.
Gyönyörű látvány volt az alatta elterülő méltóságteljes táj, de Pamuhihőkének mégsem ezen akadt meg a szeme. Pillantása azon a kis emberen torpant meg, aki pici piros palástban álldogált előtte és kíváncsian pislogott fel Pamuhihőkére.
- Szervusz - köszöntötte a kis ember. - Én Dzsinkuje Bardzó vagyok. E hely királya.
És tényleg, az emberke fején pici korona csillogott.
- Szervusz - köszönt meglepetten Pamuhihőke is -, engem Pamuhihőkének hívnak. Az erdőből jöttem, hogy megnézzem a hegyet.
- És hogy tetszik? - érdeklődött barátságosan Dzsinkuje Bardzó. - Szép, ugye?
- Szép - mondta Pamuhihőke, és leült egy kőre, hogy közelebbről beszélgethessen új, különös ismerősével. - De az igazat megvallva az erdőt valahogy jobban szeretem.
- Persze - bólintott Dzsinkuje Bardzó. - Mindenkinek az a legkedvesebb, ahol él. Feltéve, hogy szeret ott élni. Én például imádom ezt a hegyet, igaz őseim már ezer évet leéltek itt.
- Ezer évet? - álmélkodott Pamuhihőke. - Az valóban nagy idő. És hogy lehet, hogy csak egyedül vagy? Hol vannak az őrök, az alattvalóid?
Dzsinkuje Bardzó csendesen kuncogni kezdett. Apró koronája táncot járt a fején. - Őrök? Alattvalók? Ugyan már! Én egyedül élek a birodalmamban. Rajtam kívül nincs itt senki más. Téged kivéve persze, de hát te látogató vagy.
- Hogy lehet az, hogy nincsenek alattvalóid? Akkor te - már ne is haragudj -, nem is vagy igazi király!
- Igazi király vagyok - komolyodott el Dzsinkuje Bardzó. - Hosszú története van ám ennek a helynek, ha érdekel, elmesélem.
- Hát persze hogy érdekel!
Dzsinkuje Bardzó leült Pamuhihőke mellé, megigazgatta piros, kis palástját és hozzákezdett.
- Ezer évvel ezelőtt, amikor a hegyet még a gonosz Goblon varázsló sötét erői uralták, Sundér király letelepedett itt népével, a tillákkal. Hosszú évekig harcoltak Goblon és szörnyei ellen, de hiába, nem tudták elűzni őket. Nem használt fortély és vitézség, a varázserő ellen nem tehettek a tillák semmit. Goblon a fekete felhők villámai közé rejtőzve élt, onnan irányította seregét. Az éji koboldokat, akik rontást bocsátottak az alvókra; a vérszívó, százfejű, kígyótestű turillákat; a szélmanókat, akik a testen átszáguldva jéggé dermesztették a csontokat és a többi szörnyű teremtményt. Hatalmában tartotta az összes hegycsúcsot, dombot és kiemelkedést, amelyek elég magasak voltak ahhoz, hogy a felhők közül elérje őket varázserejével. Az alacsonyabban fekvő részekre nem tudta kiterjeszteni hatalmát, ezért Sundér király elköltözhetett volna népével, ő azonban nem akart meghátrálni. Az élet szép volt a hegyen, a mezők zöldek voltak, a földek dúsan termők, s a források vize sehol sem volt olyan frissítő, mint itt. Végül Sundér király elhatározta, hogy egyezséget köt a gonosz Goblonnal.
- Neked adom a hegytetőt - mondta Goblon sötét mosollyal, amikor Sundér felkereste -, de van két feltételem. Csak akkor lehet a tiétek a hegy fennsíkja, ha többé egyetlen alattvalód sem teszi ki onnan a lábát. Ha kell a hegy, hát legyen a tiétek, de akkor ne vágyjatok máshová!
- Rendben van - bólintott Sundér. - Száz éve kóborol a tillák népe, hogy hazára leljen, s most, hogy megtaláltuk, nem kívánkozunk el onnan. Elég volt a vándorlásból! Most halljam, mi a második feltételed. Mert két feltételről beszéltél, és gondolom, ez csak az első volt.
- Így van király. Mondd csak, hány gyereked is van?
- Te is jól tudod, hogy két fiam van.
- És ki örökli a királyságot, ha meghalsz?
- Természetesen az elsőszülött fiam. Ez így van, mióta világ a világ.
- Hát ezentúl másképp lesz! - csattant fel Goblon. - Azt akarom, hogy oszd kétfelé az országod. Az egyik felét az idősebb fiadnak add, a másikat a kisebbik kapja! De ennyi nem elég! Azt akarom, hogy ezentúl ez mindig így legyen! A királyok osszák fel országukat egyenlő részekre úgy, hogy minden gyermekük kapjon belőle, akár fiú, akár lány! Azok pedig ugyanígy tegyenek saját utódaikkal, és ez így legyen ezer évig, meg egy nap!
- És mire jó ez neked, Goblon?
- Nem vagyok köteles elárulni neked az indokaimat Sundér - vicsorgott a varázsló -, de lásd kivel van dolgod, elmondom. Mindezt az igazságosság miatt akarom!
Sundér felkacagott. - Igazságosság? Furcsán hangzik ez a te szádból Goblon! Hiszen te vagy a gonoszság, a rettegés és borzalom mestere.
- Az igazság azt kívánja - folytatta Goblon -, hogy minden gyerek egyformán örököljön az apjától. Ezt talán még te is belátod!
Sundér király elgondolkozott.
- Talán valóban igazságosabb ez a fajta osztás, de nem értem, hogy hol itt a te érdeked? Miért jó ez neked?
- Ne törődj te az én érdekeimmel Sundér, csak döntsd el: elfogadod az ajánlatomat, vagy sem?
Sundér király törte a fejét, törte, de nem jött rá, mi lehet Goblon rejtett gonoszsága a furcsa feltétel mögött. Végül beleegyezett a varázsló kérésébe.
- Hozz törvényt Sundér király, hogy ezentúl minden királyi gyermeknek örökölnie kell egy részt a királyságból - rendelkezett Goblon. - Ha a törvényt csak egyszer is megszegitek ezer év és egy nap alatt, vagy ha egyszer is elhagyja valaki a hegytetőt, rátok küldöm szörnyeimet és a borzalmak válogatott kínjaival sújtom néped!
- Rendben van Goblon, de akkor a hegy mától fogva örökre a miénk! Ha betartjuk az egyezséget, te és sötét teremtményeid soha többé nem háborgathatjátok népemet! - felelte Sundér.
Attól fogva boldogan éltek a tillák a hegyen. A koboldok, turillák, szélmanók és Goblon többi rontást hozó teremtménye örökre eltűnt az életükből. Sundér király kihirdette az új törvényt, s halála után felosztották a királyságot két egyenlő részre fiai között. Mindkét fiúnak született gyereke, az egyiknek kettő, a másiknak három is, közülük az egyik lány. Amikor apjuk halála után fel kellett osztani közöttük a királyságot, tanakodni kezdtek. A fiúk először nem akartak a lánytestvérükkel osztozni. Ki hallott már olyat, hogy egy lány királyságot kapjon! Goblontól való félelmük azonban olyan nagy volt, hogy nem mertek szembeszegülni akaratával, s végül a királylány is saját birodalmat kapott.
Ez így ment évszázadokon keresztül, Sundér király törvényét soha nem szegték meg. Voltak ugyan néhányan, akik megpróbálták, de a tillák népe nem engedte, hogy Goblon rontása visszatérjen.
Több száz év is eltelt, mire a tillák ráeszméltek Goblon gonosz ravaszságára. Mivel a királyok halálakor az utódok között mindig felosztották a királyságokat, azok egyre kisebbek és kisebbek lettek. Kilencszáz-kilencvenkilenc év elteltével a sok-sok király csak éppen akkora területen uralkodott, amekkorán állt. Szorosan egymáshoz préselődve ácsorogtak a királyok, ezren és ezren, s epekedve várták, hogy elteljen az egy év és egy nap, és ők végre levegőhöz jussanak.
A határidő lejárta előtt azonban úgy tűnt, hogy Goblon fortélya győzedelmeskedik. A szomszédos királyok a szűk helyen gyakran összeverekedtek, s a torzsalkodásoknak nem volt se szeri, se száma. Lassan azonban megtanultak erőt meríteni a többiek barátságából. Ha egymásnak estek a királyok az egyik oldalon, rájuk szóltak és csitították őket a másikról. Ha elkeseredésében valamelyik úgy érezte, hogy nincs értelme a hegytetőn bezárva, összepréselve élni, akkor szomszédai megvigasztalták. Lassan mindenki belátta, hogy nincs más választása, mint türelmesen, társaival megbékélve várni, míg eljön a szabadság napja.
- És mikor telik le az ezer év és egy nap? - kérdezte izgatottan Pamuhihőke.
- Tegnap letelt - mosolyodott el Dzsinkuje Bardzó.
- És hol vannak a királyok? - pattant fel Pamuhihőke. Szétnézett a hegytetőn, de hiába kutatott a királyok után, nem látott egyet sem. Illetve egyet látott, de az Dzsinkuje Bardzó volt.
- Elmentek - mondta némi szomorúsággal hangjában Dszinkuje Bardzó. - Amikor eljött a szabadság órája, szétszéledtek a tillák. Nem maradt itt senki, csak én!
Pamuhihőke sajnálkozva ült vissza a király mellé. Szegény Dzsinkuje Bardzó! Milyen szomorú lesz itt az élet egyedül! Megborzongott, ahogy belegondolt, hogy milyen üres lenne az erdő, ha nem lennének ott a barátai -, talán nem is tudna nélkülük élni. Vigasztalni kezdte a csöpp királyt.
- Ne búslakodj, Dzsinkuje Bardzó, hiszen most tiéd az egész hegytető! Ha mindenki elment, akkor ez az egész a te birodalmad lett!
- Szó sincs róla! - tiltakozott Dzsinkuje Bardzó. - Az én királyságom az a hely, ahol állok! Mert minden talpalatnyi helynek megvan a maga királya. Attól, hogy ők elmentek, még nem változott semmi. Különben is, hidd el, egyszer visszajönnek mind!
Még be sem fejezte a mondatot, mikor furcsa, halk zsivaj szűrődött fel a hegy dereka felől. A zsongás egyre erősödött, egyre közelebbről és közelebbről hallatszott. Pamuhihőke izgatottan ugrott talpra és meresztette szemét lefelé, de nem látott semmit. Néhány perc múlva azonban már felfedezte, mitől zsibong a hegyoldal. Ezer, meg ezer apró emberke özönlött fölfelé az emelkedőkön, hangosan kurjongatva, kiabálva, nevetgélve. Testüket különböző színben pompázó palást ölelte körül, fejükön pici korona csillogott. Mikor felértek a hegytetőre, körülugrándozták Dzsinkuje Bardzót, meg-megcibálták királyi palástját és vidáman szólítgatták.
- Bardzó! Dzsinkuje Bardzó, barátunk! De jó, hogy újra látjuk egymást! Gyere, táncolj velünk!
Pamuhihőke mosolyogva nézte a tillák színesen zsongó forgatagát, az örömtáncot járó királyokat.
- Honnan tudtad, hogy visszajönnek? - kérdezte Dzsinkuje Bardzót, miközben a többiek a kezénél fogva őt is táncolni húzták.
- Egyszerű! - kiáltott vissza Dzsinkuje Bardzó. - Éreztem, hogy nem tudnak sokáig máshol élni, hiszen itt nőttek fel, ez a hazájuk. És tudod, hogy mindenkinek az a legszebb hely, ahol él! Azzal eltűnt a forgatagban. Pamuhihőke együtt táncolt egy darabig a boldog tömeggel, s megpróbálta megtalálni újra Dzsinkuje Bardzót, hogy elbúcsúzzon tőle, de hiába. A sok ezernyi ünneplő tilla között ez lehetetlen volt.
Néhány óra múltán a tánc lassan véget ért. A királyok elfoglalták helyüket, ki-ki megkereste a maga királyságát, és a lárma, a zsivaj elcsitult, csak halk beszélgetés moraja hallatszott innen-onnan. Minden úgy volt, mint azelőtt, de nem fenyegette őket többé sem átok, sem varázslat.
Pamuhihőke utoljára végignézett az elégedetten ácsorgó tillákon, és mosolygó szívvel lassan elindult hazafelé.
- Légy óvatos a többi hegytetőn - hallotta Dzsinkuje Bardzó távoli hangját -, ott még a gonosz Goblon az úr!
Pamuhihőke még utoljára visszanézett a hegytetőre. Búcsút intett kis barátainak a tilláknak, Dzsinkuje Bardzónak a bölcs királynak, majd megfordult és folytatta útját az erdő felé.